Fekete március

Az alig négy hónappal korábban lezajlott romániai forradalom valóban a Ceausescu-rendszer alóli felszabadulást hozta meg románnak és magyarnak egyaránt. A forradalom győzelmekor az erdélyi magyarság újrakezdte azt a természetes önszerveződést, amiben addig a kommunista rendszer gátolta. Ám ne feledjük: a társadalom legfeljebb elméletben volt tisztában a demokráciával – gyakorlatilag azonban egyetlen nemzedék sem létezett Romániában, amely valaha is élt volna demokratikus rendszerben. Márpedig az ilyen társadalomba ivódnak be legmélyebben a nemzeti indulatok és félelmek.

Hogy a románok „nemzeti paranoiája” mi, az nem lehet kérdés. A románok rögeszmésen rettegnek attól, hogy a magyarok visszaveszik tőlük Erdélyt. Ez a hamu alatt parázsló paranoiás rettegés pedig azonnal lángra kapott, ahogy megtapasztalták, hogy a szabadság nemcsak nekik jár, hanem az erdélyi magyaroknak is.

Amikor Marosvásárhelyen a Ceausescu által megszüntetett önálló magyar orvos- és gyógyszerészképzés visszaállítása érdekében tekintélyes magyar személyiségek gyűltek össze, a román paranoia azonnal beindult. Telexüzenetek futottak Erdély román többségű városaiba, hogy „a magyarok” románellenes megmozdulásokat terveznek, sőt már románellenes megmozdulások is zajlanak Marosvásárhelyen, és ugyanezt tervezik máshol is.

Ez kódoltan akkor is, az előtt is, és azóta is azt jelenti, hogy a magyarok akciót indítottak Erdély visszavételére. Mondjuk ki, mert ez az igazság. A közismert poén e megközelítésében Móricka, akinek mindenről „az” jut eszébe – maguk a románok. A hamu alatti parázs felizzott.

Február 10-én még irritálóbb dolog történt: a magyar igények láthatóvá váltak, a szó legszorosabb értelmében. Sütő András vezetésével a magyar nyelvű oktatás visszaállítását követelve százezernyi magyar vonult végig a városon, némán, transzparensek nélkül, egyik kezében gyertyával, másikban könyvvel.

Márpedig az égő gyertyák már a Ceau­sescu-rendszerben is arra emlékeztették a románokat, hogy „Kossuth horthystái (sic!) felgyújtották a román falvakat.” A magyarok mindenhol csupán a Miatyánkot mondták el – ám a román lelkekben a gyertyák fénye már felgyújtotta a félelem és a gyűlölet tüzét.

A városi polgári védelem március 1-jei tanácskozásán Ioan Judea ezredes – szemtanúk szerint egészen zavaros – beszédében már olyan összeesküvésről beszélt, amely „Erdély átengedését akarja kikényszeríteni”, illetve hogy Románia ellen katonai akció készül. Rejtély, mi alapján állította, ám a tények ilyenkor huszadrangúak. A nemzeti paranoia diadalmas térnyerése megtörtént; a félelem lángja fennen lobogott. Csak idő kérdése volt, mikor terebélyesedik mindent elsöprő tűzvésszé.

Másnap Tőkés László – aki nélkül talán sosem tör ki a forradalom – beszédet mondott a román parlamentben. Élesen bírálta a román sovinizmust, és határozottan kijelentette: a magyarok csupán azokat a jogokat követelik, amelyek Európában magától értetődően járnak minden nemzeti kisebbségnek.

Szomorúan kell megállapítanunk azonban, hogy a Kárpát-medencei magyar kisebbségek helyzete egészen speciális. Ők ugyanis államalkotó nemzetből váltak egy igazságtalan és lelkiismeretlen békediktátum folytán nemzeti kisebbséggé. Bárki megtapasztalhatja ma is: az utódállamokat a magyarság jelenléte, puszta létezése is legitimitásuk legalábbis megkérdőjelezhető voltára emlékezteti.

Ahogy ott és akkor, a huszadik század utolsó évtizedének kezdetén a románokat is. Az utódállamok ránk dühösek – és nem értik meg, hogy egyetlen nemzet sem tehet a másik nemzet rossz lelkiismeretéről. Azzal a nemzeteknek – akárcsak az embereknek – mindig saját magukkal kell elszámolniuk.

