A magányos merénylő

A magyar forradalom és szabadságharc leverését követő években, amikor az uralkodó, mondhatnánk, „csikókorát” élte, szabadabban oszthatta be a saját idejét. A déli órákban szinte mindennap sétálni indult Bécs akkori belvárosa felé, ahol az egykori városfal tetején hasonló sétány húzódott, mint nálunk a budai várban manapság is. Azon a napon 1853. február 18-át írtuk, napos és csendes idő volt, a császár élvezettel szívta be a télutó friss levegőjét. A sétány mellvédjén áthajolva az alant gyakorlatozó katonákat nézte éppen, amikor szinte a semmiből termett elő egy középtermetű, de erős testalkatú fiatalember késsel a kezében, amit pillanatnyi hezitálás nélkül döfött a császár nyakába.

Ma elképzelhetetlen lenne, hogy egy Ferenc József-szintű személy csak úgy akármelyik város sétányán grasszáljon – ha erre mégis kedve szottyanna, hermetikusan lezárnák az egész környéket, és biztonsági emberek garmadája vigyázná minden lépését. Akkoriban azonban egy uralkodó – legalábbis Bécsben – ezt megtehette, és a biztonságára is mindössze egyetlen ember vigyázott: Maximilian O’Donnell (a korabeli magyar sajtóban O’Donnel Miksa) őrnagy, ez a főnemesi ősei révén Írországból Ausztriába származott, jól megtermett tiszt.

Ferenc József megmeneküléséhez azonban szorosan véve alig volt köze emberi tényezőnek; a császár életét az egyenruhákhoz való múlhatatlan vonzalma mentette meg. Hiszen akkor is – mint szinte mindig – egyenruhát viselt, a korabeli császári uniformisoknak pedig jellegzetes tartozéka volt az álló gallér, amelyen a rangjelzés is volt. Egy császár persze, hiába volt csak huszonhárom éves, nem adhatta alább tábornagyi rendfokozatnál, ami ugye jó széles és jó kemény, aranypaszományú gallérban testesült meg. Ez a gallér nem engedte, hogy a kés a császár nyakába hatoljon, pedig a merénylő legalább kétszer vagy háromszor is próbálkozott.

Igaz, a másodiknál már sikerült beavatkoznia O’Donnell őrnagynak, aki a segítségére siető Joseph Ettenreich mészárosmesterrel együtt sikeresen le is teperte a támadót. Persze azonnal megpróbálták legalább azt megtudni, hogy mi a neve, és miért akarta megölni Ferenc Józsefet. A fiatalember néhány szavas válaszából is ki lehetett hallani a jellegzetes akcentust: a merénylő bizony magyar volt.

Innentől az indítékot már nem kellett kutatni. Hogy a levert szabadságharc után egy magyar miért akarja megölni az osztrák császárt, afelől senkinek nem lehettek kétségei.

Libényi János mindössze huszonegy éves volt. Csákváron született 1831. december 8-án, apja a helyi szabócéhben céhmesteri rangig vitte, és János is e mesterséget folytatta. Ami keveset az életéről tudunk, az sok mindenben meggyőző és érzelmileg-emberileg nagyon is akceptálható okát adja kétségbeesett és kudarcba fulladt próbálkozásának. A fiú több városban is volt szabóinas, aztán a szabadságharc idején Aradra került a Hadfelszerelési Bizottmány alkalmazásába, a katonai szabók mellé, segédnek. Arad a végnapokban a szabadságharc logisztikai, illetve hadtáp- és ruházati ellátóközpontja volt. Libényi János ekkor 17-18 éves lehetett; abban a korban, amikor a nagy eszmék iránti hevület nemcsak a legmagasabb hőfokon ég, hanem sokak esetében egy életen át ki is tart.

Úgy látszik, Libényi az utóbbiak közé tartozott, ráadásul a szabadságharc keserű végét is Aradon élte meg. Ott állítólag (és ebben valóban nincs semmi hihetetlen) szemtanúja volt a honvéd tábornokok akasztásának, és ez olthatatlan gyűlöletet ébresztett benne az addig sem szívlelt Habsburg-ház iránt. A bosszú gondolata a következő évben érlelődött elhatározássá, és 1851-ben már kimondottan azért költözött Bécsbe, hogy megölje Ferenc Józsefet.

