Miért nem emlékszünk a csecsemőkorunkra?

De hogy miért élvezzük ezt a kis szerencsét, azt egy új tanulmány szerint eddig félreértettük – és mint kiderült, a babák nem is olyan feledékenyek, mint gondoltuk.

Az infantilis amnézia, ahogy szaknyelven nevezik a három-négy éves kor előtti élet elfelejtésének jelenségét, nehezen tanulmányozható dolog. Az ok nyilvánvaló: a csecsemők, mint ismeretes, nem túl beszédesek.

„Az ilyen típusú emlékek, amelyeket epizodikus emlékeknek nevezünk, jellemzője, hogy le tudják írni őket másoknak” – magyarázta Nick Turk-Browne, a Yale Bölcsészettudományi Karának pszichológiaprofesszora és a tanulmány vezető szerzője egy e heti nyilatkozatában. „De ez nem lehetséges, amikor a preverbális csecsemőkkel van dolgunk”.

Nyilvánvalóan más megközelítésre volt szükség – olyanra, amely a csecsemők erősségeire játszott, mint például a fekvés és a dolgok nézegetése.

„Ennek a csecsemőkori amnéziának a mechanisztikus alapjait vizsgáltuk az éber csecsemők agyának funkcionális mágneses rezonanciás képalkotással történő szkennelésével, miközben egy későbbi emlékezeti feladatot végeztek” – olvasható a közleményben. Ez nagy kérésnek tűnhet egy kisbabától, de megnyugodhatunk: ez a „memóriafeladat” csupán abból állt, hogy megnéztünk néhány képet, és észrevettük, hogy az egyik kép ismétlődik.

Ha a babák felismerték a duplikátumot, azt a csapatnak meg kellett volna állapítania: „Ha a babák csak egyszer láttak valamit korábban, akkor elvárjuk, hogy jobban megnézzék, amikor újra látják – mondta Turk-Browne. – Tehát ebben a feladatban, ha egy csecsemő többet bámulja a korábban látott képet, mint a mellette lévő újat, az úgy értelmezhető, hogy a csecsemő ismerősnek ismeri fel.”

De mi történne a kis fejükben? Eddig az volt az uralkodó vélekedés, hogy a csecsemők azért nem tudnak epizodikus emlékeket kialakítani, mert az agynak az ezért felelős része – a hippokampusz – még nem elég fejlett. Ez egy ésszerű hipotézis volt, de megerősíteni vagy megcáfolni nem igazán lehetett.

Ezt az akadályt azonban az elmúlt évtizedben fokozatosan sikerült áttörni – és most a csapat képes volt ténylegesen mérni a csecsemők hippokampusz-aktivitását a feladat során. Amit találtak, teljesen ellentétes volt azzal, amit korábban feltételeztek a csecsemők agyáról: minél tovább nézett egy baba egy ismerős képet, annál erősebb volt a hippokampuszában megfigyelt aktivitás.

Nem csak ez, hanem ez kifejezetten azon a területen történt, amely a felnőtteknél az epizodikus emlékezethez kapcsolódik – ez az eredmény „arra utal[hat], hogy az egyéni emlékek kódolásának képessége már csecsemőkorban működésbe lép” – írja a csapat. Bár a hatás az egyévesnél idősebb csecsemőknél volt észrevehetően erősebb – a 26 fős minta felét tette ki –, mindegyiküknél jelen volt, ami arra utal, hogy az epizodikus emlékek jóval a korábban feltételezett három-négy éves kor előtt is kialakulhatnak.

Ez persze egy természetes kérdéshez vezet: ha az agyunk létrehozza ezeket az emlékeket, akkor hová tűnnek?

Nos, mi nem vagyunk benne biztosak – ahogy Turk-Browne és kollégái sem. De van néhány ötletük. Talán az emlékek létrejönnek, de csak rövid távon tárolódnak; talán, ahogy a csapat folyamatban lévő kutatásai óvatosan utalnak rá, az emlékek még mindig ott vannak, de valahogy el vannak zárva, elérhetetlenek a felnőtt agyunk számára. Alapvetően úgy tűnik, hogy „a gyermekkori amnézia egy visszanyerési probléma” – magyarázta Turk-Browne.

„Azon dolgozunk, hogy nyomon kövessük a hippokampusz emlékeinek tartósságát a gyermekkorban – mondta –, és még azt a radikális, szinte sci-fi lehetőséget is elkezdtük felvetni, hogy ezek valamilyen formában a felnőttkorban is megmaradnak, annak ellenére, hogy hozzáférhetetlenek.”