Történelem

1848–49 – kultusz és emlékezet

Az elmúlt százhetven évben minden rendszernek viszonyulnia kellett 1848–49-hez, és mindegyik viszonyult is. Az 1849 és 1867 közötti  neoabszolutizmus a (korántsem teljes körű) tiltással és felejtés erőltetésével, így nem véletlen, hogy a neoabszolutizmus elleni egyik első tömegdemonstráció 1860. március 15-én történt.

1848–49 – kultusz és emlékezet
A kinyomtatott 12 pontot Szepessy Ferenc polgármester és a tanács tagjai aláírták, majd Rottenbiller az ablakon át felmutatta a népnek, 1848. március 15-én. A Vasárnapi Ujság illusztrációja 1868. március 15-én
Fotó: Wikipedia

Az 1867 utáni rendszer változó elnevezésű kormánypártjai megpróbálták elválasztani egymástól 1848-at és 1849-et, a forradalmat és a törvényes átalakulást. Ezért sem lett nemzeti ünnep március 15-éből, s 1898-ban Bánffy Dezső kormánya április 11-ét, a törvények szentesítésének napját próbálta meg azzá tenni – nem sok sikerrel, hiszen a társadalom többsége továbbra is március 15-ét ünnepelte.

A korszak közjogi ellenzéke éppen 1848 teljességét kérte számon a mindenkori kormányokon, az Osztrák–Magyar Monarchián belüli ténylegesen önálló Magyarország programját mutatta fel a dualizmus „reális negyvennyolcasságával” szemben. A századfordulón és a századelőn megjelenő polgári és baloldali radikális mozgalmak viszont 1848 társadalmi programjának, a polgári jogegyenlőségnek, a társadalmi emancipációnak a nevében léptek fel mindkét irányzattal szemben. A polgári radikálisok, szociáldemokraták vagy anarchisták már nem Kossuth, hanem Petőfi és Táncsics nevét tűzték a zászlajukra.

A nemzeti függetlenség és a társadalmi jogegyenlőség megvalósítását ígérték 1918 őszirózsás forradalmárai, s 1919. március 15-ét már nemzeti ünnepként ünnepelték. Hat napra rá a Tanácsköztársaság kikiáltása következett. A rövid életű kommunista diktatúrának nemigen volt ideje arra sem, hogy a maga viszonyát tisztázza a magyar múlt eseményeihez, mindenesetre jellemző, hogy május 1-jén szinte az összes magyar történeti alak szobrát eltakarták a fővárosban, kivéve Petőfiét, amelyet ünnepi dekorációval láttak el. S az is jellemző, hogy a rendszer által kibocsátott bélyegsorozatra Marx és Engels mellé három magyar történeti személyiség került rá: Dózsa György, Martinovics Ignác és Pe­tőfi Sándor.

A magát ellenforradalmiként tételező új rendszer nem szerette 1848–49 forradalmi és demokratikus örökségét, de valamit kezdenie kellett vele. Miután Trianon következtében megszűnt az Osztrák–Magyar Monarchia, értelmetlenné vált a magyar politikai spektrumot addig alapvetően meghatározó és megosztó közjogi kérdés is. Ekkor kezdett történelemmé válni 1848–49, s az új rendszer törekedett is arra, hogy történelemmé váljon.

Amikor 1923-ban megemlékeztek a Petőfi századik születésnapjáról, de az ünnepségek során megpróbálták minél inkább elhallgatni a forradalmi költőt. (Jellemző, hogy a korszakban némely Petőfi-vers elmondása izgatásnak minősült). Március 15. és Kossuth emlékét 1928-ban törvénybe iktatták, Kossuth (és a Batthyány-kormány többi tagja) egy búbánatos szoborcsoportot kapott a Parlament előtt, de a kormányzat igyekezett minél kevesebbet megidézni a nagy év liberális és demokratikus örökségéből. Jellemző, hogy például Horthy látványosan kerülte a március 15-i ünnepségeken történő megszólalást, igaz, a főméltóságú úr szónoki képességei sem vetekedhettek nagynevű elődjéével.

