Egy elfeledett békeszerződés margójára

Az első világháború folyamán a központi hatalmak iszonyú véráldozatok árán, de megroppantották az Orosz Birodalom gerincét. Már 1914-ben – elsősorban a németek tannenbergi diadala, a Monarchia kraśniki, komarówi győzelmei, majd a hosszú és felőrlő kárpáti csaták – megállították az orosz gőzhengert. Az oroszok 1915-ben elveszítették a lengyelek lakta területeik zömét, majd 1917 végéig Finnország, a Baltikum és a mai Ukrajna nagy része feletti ellenőrzés is kicsúszott kezükből.

A november 7-i bolsevik puccs következtében – amely genezisét alapvetően a háborús vereség következményeinek köszönhette ‒ a bolsevizálódó Orosz Birodalom december 22-én fegyverszünetet kötött a központi hatalmakkal. A keleti front orosz oldalán súlyos polgárháború kezdődött, és számos egykori tartomány proklamálta függetlenségét, mint például Ukrajna vagy Finnország.

A mai fehérorosz–lengyel határon fekvő Breszt-Litovszk az Orosz Birodalom egyik legfontosabb, de 1914-re már elavult erődrendszerének adott otthont. A város 1915. augusztus 26-án esett el, miután August von Mackensen tábornagy csapatai – köztük a császári és királyi haderő VI. hadteste (Kassa) – rohammal bevette azt.

A tárgyalások során a központi hatalmak között súlyos súrlódásokra került sor. A németek elsődlegesen annexiókban, új kliensállamok létrehozásában gondolkodtak az úgynevezett Mitteleuropa-koncepció keretében, amely sok szempontból a mai EU előfutárának is tekinthető, és a német európai dominancia új szervezeti és gazdasági kereteit akarta kijelölni. A Monarchia elsődlegesen saját területi integritása megőrzése mentén tűzte ki céljait. Eddigre ismeretessé vált az Orosz Birodalom azon törekvése, amely a dualista állam teljes megsemmisítése mellett több szláv lakosságú országot kívánt létrehozni, hogy aztán azokat egy hatalmas pánszláv alakzatba egyesítse. Ebben a képlékeny helyzetben a breszt-litovszki tárgyalások újévkor félbeszakadtak.

A tárgyalások közepette deklarálta az Amerikai Egyesült Államok Wilson elnök 14 pontját, amelyből az enigmatikus, de békejobbot kínáló 6. pont foglalkozott Oroszország kérdésével. A bolsevikok rögtön ki is aknázták a wilsoni pontokban megfogalmazott önrendelkezési elvet: Lev Davidovics Bronstein – mozgalmi nevén Trockij – külügyi népbiztos nemcsak a vitatott európai területek rendezése során, hanem a teljes „imperialista” gyarmatbirodalmak népei számára is követelte ennek lehetőségét. Néhány hét leforgása alatt a hagyományos, nagyhatalmi politika mellett két újabb világrendszer modellje körvonalazódott. A bolsevikok abban reménykedtek, hogy rövid idő elteltével egy hatalmas vörös falanszterré változtatják a világot, az amerikai – döntően szabadkőműves befolyás alatt álló – messianisztikus tervek pedig szintén egy új világrend (novus ordo seclorum) megteremtésére fókuszáltak.

Eddig a pontig nyitott kérdés maradt, hogy a nyugati hatalmak részt vesznek-e az oroszokkal kötendő béke megkötésében, hiszen Leninék végeredményben az antant háborújából kívántak kilépni. A nyugati antant azonban elzárkózott mindenfajta egyeztetésről, így az aláírandó béke csak a központi hatalmakkal kötött különbéke lett. A németek egyértelműen a győztes pozíciójából tárgyaltak, és egy idő után ráuntak a bolsevikok időhúzó politikájára, majd folytatták előrenyomulásukat keletre.

Eközben február 9-én békét kötöttek Ukrajnával, amelyben elismerték az ország – hivatalos nevén Ukrán Népköztársaság – függetlenségét. Másképpen fogalmazva: nem Lenin, hanem II. Vilmos német császár hozta létre az új ukrán államot, ellentétben azzal, amit Putyin állított mostani hadjárata kezdetén. Ám Lenin sem kívánta elengedni a számára létfontosságú területeket, és rövid idő elteltével az ukrán bolsevik csapatok segítségével bekerítették Kijevben az ukrán nemzeti kormányt. Napokig tartó utcai harcok után a kabinetnek menekülnie kellett. A Központi Rada elnöke, Mihajlo Szerhijovics Hrusevszkij nyugati segítséget, ez esetben a központi hatalmak támogatását kérte.