A forradalom után megalakult hírhedt Vatra Romaneasca március 4-i gyulafehérvári nagygyűlésén a helyzetet már úgy állították be, mintha az csak a románokkal szembeni magyar magatartás tükörképe lenne: a magyarok által üldözött románokról szónokoltak, felháborítónak találták a magyarok követeléseit, elfogadhatatlannak a magyarság vezetőinek magatartását, elsősorban pedig Erdély erőszakos magyar elcsatolása ellen mozgósítottak.

A későbbi tragédiáért döntően felelős politikai erő színre lépett.

Ki tudja, talán tényleg a történelem rendezte úgy, hogy mindez a ’48-as forradalom évfordulójához közeledve történjen. Március 15-ét az erdélyi magyarság emberemlékezet óta nem ünnepelhette szabadon, óriási többségük életében most jött el az első alkalom. Elhatározták, hogy erről a napról minden terror és fenyegetés ellenére is meg fognak emlékezni. Hármójuknak, életük első megünnepelhető március 15-éje egyben az utolsó is lett.

A román paranoia ekkor hágott tetőfokára. Szatmárnémetiben a magyarok a Balcescu-szobornál akartak ünnepelni, a Vatra által mozgósított románok azonban már előző nap megszállták a szobor környékét. A székesegyháznál mégis megtartott megemlékezés résztvevőit megrohamozták és bántalmazták.

Erdődön a Petőfi-szobrot döntötték le, Marosvásárhelyen az Avram Iancu-szoborra valaki a LE VED (önmagában teljesen értelmetlen) szöveget írta, amiről a rendőrség érdemi vizsgálat nélkül kijelentette, hogy uszító tartalmú, és a magyarok tették. A románok több városban leverték a magyar nyelvű feliratokat, meggyalázták a magyar emlékműveket, és megverték a kezükbe kerülő magyarokat.

Az akkori legöregebbek számára mindez igencsak ismerős volt. A románok ugyanezt csinálták Erdélyben a csúfos kudarccal végződő 1916-os betörésükkor, aztán az 1918-as területrabláskor, és 1945-ben is, amikor a Magyarországhoz visszacsatolt erdélyi részek ismét a birtokukba kerültek.

Ugyanúgy igyekeztek megsemmisíteni, eltörölni mindent, ami az Erdélyben máig domináns magyar történelemre és kultúrára emlékeztet – és ennek a legidősebb generáció 1990-ben már negyedszer volt kényszerű tanúja. Elgondolkodhattak, vajon hányszor kell még elfoglalniuk a románoknak Erdélyt, hogy önmagukkal is elhitessék: valóban jogos birtokosai ennek a földnek?

A következő napok véres eseménysorozata sokkolta Európát. A Vatra által mozgósított románok fenyegetően gyülekeztek Marosvásárhelyen. Legtöbbjük a környékbeli falvak söpredéke volt: részeg, feltüzelt alakok, akik rombolni és ölni akartak. A következő napokban tömegtüntetések zajlottak a városban. A románok – akik közben újabb erősítést kaptak a Görgény-völgyi falvakból – halált kiáltottak Sütő Andrásra, Tőkés Lászlóra, de Smaranda Enachéra, a helyi magyarbarát román értelmiségiek vezetőjére is.

Március 19-én a Vatra Romaneasca szervezésében tucatnyi autóbusz hozta az újabb román erősítést a városba. Szinte mind részegek voltak, és azonnal rombolásba kezdtek: természetesen haladéktalanul leverték az eléjük kerülő magyar feliratokat, és ha már ott voltak, megvertek minden kezük ügyébe eső magyart.

Ekkor zajlott le a legszégyenteljesebb és legvisszataszítóbb akciójuk. Ostrom alá vették az RMDSZ székházát, és az itt rekedt Sütő András hetvennégy másik magyarral együtt felkészülhetett rá, hogy meglincselik. A rendőrség nem reagált segélykérő hívásaikra, ők pedig a padlásra menekültek a felbőszült csőcselék elől. A románok bezúzták az ajtókat, baltával és husángokkal törve össze mindent, ami összetörhető.

