In memoriam Tisza Kálmán

Történelmi emlékezetünk a drámai sorsok iránt fogékony, így Tisza Kálmán alakját elhomályosítja az első világháború végén agyonlőtt fia, gróf Tisza István miniszterelnök tragédiája, de tisztában kell lennünk azzal, hogy az édesapa ugyanannyi energiát fejtett ki Magyarország felvirágoztatása érdekében a dualizmus korának első szakaszában, mint a fia a korszak második felében annak érdekében, hogy a társadalmat megóvja a polarizációtól és a világháborús összeomlástól. Az édesapa pályafutása a magyar nemzet megerősödésével és gyarapodásával egybekötött sikertörténet.

Tisza Kálmán a reformkor hajnalán született a Bihar vármegyei életben megkerülhetetlen Tisza Lajos fiaként. Az 1848–49-es szabadságharc elején fegyvert fogott a tizennyolc esztendős fiú, és beállt nemzetőrnek, majd a debreceni forradalmi kormány mellett vállalt hivatalt. A világosi fegyverletétel után Nyugat-Európába ment, de távozása nem emigrációt, inkább egyetemi tanulmányokat és világlátást jelentett fivérei társaságában. Később Jókai Mór a Tisza família tagjairól mintázta A kőszívű ember fiai című regényében a kőszívű embert és fiait. Néhány év után hazatért, átvette a családi birtokok irányítását, de titkos kapcsolatban maradt a kossuthi emigráns körökkel.

Az 1859-es protestáns pátenst elutasítva lépett a politika porondjára, és tett szert nagy népszerűségre azzal, hogy szembehelyezkedett a császár akaratával.

Az 1861-es országgyűlésen a Teleki László gróf vezette Határozati Párt egyik vezéralakjának számított, és a képviselőház alelnökének is megválasztották, ekkor még elutasította Deák Ferenc politikáját, és 1867-ben a kiegyezéses dualista rendszert sem támogatta. A Balközép Párt vezéreként a közös ügyek ellenében foglalt állást. Mikor szembesülnie kellett vele, hogy a képviselőházi választásokon nem tud többséget szerezni, folyamatosan közeledni kezdett a kormányzó Deák Párthoz, és a ’67-es rendszert is el tudta fogadni. Ezzel elhárult az akadálya annak, hogy megalakítsa a Szabadelvű Pártot, és előbb belügyminiszter legyen 1875 tavaszán, majd ősszel, egy sikeres választás után miniszterelnöki kinevezést kapjon Ferenc József királytól. Több mint tizennégy évig, 1890 márciusáig e minőségében vezette a Magyar Királyságot.

A nemzeti szabadelvűség jegyében a feudális maradványokat (székek, kerületek, határőrvidék) felszámolva erősítette a modern állam kiépítését, közigazgatási reformokat hajtott végre, egységesítette a megyerendszert, új büntető törvénykönyvet fogadtatott el (Csemegi-kódex), megszervezte vidéken a csendőrséget, a fővárosban az államrendőrséget. Mederbe terelte a megörökölt államadósságot, koncepcionális adó- és kereskedelempolitikát folytatott, folyószabályozással, vasútépítéssel vonta be az egyes régiókat a Monarchia és nemzetközi gazdaság vérkeringésébe.

Kolerajárvány, tiszai árvíz, a tiszaeszlári per miatt kirobbanó antiszemita zavargások, horvátországi parasztmozgalmak, az Osztrák–Magyar Monarchia külpolitikai konfliktusai (boszniai okkupáció, bolgár válság) közepette tudott helytállni.

Nem bánt kesztyűs kézzel a magyarsággal szemben többséget alkotó nemzetiségiekkel. A liberális gondolkodás biztosította számukra az egyéni egyenjogúságot és felemelkedési lehetőséget, de kollektív törekvéseikben a Generális akadályozta őket, nehogy veszélyeztessék a magyar nemzeti szupremáciát. Az oktatás- és egyházfinanszírozás, a magyar tannyelv pozícióinak erősítése a magyarosítást hivatott szolgálni.

Elévülhetetlen érdemeket szerzett Budapest modern metropolisszá való kiépítése terén is. Miniszterelnöksége idején sorra születtek azok a finanszírozási döntések, törvények, amelyek eredményeképpen állami tulajdonba került a Sándor-palota, kiépült az úgynevezett Nagykörút, megnyitotta kapuit az Operaház, építészeti tervek születtek az Országházról, és el is kezdődtek az építési munkálatok. A Fővárosi Közmunkák Tanácsa hozzáfogott annak tervezéséhez, hogy hogyan alakítsa át a budai Várat. Szintén Tisza terjesztette be azon törvényjavaslatot, amely alapján később felállították Andrássy Gyula gróf lovas szobrát a Kossuth téren. Felkarolta azt a polgári kezdeményezést, hogy Petőfinek szobrot emeljenek a mai Március 15. téren. Hauszmann, Steindl, Podmaniczky és mások nevéhez kötik Budapest világvárossá tételét, de tudnunk kell, hogy Tisza Kálmán állt mögöttük.

