A dél-tiroli „büntetőexpedíció” 1916-ban

Az olaszok támadása nyomán Ausztriában csak „Italia perfidáról”, vagyis áruló Olaszországról beszéltek, hiszen a dél-európai állam 1882 óta a Német Birodalom és a Monarchia szövetségese volt.

Olaszország hadüzenete után a két állam határán csaknem hatszáz kilométer hosszú frontvonal jött létre, amely döntően az alpesi hegygerincek mentén húzódott. Tekintettel arra, hogy Róma elsődleges célja Trieszt elfoglalása volt, az olasz haderő hadászati műveletei e front keleti szektorára irányultak, amely az Isonzó völgyét jelentette. Ezen a terepen relatíve kis szintkülönbségeket kellett legyőzni, főleg ha a front nyugati szektorára gondolunk, ahol egyes támpontok mintegy háromezer méteres magasságban voltak.

Az isonzói frontvonal déli szakaszán található a Doberdó-plató, amely természetes erődként szolgált a védők számára. Annak ellenére, hogy 1915 közepén nyomasztó, csaknem tízszeres emberfölényben voltak az olaszok, hamarosan állóháború alakult ki, és öt isonzói csatában lényegében jelentéktelen területnyereséget könyvelhetett el Luigi Cadorna olasz vezérkari főnök. Trieszt a Monarchia kezén maradt – nem utolsósorban Doberdó sikeres védelmének köszönhetően, ahol döntően magyarországi kiegészítésű alakulatok harcoltak.

Franz Conrad von Hötzendorf császári és királyi vezérezredes, a Monarchia vezérkarának főnöke rögtön az olasz hadba lépéskor ambiciózus terveket dolgozott ki, hogy térdre kényszerítse Rómát. Conrad már a boldog békeidők idején, 1907-tól kezdve többször javasolta, hogy a Monarchia preventív háborút indítson Olaszország ellen – elsősorban az olasz irredenta mozgalmakra adandó válasz keretében. Ezek 1901-ben véres zavargásokat robbantottak ki Triesztben, illetve elcsatolással fenyegették Dél-Tirol német lakosságát.

Hasonlóan korábbi elképzeléseihez, Conrad nem az állandó nyomás alatt álló isonzói arcvonalról, hanem a front középső szektorán, Asiago vidékén kívánta az ellencsapást elindítani. Ezen a szakaszon is viszonylag lapos terepen lehetett támadni, az úgynevezett Hétközség-fennsík pedig lehetőséget adott arra, hogy jelentékeny lőszer- és élelmiszer-készleteket halmozzanak fel. Conrad terve – amelyet az olaszok orra alá oly sokszor borsot törő Radetzky tábornagyról nevezett el – délkeleti csapásirányt határozott meg Velence felé, amelynek révén lehetővé vált volna, hogy az Isonzó mentén harcoló olasz hadseregeket bekerítsék.

Az osztrák katonai és politikai vezetés a hadműveletben az igazság óráját látta, ezért azt a korabeli forrásokban gyakran büntetőexpedíció néven is emlegették. Az offenzíva végrehajtására két hadsereget különítettek el, amelyeket Viktor Dankl és Kövess Hermann császári és királyi vezérezredesek irányítottak. A 3. hadsereg élén utóbbi tábornok hajtotta végre Montenegró és Észak-Albánia pacifikálását 1916 elején, így ezek a katonák igen jártasak voltak a nehéz hegyi terepen való harcászatban, amelyet az 1749 méteres Lovćen bevétele is igazolt. A Monarchia összesen mintegy 157 ezer katonával kezdte meg az offenzívát. Velük szemben az olaszok 114 ezer emberrel védekeztek.

Önmagában a támadók száma nem tűnik túlzottan magasnak első világháborús viszonylatban, ugyanakkor mégis ez volt a háború legnagyobb támadó vállalkozása – az érintett hegyvidéki körzetet ekkor még mindig húsz centiméter vastag hótakaró borította. Conrad a birodalom haderejének krémjét tömörítette a támadó haderőben: a keleti frontról – a bécsi II. hadtest kivételével – a mai csonka-Ausztria területéről kiállított összes német alakulatot az olaszokkal való leszámolásra különítette el. A vezérkar főnöke jelentős tüzérségi összpontosítást rendelt el, amely sűrűségét tekintve a Gorlicénél 1915 májusában összevont erőket idézte: hatvankét nehézüteget irányítottak a hadszíntérre, köztük két-két negyvenkét centiméteres és harmincnyolc centiméteres mozsarat is.