Ezt meg is kapta, de a Monarchia cserében a leendő lengyel–ukrán határ keletre tolását kérte az úgynevezett ausztro–lengyel megoldás keretében. A gyenge bolsevik haderőt rövid idő elteltével kiszorították Kijev környékéről, majd február 26-án a Monarchia 2. hadserege is támadásba lendült. Utóbbi március 13-án elfoglalta a 800 ezer főt számláló Odesszát – ez a város volt a legnagyobb helység, amelyet a császári és királyi haderő megszállt az egész első világháború folyamán. Ironikus módon tehát az 1905. évi orosz forradalom híres városa is elesett. A németek elfoglalták az egész Krím félszigetet, valamint biztosították a Donyec-medencét. A bolsevikokat fekete-tengeri bázisainak teljes elvesztése fenyegette.

Az ukrán helyzet, valamint a németek észtországi előrenyomulása ismét a tárgyalóasztalhoz kényszerítette a bolsevikokat. Lenin ekkorra belátta, nincs más megoldás, mint megegyezni a németekkel. A bolsevik diktátor „hagiográfusai” előszeretettel emlegetik e politika bölcsességét, mondván Lenin felismerte, hogy a németek elveszítik az első világháborút nyugaton. Valójában azonban reálpolitikai elvek vezették, miközben ördögi szerencse kísérte: a központi hatalmak jóval jelentősebb erőkkel állomásoztak a régi orosz birodalom területén, mint az impérium számos pontján felbukkanó antant erők. Szovjet-Oroszország hatalmas területeket, több mint egy millió négyzetkilométert vesztett. Lényegében az összes, nem oroszok lakta európai területének kellett búcsút intenie, miközben több évszázadnyi hódítás veszett el. A Kaukázusban az Oszmán Birodalom revansot vett 1877–78. évi veresége után, és elfoglalta Batumi környékét.

A szerződés XII. cikkelye kimondta a központi hatalmak összes orosz hadifogságban lévő katonájának hazatérését, amely nagyságrendileg másfél millió főre rúgott. A folyamat azonban vontatottan haladt, főleg amiatt, hogy a német és magyar nemzetiségű hadifoglyok jelentős részét Szibériában internálták, ahol szintén polgárháború dúlt. Alapvetően erre a tényre volt visszavezethető, hogy a béke nem bizonyult tartósnak, és a központi hatalmak végül is – kisebb intenzitással – de folytatták keletre vonulásukat.

Ebben a helyzetben a központi hatalmak célja az volt, hogy minél több agrárterületet megszálljanak Ukrajnában. Ugyanis már 1917-ben kétségbeejtő hatása volt az antant tengeri blokádjának: mind a Német Birodalom, mind a Monarchia éhezett. A koncepció szerint az ukrán gabonának kellett ezen a helyzeten javítania: ennek rekvirálása és elszállítása azonban nem ment olajozottan, így ez a számítás csak részben vált be. Fontosabb hatása volt annak, hogy jelentős erőket lehetett a nyugati frontra, illetve a Monarchia olasz frontjára átcsoportosítani, de a várt, végső győzelem elmaradt.

Az 1918. március 21-én kezdődő franciaországi német offenzívasorozat július közepére kifulladt, majd az augusztusi antant ellentámadás után világossá vált, hogy a háborút elvesztették a központi hatalmak. Ennek ellenére keleten annyira nagy győzelmet arattak, hogy a bolsevik „világforradalomtól” joggal tartó antant a háborút lezáró november 11-i compiègne-i fegyverszünetben elő is írta: a németek tartsák a keleti demarkációs vonalat. A német belviszályok és az új lengyel állammal történő határvillongások hatására azonban hamarosan hatalmi vákuum alakult ki a térségben, amelyet 1939-ig nagy részben az újjászületett Rzeczpospolita töltött be.

A breszt-litovszki békét a német Reichstag 1918. március 19-én ratifikálta. A konzervatív párt frakcióvezetője ekként értékelt: „A békekötés a világtörténelem legnagyobb eseményei közé tartozik, amelynek jelentőségét csak unokáink fogják felmérni.” Bár a berlini politika másképp képzelte, mégis különösen napjaink eseményei folytán igazat kell adnunk ennek. Breszt-Litovszk ugyanis bebizonyította, hogy az Orosz Birodalom expanzív szándékai megtörhetők, amennyiben az európai centrum megfelelő, kompetens irányítással és akarattal lép fel ennek érdekében.

A szerző a VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár tudományos főmunkatársa