A tárgyak feltrancsírozását könnyen követi emberek lemészárlása, és a megrészegedett csőcselék nem is titkolta szándékát. A magyarok egy víztartállyal torlaszolták el a felfelé vezető ajtót, a románok viszont papírt szedtek össze, hogy felgyújtsák az egész padlást. Apokaliptikus jelenetek zajlottak le; a csőcselék magyar vérre szomjazott, a magyarok pedig elhatározták, hogy nem adják olcsón az életüket.

Ekkor érkezett meg a román hadsereg különítménye Ioan Judea ezredes vezetésével. Judea felment a padlásra, szavát adva Sütőnek és a többi magyarnak, hogy szabadon elmehetnek. Elsőként Sütő indult lefelé, utána sorban a többiek – aztán odalenn a tiszti becsületszót sajátosan értelmező Judea karba tett kézzel, mosolyogva nézte végig, hogy a románok agyba-főbe verik Sütő Andrást és a többi magyart is. Sütő járt a legrosszabbul: fél szemét kiverték, eltörték több bordáját és a karját is. Életveszélyes állapotban szállították egy bukaresti kórházba, onnan pedig mentőhelikopteren Budapestre, a Honvédkórházba.

Másnap, 20-án azonban elérkezett a reváns ideje. Elterjedt, hogy Ion Iliescu köztársasági elnök a városba érkezik, ezért nagy tömeg gyűlt össze a főtéren. Iliescu azonban nem jött, és a magyaroknak máig meggyőződésük, hogy azért csalták őket a főtérre, hogy legyilkolják őket. A románok valóban nem késlekedtek: a helybeliek mellé hamarosan megérkeztek a már szokásos módon – buszokon, fejszével és doronggal, leitatva – „felkészített” honfitársak, akik azonnal a magyarokra támadtak.

Útközben már halálos „baleset” is történt, a román sofőrök vezette autók, különös módon, két különböző faluban is, pont két magyart gázoltak halálra. Marosvásárhelyen pedig egy harmadik teherautó részeg sofőrje a tömegbe hajtott, ahol – micsoda véletlen – szintén egy magyart ütött el. Igaz, a platóról leesett román fiatalember sem járt jobban, mindketten a helyszínen haltak meg.

A magyarok türelme ekkor fogyott el. Főleg a fiatal férfiak vették fel a harcot, és a tomboló dák vitézek megérezhették a magyarok öklét. Az akkori legidősebbek pedig hosszú életük során negyedszer láthatták: a románok bátorsága addig tart, amíg a magyarok vissza nem ütnek.

Márpedig visszaütöttek, méghozzá keményen és határozottan. „Most vagy soha!”- skandálták kórusban, aztán szabályos rohammal szorították ki Traianus megrettent utódait a főtérről, utána pedig a városból. Segítség is akadt: a környező székely falvak idősebb lakosai, több második világháborús veteránnal az élen, ugyancsak felfegyverkezve siettek a városban szorongatott honfitársaik segítségére.

A magyarok boronákat fektettek keresztbe a városba vezető utakon, és nem engedtek be több románt szállító buszt. A harcok sűrűjében pedig felhangzott a híressé vált kiáltás: „Ne féljetek magyarok, megjöttek a cigányok!” A város hidegvölgyi részéből a cigányok szinte egy emberként siettek a magyarok segítségére. Döntésük, hogy a két fél közül melyik mellé állnak, szimbolikus is lehetne, hiszen sosem dúskáltunk szövetségesekben. Meg kell becsülnünk minden ilyen pillanatot.

Az így megerősödött magyarok a felfegyverzett román csőcseléket kiszorították a városból, és a buszaikat nagyrészt felgyújtották. Itt esett a második román áldozat, aki napokkal később, égési sérülésekbe halt bele. A városban végül a hadsereg állította helyre a rendet, a románoknak pedig kényszerűen tudomásul kellett venniük, hogy a magyarok csupán az Európában mindenkinek járó jogokat követelik. Ám a legfontosabbat alighanem máig sem értették meg: az erdélyi magyarokban visszavonhatatlanul elvesztek a demokratikus és toleráns román állammal szembeni illúziók – márpedig „Haza csak ott van, hol jog is van...”

A magyaroknak tudomásul kellett venniük még valamit: akármennyit halad is az idő, bájos vicceink Mórickája örökre gyerek marad.

Mindenről „az” jut az eszébe.

A szerző jogász, író