Tettét a halálra szántak következetességével készítette elő és vitte véghez. Hamar feltűnik, hogy Libényi János magatartása bizonyos értelemben az öngyilkos merénylőkéhez hasonlít. Annyiban mindenképpen, hogy visszaútról, menekülésről, elrejtőzésről ő sem gondoskodott. A reményei szerint sikeres császárgyilkossággal az ő evilági útja is véget ért volna; számára a következmények teljesen közömbösek voltak.

A birodalomban még mindig érvényben volt a rendkívüli állapot, lőfegyverhez bajosan juthatott volna. A bolhapiacon beszerzett konyhakést egy köszörűsmesterrel hegyessé és élessé alakíttatta. Sok szabni-varrni valója nem lehetett, mert bőven volt ideje informálódni a császár szokásairól, ezek valamelyes ismeretében pedig már önmagát kínálta a hely és az idő, hogy tervét a legnagyobb sikerrel hajthassa végre. A kiszámítható és huzamos ideje tartó szokások mindig a merénylők kezére játszanak: Ferenc József szinte gépiesen ismétlődő sétafikálása kimondottan megkönnyítette az életére fenekedő szabólegény dolgát. Nem kellett mást tennie, mint magához vennie a kést, és elüldögélni egy padon a sétánnyal párhuzamosan futó, facsemetékkel beültetett parkban. A császár felbukkanásakor pedig minél gyorsabban a közelébe jutni, és minél hamarabb bevégezni a véres munkát. Valóban nem rajta múlt, hogy a merénylet sikertelen maradt.

A nyomozás szerteágazó, következetesnek és színvonalasnak mondható, ám a túlzásoktól sem mentes volt – hiszen Libényi János mégiscsak a birodalom első emberét akarta megölni. Ő maga az első egy-két napban összevissza beszélt ugyan, ahhoz azonban következetesen ragaszkodott, hogy nincs bűntársa. Érdekes momentum, hogy Bécsben egyből gondoskodtak mind a házkutatásról Libényiék csákvári házában, mind Libényi apjának kihallgatásáról, elsősorban a fia természetére, jellemző tulajdonságaira tekintettel.

Libényi apja – akinek, úgy tűnik, távolról sem volt felhőtlen a kapcsolata a fiával – korrektül festette le János eléggé feltűnést kereső, a nagyzolástól és a kisebb-nagyobb füllentésektől sem visszariadó természetét. Libényi Jánost bécsi munkatársai is úgy jellemezték, mint korlátolt és ártalmatlan embert, akit nagyzolásai miatt sokszor kinevettek. Hiszen mesélt ő nekik soha meg nem harcolt csatákról, és hogy Komárom várában gróf Zichy Ottó őrnagy küldönce volt. Mindenesetre szállásadóját, mikor már jó sok elmaradása volt a lakbérrel, rendre azzal traktálta, hogy hamarosan pénzt kap egy gróftól, akivel különösen bizalmas kapcsolatban áll.

Valóban, ezek semmiképpen nem olyan körülmények, amelyek különösebb tiszteletre sarkallnának – legalábbis ha egy meglett, idősebb emberről beszélnénk. Ne feledjük azonban, hogy egy huszonegyedik évét épphogy betöltött fiatalemberről van szó, akinek még nem volt kiforrott egyénisége, és nem találta helyét a világban. Az általa jónak tartott ügyért való halálra szántsága és áldozatkészsége azonban vitathatatlan. Ilyen fiatalon erre nem mindenki képes.

Tettének következményei azonban ezerszer károsabbak és megterhelőbbek voltak hazájára és nemzetére nézve, mint akár az összes „Bach-huszár” önkényeskedése. Ferenc József a merényletet megelőző évben körutazást tett Magyarországon, békéltető gesztusként a magyarok felé – no, ennek az eredményeit most szépen el lehetett felejteni.

A császár már a Magyarországra külön érvényben levő rendkívüli állapot (akkori kifejezéssel: Kriegszustand, azaz hadiállapot) feloldását vette tervbe; e tervét természetesen ejtette.

Minden Bécsben élő magyar a rendőrség vegzálásának volt kitéve, a magyarok lakta házak rendőrségi felügyelet alá kerültek, a Magyarországról beutazókat közvetlenül a merényletkísérlet után automatikusan háromnapos vizsgálati fogságba helyezték. Amúgy meg ne szépítsük: általános magyarutálat uralkodott el az osztrák tartományokban, de különösen Bécsben, ahol ráadásul a legtöbb magyar élt. Egyetlen hazánkfia sem tudhatta, hogy akár magyar öltözete, akár magyar beszéde miatt mikor kötnek belé az utcán, tagadják meg a kiszolgálását egy vendéglőben, vagy bánnak vele minősíthetetlenül egy hivatalban.