A rendszer minden évben megülte a sajtószabadság napját, ugyanakkor direkt és indirekt eszközökkel korlátozta a sajtó szabad működését. Nem véletlen, hogy nemcsak a rendszerrel szemben álló liberális-demokratikus erők, de a totalitarizmus hazai segédcsapatai, a kommunisták és a szélsőjobboldali radikálisok rendszeresen felhívták a figyelmet arra, hogy a rendszer mennyire idegen 1848 örökségétől. A Márciusi Front 1937., illetve a Magyar Történelmi Emlékbizottság 1942. évi létrehozása is hangsúlyosan kötődött 1848 örökségéhez. Az első zsidótörvény 1938-as elfogadása után pedig immáron mindenki számára nyilvánvalóvá válhatott, hogy a rendszer nem az állampolgári jogok kiterjesztésében, hanem azok korlátozásában jeleskedik, azaz, messzemenően eltávolodott immár nemcsak 1848, de 1867 örökségétől is. A márciusi megemlékezésekbe 1941 után egyre inkább beszűrődött a háború, s a Kossuth halálának ötvenedik évfordulójáról megemlékezni készülő országot négy nappal az utolsó szabad március 15. után, 1944. március 19-én megszállta a német Wehrmacht, hogy aztán a következő évfordulón már a szovjet Vörös Hadsereg kezén legyen az ország nagy része, majd rövidesen egésze.

Az 1944–1945 után kialakuló rendszer valamennyi, magát demokratikusnak valló pártja 1848–49 örökösének vallotta magát, ám ezen az örökségen mindenki mást értett. A szabadság, függetlenség, polgári jogegyenlőség valamennyiük programjában szerepelt, de ebbe azért egy részüknél belefért a németek kitelepítése vagy általában véve a volt uralkodó osztállyal szembeni határozott fellépés, a magántulajdon kisajátítása. A legerősebb külső bázissal, a szovjet állam és hadsereg támogatásával rendelkező Magyar Kommunista Párt leplezetlenül törekedett az 1848–49-es örökség kisajátítására. A forradalom századik évfordulóját 1948-ban nagyszabású ünnepségeken ülték meg, de az ünnepi beszédekben egyre több jel mutatott arra az antidemokratikus fordulatra, ami aztán a két munkáspárt „spontán” egyesülését követően az egypárti diktatúra megteremtéséhez vezetett.

Bár az új rendszer a forradalom örökösének, letéteményesének és betetőzőjének mondta magát, hivatalos szentjévé mégsem a meg nem alkuvó radikálisokat, Petőfit, Táncsicsot vagy Madarász Lászlót választotta, hanem a profi politikus Kossuthot. Ebben két tényező is szerepet játszhatott. Egyrészt az, hogy a negyvennyolcas hagyomány a magyar társadalom minden rétegében legerőteljesebben Kossuthhoz kötődött, másrészt az a tény, hogy az említett radikálisok soha nem voltak hatalmon, a kommunisták viszont igen, s előképül mégsem választhattak bukott politikusokat. Kossuth ezenkívül megfelelt annak az apafigurának is, amilyennek Rákos Mátyás, az ország új vezetője láttatni akarta magát. E Kossuth-kultusz aztán oda vezetett, hogy a történeti publicisztika Kossuth-idézetekkel igazolta a hadseregen és az államapparátuson belüli tisztogatásokat, koncepciós pereket; a volt „uralkodó osztály” tagjainak kitelepítését stb.

Ugyanakkor a rendszer a Néphadsereg napjának kiválasztásánál ragaszkodott 1848-hoz, amikor a pákozdi csata napját tette meg ünneppé. (A rossz nyelvek szerint ebben az is szerepet játszott, hogy ezen a napon volt Farkas Mihály honvédelmi miniszter névnapja, s hogy Pákozdnál a horvátokat, azaz, az ekkorra már a szocialista tábor egyik legfőbb ellenségének számító jugoszlávok „elődjeit” vertük meg.)