Dél-Tirolban kapott először parancsnoki beosztást a trónörökös, Károly főherceg, aki a XX. hadtest parancsnoka lett. A hadvezetés szándéka szerint az ifjú Károly nagy győzelmet arathatott, amelynek így szimbolikus jelentősége is lett volna.

A támadást eredetileg 1916. április 15-re tűzték ki, az időjárási körülmények és különösen a lavinaveszély ezt nem tette lehetővé. Eddigre az olasz hírszerzés is tájékoztatta az olasz főparancsnokot, Luigi Cadornát a fenyegető veszélyről, aki azonban elmulasztotta a szükséges erősítéseket Dél-Tirolba küldeni, és továbbra is Trieszt elfoglalására koncentrált.

Borzalmas pergőtűz zúdult 1916. május 15-én az olasz 1. hadsereg állásaira, és a támadók rövidesen áttörték a frontot Asiago térségében. A megzavarodott olasz egységek pánikszerű visszavonulásba kezdtek, több ezer foglyot, valamint hozzávetőleg háromszáz löveget hátrahagyva. Május 21-én a magyar sajtót Görgei Artúr halálhíre mellett a döntő győzelem híre járta be, és ezúttal nem az osztrák–magyar hadsereg főparancsnokságának kincstári optimizmusáról volt szó. Ferenc József elrendelte, hogy a délnyugati front parancsnoka, Jenő főherceg közvetlenül neki jelentse a fejleményeket, abban bízva, hogy hamarosan olyan sikerekről értesül, mint 1866-ban Albrecht főherceg-tábornagytól. Berlinben a hivatalos körök éltették Conradot, miközben a német vezérkari főnököt egyre komolyabban bírálták a franciaországi, Verdun környéki kudarcok miatt.

Csakhogy pontosan ekkor kezdett megfordulni a hadiszerencse: az olaszok védekezése szervezettebbé vált, és a Monarchia hadvezetése túlságosan óvatos manőverezésre utasította parancsnokait az emberveszteségek csökkentése érdekében. Különösen igaz volt ez a trónörökös hadtestére, ahol maga Károly is törekedett a veszteségek minimalizálására. Mindez megbosszulta magát: az olaszok lehetőséget és mindenekelőtt időt kaptak, hogy lefékezzék a támadók kezdeti lendületét. Ám az offenzíva végső kudarcát nem az olasz fegyverek okozták: Cadorna sürgetésére és szerencséjére június 4-én megindult Bruszilov orosz tábornok offenzívája is, amely két osztrák–magyar hadsereg gerincét roppantotta meg, és a keleti front jelentős szakaszán áttört az ellenség.

Az orosz csapatok ismét megközelítették a magyar határt. Ebben a helyzetben Conradnak nem maradt más választása, mint hogy leállítsa a dél-tiroli támadást, és erősítést, mindenekelőtt tüzérséget küldjön keletre. Ebbe a körbe tartoztak olyan, addig az Isonzónál lévő csapatok is, amelyeket a dél-tiroli siker kiaknázása érdekében eredetileg ide irányítottak volna, most azonban Galícia felé vették útjukat. Mindennek fényében joggal állapította meg egy olasz parlamenti képviselő: „Az oroszok mentettek meg minket!”

Olaszországban a dél-tiroli offenzíva komoly politikai vihart okozott, amelybe belebukott Antonio Salandra kormányfő. Cadorna drákói szigorral lépett föl, és számunkra némiképp Aradot idéző módon tizenhárom tábornok és egy ezredes ellen indult hadbírósági eljárás az 1. olasz hadseregen belül. Mindezt az olasz veszteségek indokolták, hiszen mintegy százezer katona dőlt ki a csatasorból, a hadifoglyok száma negyvenezerre rúgott. A Monarchia veszteségei kétezer halottra és mintegy negyvenezer sebesültre és betegre rúgtak – jellemző módon a veszteségek jelentékeny részét a természeti elemek, elsősorban lavinák és fagyási sérülések okozták.

Jóllehet, a dél-tiroli támadás kudarcba fulladt, a három fronton küzdő Monarchia tanúbizonyságot tett harckészségéről, és arról, hogy képes önálló, nagy volumenű hadműveletet indítani. Conrad a clausewitzi védekezéselméletet helyesen alkalmazta, hiszen az rögzítette, hogy minden védekezésnek csak addig van értelme, amíg a nyomás alatt lévő fél a megfelelő mértékű ellencsapást meg nem indítja.

Dél-Tirolt követően az olaszok továbbá hat csatában kísérelték meg hiába az áttörést az Isonzónál, majd 1917 végén a központi hatalmak ellentámadása véget vetett a folyó környékén vívott harcoknak.

A szerző a VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár tudományos főmunkatársa