„Quieta non movere”, vagyis „semmi ne mozduljon” – tartja Tisza felfogásáról a latin közmondás. Ez azonban csak a kiegyezéses rendszer érinthetetlen szent teheneinek számító osztrák–magyar közös ügyekre, finanszírozási hátterükre és a magyar nemzetnek a nemzetiségekkel szembeni primátusára volt érvényes. A demográfia, a gazdaság, a kultúra, a művelődés világában tektonikus erejű mozgásokat indított el tizenöt éves miniszterelnöksége.

A hosszú kormányzáshoz a mamelukoknak gúnyolt szabadelvű párti képviselőházi többség adta a biztos hátteret. Elvtelen szavazógépként maradt fenn e párt emléke, azonban a valóság az, hogy e korra tehető a modern parlamentarizmus alapja, a frakciófegyelem kialakulása. Egy-egy képviselő már nem tudott a liberális állam és a kapitalizmus körülményei között egyénileg törvényjavaslatokat kidolgozni és elfogadtatni. Ahhoz minisztériumi apparátusra volt szükség, amely az azonosan gondolkodó képviselők soraiból kiemelkedő pártvezér-kormányfő és a tárcavezetők irányítása mellett, a pártérdeket is figyelembe véve dolgozta ki a megfelelő törvénytervezeteket. A nemzeti érdek, a képviselői lobbik, a gazdaság és közigazgatás igényeinek egy akaratban való egyesítésében és parlamenti ciklusokon keresztüli koncepcionális végigvitelében nyújtott kiváló teljesítményt Tisza Kálmán. Eredménye: a boldog békeidők kora tekinthető a magyar történelem legprosperálóbb korszakának gazdasági és kulturális értelemben egyaránt.

A korszak híres reszortminiszterei, Baross Gábor, Csáky Albin gróf, Darányi Ignác, Szilágyi Dezső mind az ő köpönyege alól bújtak elő, vagy mellette kezdték képviselői pályafutásukat. A későbbi kormányelnökök, Szapáry Gyula gróf, Wekerle Sándor, Széll Kálmán, Fejérváry Géza báró szintén tárcavezetők voltak Tisza kabinetjeiben.

Bukását ugyanaz okozta, ami majd a századforduló utáni kormányfők menesztését is: a véderőtörvények ellenzéki gáncsolása és mozgásterének szűkülése miatt az uralkodó bizalmának elvesztése.

Miniszterelnöksége a nemzeti liberalizmus virágkorára esett, ennek hegemón helyzetét tudta a Szabadelvű Párt kihasználni, amely a Generális lemondása után még tizenöt évig kormánypártként működött.

Hívő református emberként mindig hűen szolgálta felekezetét, amelynek intézményrendszerében az 1850-es évektől foglalt el egyre komolyabb pozíciókat. A Nagyszalontai Református Egyházmegye segédgondnoki, majd gondnoki, a Tiszántúli Református Egyházkerület főgondnokhelyettesi, a Dunántúli Református Egyházkerület főgondnoki és a Magyarországi Református Egyház Egyetemes Konventjének világi elnöki tisztét töltötte be évtizedeken keresztül. Jelentős szerepe volt abban, hogy felekezetét az állam minél nagyobb mértékben részesítse anyagi támogatásban, amely nem csupán a lelkészek egzisztenciális viszonyait érintette, hanem a református egyház által fenntartott oktatási-szociális intézményrendszer bővítését is. Az 1898-as kongruavita során egy országgyűlési képviselő „Magyarország kálvinista pápájának” nevezte az öreg Tiszát. E vonalon kifejtett aktivizmusa, elkötelezettsége források alapján jól látható, de a történelemtudomány még adós a részletes feltárásával. Miniszterelnöksége folyamán német, olasz, román, szerb kitüntetésekben részesült. Ferenc József császár és király a Szent István Rend nagykeresztjével ismerte el munkásságát.

Mikszáth Kálmán, aki tagja volt a Generális kormánypárti frakciójának, szürke emberként festette le vezérét. Külső megjelenése és távolságtartó stílusa alapján igaza lehetett az írónak, de látnunk kell életútja állomásaiból és a kormányfői teljesítményből, hogy hazáját, felekezetét szerető, értük tenni akaró és a nemzeti szabadelvűséget hűen követő, sokoldalú és koncepcionálisan gondolkodó államférfi profilja rajzolódik ki előttünk.

Budapesten hunyt el 1902. március 23-án, de a Tiszák geszti családi sírkápolnájában helyezték végső nyugalomra. Halála után a fővárosi magisztrátus róla nevezte el a mai Szent II. János Pál pápa teret. Nagyváradon szobrot akartak emelni tiszteletére, amely a trianoni impériumváltás miatt Berettyóújfalu főterén állt a két világháború között. A kommunizmus évtizedeiben törölték a nemzeti közemlékezetből.

A szerző történész, a VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár tudományos munkatársa