Az „igazi” 1848-as hagyomány 1956 októberében újraéledt. Az egyetemisták és más közösségek 12 pontban foglalták össze követeléseiket, az október 23-i tüntetés a budai Bem-szobornál kezdődött, s a követelésekbe a (tévesen) Kossuth-címernek nevezett, korona nélküli kiscímer visszaállítása is bekerült. S az is kiderült, hogy a rendszer a folyamatos forradalmi és szabadságharcos propagandával sikeresen készítette fel ideológiailag október ifjúságát az elnyomók és megszállók elleni harcra.

Az 1956-os forradalom és szabadságharc után a Kádár-rendszer – tanulva a történtekből – már nem a forradalmi és szabadságharcos hagyományokban, sokkal inkább a békés építkezésben és a józan kompromisszumokban kereste önnön legitimációját. (Bár előtte – a Felix Schwarzenberg hercegnek tulajdonított 1849. nyári szólást parafrazálva – azért akasztottak egy kicsit.) Így Kossuth, és általában 1848 kultusza háttérbe szorult.

A rendszer előbb munkaszüneti, majd rövidesen ismét munkanappá nyilvánította március 15-ét, visszaállította, majd ismét eltörölte a Kossuth-címert. Kádár ugyanúgy távolságot tartott a március 15-i ünnepségektől, mint Horthy (ha már fel kellett szólalni, akkor legfeljebb szeptember 29-én, a Néphadsereg, majd az immáron a rendőrséget és Munkásőrséget is magába foglaló Fegyveres Erők napján tette.) A központi ünnepi beszédet 1957. március 15-én (s az ezt követő mintegy két évtizedben is) a változó funkciókban egyaránt helytálló Kállai Gyula mondta, fél évvel a forradalom után arra figyelmeztette október ifjúságát, hogy rosszul értelmezték március ifjainak örökségét.

A rendszer 1967-ben „kitalálta” a Forradalmi Ifjúsági Napok című rendezvénysorozatot, amelynek révén megpróbálta összekapcsolni a három tavaszt, 1848. március 15-ét, a forradalom és szabadságharc, 1919. március 21-ét, a Tanácsköztársaság, illetve 1945. április 4-ét, a felszabadulás ünnepét. A március 15-i megemlékezéseket egyre inkább a rendszer társadalmi ernyőszervezetére, a Hazafias Népfrontra, illetve a Kommunista Ifjúsági Szövetségre bízták, a Nemzeti Múzeum előtti központi ünnepségeken többnyire ezek képviselői mondtak beszédet.

Az 1970-es években azonban megkezdődtek az „alternatív” megemlékezések, amelyeket a rendszer a rendőrség bevetésével, illetve titkosszolgálati eszközökkel próbált megakadályozni. A spontán megemlékezé­sekről a hivatalos sajtó nem vagy csak eltorzítva tájékoztatott, a résztvevőket ellenforradalmi, antidemokratikus és irredenta jelszavak hirdetőiként igyekezvén hitelteleníteni. Jellemző, hogy 1974-ben négyszer akkora erőt mozgósítottak, mint a Horthy-korszakban 1938–1939-ben a budapesti nyilas tüntetőkkel szemben. A spontán megemlékezések intenzitása 1975 és 1982 között alábbhagyott, 1983-tól viszont egyre több fejtörést okozott a belügyi vezetőknek, hogyan is kezeljék ezeket a nem hivatalos rendezvényeket.

Nyílt erőszakot utoljára 1986. március 15-én alkalmaztak. Amikor az esti órákban a Pestről Budára vonuló tömeg a Lánchídra ért, a rendőrség két oldalról lezárta azt, s válogatás nélkül gumibotozta az ott lévőket, több száz fiataltól vette el a személyi igazolványát. A hatóságok 1987–1988-ban már megelégedtek néhány prominens ellenzéki személyiségnek a preventív őrizetbe vételével, de magukat a megemlékezéseket nem zavarták. A Magyar Szocialista Munkáspárt Politikai Bizottsága 1987. december 15-én ismét piros betűs ünneppé nyilvánította március 15-ét, majd ezt 1989 februárjában a minisztertanács döntése formalizálta.