A legrosszabb azonban az volt, hogy a titkosrendőrség sehogyan sem hitte el, hogy a szabólegény magányos merénylő lenne. Sajátos módon ennek alapját éppen azok a vallomások adták, amik kimondottan naiv, egyszerű és korlátolt fiatalemberként írták le. A „császári és királyi ész” szerint éppen ezért Libényi kizárólag egy nemzetközi összeesküvés részeseként juthatott ilyen végzetes elhatározásra, önállóan semmiképpen sem. Éppen O’Donnell őrnagy, a testőr vallomása szolgált egy konkrét adattal, de az sem a magyarok irányában: ő nyolc-tíz „olasz kinézetű” embert látott a merénylet közvetlen közelében, akik a merénylő lefegyverzésekor feltűnően gyorsan eltávoztak. Az olaszok is „rosszfiúnak” számítottak Bécsben; az akkor a birodalomhoz tartozó Milánóban éppen február elején tört ki Habsburg-ellenes felkelés. Ez adott alapot az osztrák titkosrendőrségnek arra, hogy a Bécsben tartózkodó olaszokat is vegzálni kezdje, hasonló módszerekkel, mint a magyarokat.

Hogy mi lett a végkifejlet? Ahogy ez ilyenkor lenni szokott: végül már mindenki gyanús volt, főleg a külföldiek, de lassan a nem kellően „dienstgehorsamster” bécsieknek is osztozniuk kellett a kincstári paranoiában. Talán ezért is született olyan gyorsan ítélet Libényi ügyében: a fiatalembert 1853. február 26-án reggel fél kilenckor, szakadó hóesésben akasztották fel Bécs Spinnerin am Kreuz nevű részében, ami akkor még a külvároshoz tartozott.

A holttestet délután hatkor vették le az akasztófáról, és a pár lépésnyire megásott gödörbe temették. Ez a terület persze beépült az utóbbi majd’ százhetven évben; Libényi János végső nyughelye ma már nem lelhető fel. Jellemző módon a halála után még hónapokkal is nyomoztak az összeesküvés miatt, 19 embert tartottak vizsgálati fogságban, akik közül kettőt végül súlyos kényszermunkára ítéltek. Persze mindketten magyarok voltak.

Libényi megítélése sokkal inkább negatív a magyar emlékezetben: osztozott azoknak a sorsában, akik a tettükkel, bármennyire önfeláldozónak és hősiesnek tűnt is, csak rengeteg bajt okoztak, de hasznára semmiképpen nem váltak sem az országnak, sem a nemzetnek. A csákvári Vértes Múzeum Baráti Köre Egyesület egy igen kedves és sokoldalúan tájékozott tagja sok egyébbel együtt elmondta: Csákváron megfogalmazódott az igény, hogy Libényi Jánosnak közadakozásból szobrot állítsanak, de a próbálkozás érdektelenségbe fulladt.

Pedig Libényi azt vallotta: „Hazámat mindennél jobban, még az életemnél is jobban szeretem.” Csakhogy a történelem nem szereti a kudarcokat. Hatalmas és tragikus nemzeti kudarcok után egyetlen ember kudarcba fulladt próbálkozása eddig mindig csak rontott a dolgokon, javítani sohasem javított.

Hosszú ideig – részben ma is – szinte „sikk” volt Ferenc József uralkodói kvalitásait fanyalogva emlegetni. Pedig ha belegondolunk: egészen különleges érzéke volt a konszolidáció megteremtéséhez, a különböző nemzetek, osztályok és érdekcsoportok egymással és az uralkodóházzal való kibékítéséhez és egy közös cél érdekében való összefogásához.

Biztos, hogy olyan gyakori és magától értetődő tulajdonsága ez az uralkodóknak? Egyszer talán megjelenik majd a mű, ami elénk tárja Ferenc József emberként és uralkodóként való fejlődését és kiteljesedését, hiszen több mint tanulságos, ahogy 68 éves uralkodása alatt az „aradi sakáltól” eljutott a „Ferencjóskaságig”.

A szerző jogász, író