Gondolkodott már azon, miért nem látjuk az orrunkat?

A válasz nem a szemhez, hanem az agyhoz kapcsolódik. Mert az igaz, hogy az orr legalább egy része a látómezőnkben fekszik, és ha rá koncentrálunk, különösen az egyik szemünkkel, hunyorítva, akkor felsejlik előttünk a hegye.

A Kuratorium Gutes Sehen elmagyarázta, hogy a látás alapvetően így működik: a szemben lévő látóideg a szembe eső fényből kapott benyomásokat továbbítja az agyunkba. A rengeteg információ miatt azonban az agy kénytelen megszűrni azokat: Mi a legfontosabb?

Agyunk azt a célt követi, hogy a lehető leghatékonyabban regisztrálja környezetünket – és gyorsan felismerje a potenciális veszélyeket. Őseink számára a túlélés szempontjából fontosabb volt, hogy észrevegyék a kardfogú tigrist a távolban, mint hogy a saját orrukra koncentráljanak. Mivel az orr mindig az arcon van, és ezért nem szolgáltat releváns információt, az agy blokkolja a képet.

Egyébként az úgynevezett asszociációs kéreg felelős a kitakarásáért. Az agynak ez a területe képes felismerni a mintákat, értelmezni a benyomásokat, és ezt követően elrejteni a nem fontos mintákat. Például egy szövegnek olyan részeit is elrejti, amelyeket nem olvasunk.