Az egyik legnagyobb ellenzéki tüntetés 1989. március 15-én ehhez a naphoz kötődött, ennek során az összegyűlt tömeg a Magyar Televízió épületéhez vonult, ahol Cserhalmi György felolvasta az ellenzéki pártok közös 12 pontját, Csengey Dénes író pedig szimbolikusan lefoglalta a Magyar Televí­ziót. Az 1990. évi ünnepség már a demokratikus választásokat megelőző versengés szellemében folyt: a pártok külön ünnepeltek, a Magyar Televízió pedig nem volt hajlandó közvetíteni a beszédek nagy részét. Szomorú, riasztó és figyelmeztető fejlemény volt viszont az erdélyi Marosvásárhely március 15-éje, ahol a román szélsőségesek által mozgósított tömegek megtámadták az anyanyelvi oktatás jogáért tüntető magyarokat, s a harcoknak három magyar és két román halottja, valamint 278 sérültje volt.

A rendszerváltást követően 1991. március 5-én az országgyűlés törvényt hozott március 15. nemzeti ünneppé nyilvánításáról, ugyanakkor hivatalos állami ünneppé nem március 15-ét, hanem augusztus 20-át nyilvánította. Az akkori ellenzéki pártok (Fidesz, SZDSZ, MSZP) tagjainak többsége az előbbit, míg a kormánypártok tagjainak többsége (MDF, FKGP, KDNP) az utóbbit támogatta. Az „ezeréves állami” és a „demokratikus” hagyományok képviselői között hasonló vita zajlott le az állami címer kérdésében is: a többség a koronás kiscímer, míg a kisebbség az úgynevezett Kossuth-címer mellett tette le a voksát az 1990. július 3-án befejeződő vitában. (Ezúttal a pártokon belül is komoly viták voltak, az MDF-es Szabad György például a végsőkig érvelt a Kossuth-címer mellett.)

Az elmúlt évtizedekben 1848–1849. kapcsán komoly emlékezetpolitikai vita nem alakult ki, még ha magának az ünnepnek az átpolitizáltsága változó módon továbbra is érzékelhető. (Például 2002-ben, amikor a Magyar Polgári Együttműködés Egyesület február végén meghirdette a Nemzetiszalag Mozgalmat, s arra kérte az ország polgárait, hogy kokárdáikat viseljék március 15-e után is egészen az országgyűlési választások végéig.)

Ugyanakkor március 15. inkább összetartó, mint megosztó ünnep (ellentétben például október 23-ával), hiszen a politikai főáramban, sem a kormány - sem az ellenzéki pártok körében nincsenek gyökeresen eltérő értelmezései. Az alternatív jobboldali mozgalmaknál ugyan érzékelhető ilyen törekvés, de ezek viszonylag csekély nyilvánosságot kapnak.

A jelenlegi magyar ünnepkörben három nap is kötődik 1848–1849-hez: március 15., május 21. (Buda visszavétele, a honvédelem napja), illetve október 6., a nemzeti gyásznap. (De például szeptember 29. is megmaradt a szárazföldi haderőnem napjának). Összességében azt mondhatjuk, hogy 1848–1849. mára valóban történelemmé vált, nem képezi napi politikai viták tárgyát, és nem szolgáltatja ezek érvkészletét. Az elmúlt évtizedek politikai és tudományos fejleményeinek köszönhetően emlékezete integratív jellegű, a korszak egyre több személyiségének és eseményének jut benne hely.

A szerző a VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár kutatócsoport-vezetője

Kapcsolódó írásaink

Fekete március

ĀA román nemzeti paranoia térnyerése. Az erdélyi magyarokban – akkor és ott – visszavonhatatlanul elveszteka demokratikus és toleráns román állammal szembeni illúziók