És akkor megérkeztek…

A nyilasok és a németek elől bujkálni kényszerülő kisgazdapárti Sulyok Dezső 1944 októbere és 1945 márciusa között egy Somló hegyi családnál talált menedéket. Lányai és felesége Pápán várták a „felszabadító” szovjet katonákat. A kisgazdapárti politikus rendkívül aggódott családjáért, tartott attól, hogy a nyilasok rajtuk fognak bosszút állni. Ahogy erre az időszakra emlékezve – a történtek után később – papírra vetette: „Ha van Magyarországon ember, aki az oroszok érkeztét szívbéli Isten hozottal fogja ünnepelni, akkor az én vagyok.”

A számára menedéket biztosító család ellenben nem várta az új hódítókat. Hiszen számosan menekültek a szovjetek által már megszállt területekről, és beszámolóik nem sok jóval kecsegtettek. A fosztogatások és a nemi erőszakról érkező hírek nem voltak a legmegnyugtatóbbak.

Sulyok ezeket a híreket akkor még csak propagandának tartotta. Akár logikus is lehetett volna, hogy a végső ellenállás lázában élő nemzetiszocialista Németország és a nyilasok a szovjetek barbarizmusával, az ázsiai hordával példálózva arra buzdítják a lakosságot, hogy vegyék fel a harcot a Vörös Hadsereggel. A magyar nép tragédiája az, hogy ezek az „állítólagos hírek” sajnos minden képzeletet felülmúlóan igaznak bizonyultak.

Sulyok ezért hamar csalódott; hazatérve Pápára a saját bőrén is megtapasztalhatta a rideg valóságot. Lakása kifosztása, a nőket védő Apor püspök meggyilkolása Győrött és a mindent elborító pusztító erőszak olyan súllyal nehezedtek rá, hogy végül így sóhajtott fel. „És ezeknek az embereknek kiabáltam én: – Legyetek szívből üdvözölve! – Uram, bocsásd meg bűnömet; valóban nem tudtam, mit teszek.”

A szovjet csapatok nyomában hamarosan megérkeztek a moszkovita kommunisták is, csakhogy sokkal kevesebben voltak, mint a főként Demény Pál vezette hazai kommunisták, akik ráadásul a háború idején komoly antifasiszta tevékenységet fejtettek ki, és jelentősebbnek mondható szabotázsakciókat is szerveztek.

Demény komoly riválisnak számított. Bizonytalansági tényező volt, akit ki kellett kapcsolni.

És persze ott voltak a régi Békepárthoz tartozók, köztük olyan személyekkel, mint Rajk László, Kádár János és Fehér Lajos. Ráadásul 1944 végén a Demény-féle párt csatlakozott a Békepárthoz.

Ebben a helyzetben egy megoldás látszott megfelelőnek; Demény eltávolítása. Péter Gáborra és a frissen létrehozott Politikai Rendészeti Osztályra várt a feladat. Az 1955-ben a miniszterelnöki bársonyszékben éppen Nagy Imrét váltó, akkor mindössze harminchárom éves Hegedüs András később azt állította, hogy maga Demény mesélte el neki a történteket.

„Péter elmondta a szokásos szöveget: »Gyere velem, Gerő elvtárs hívat«. Demény élt a gyanúperrel. Megkérdezte: »Vigyek fogkefét és hálóinget is?« Péter megnyugtatta: »Ne hülyéskedj Pali, értsd meg, hogy szüksége van a pártnak a te propagandista képességeidre.

Azt akarjuk, hogy előadásokat tartsál.« Péter Gábor ekkor már a Politikai Rendőrség vezetője volt. Magával vitte Deményt az Andrássy út 60.-ba. Tizenegy évvel később, 1956. október 13-án szabadult.” Érdekes adalék, hogy Péter Gábor életét még a vészkorszakban éppen Demény igyekezett megóvni a számára kiállított hamis papírokkal.

Demény így aztán – egykori védencének is köszönhetően – rengeteget mesélhetett – bőven biztosítottak számára „elvtársi” tapasztalatot – későbbi börtönélményeiről vagy azokról a módszerekről, amelyeket rajta is kipróbáltak.

Weisshaus Aladár sem járt sokkal jobban. Ráadásul ő már a Horthy-korszakban is mindent elkövetett azért, hogy ne Rákosi vezesse a magyarországi kommunista mozgalmat. 1945-ben sem támogatta Moszkva felelőtlen kiszolgálóit. Szocializmusfogalmával ugyanis összefért a nemzet, de nem tartozott hozzá az osztályharc. Nyitott volt a valóban demokratikus erők közötti együttműködésre. Nem véletlenül őt is belekeverték a polgári politikai erők felszámolását célzó Magyar Testvéri Közösség-perbe: 1947 januárjától folyamatosan megjárta a börtönöket és az internálótáborokat. „Elvtársai” markából ő is csak 1956-ban szabadult ki. Rákosi magyar kommunista világában csak Sztálin – és az ahhoz szorosan kapcsolódó saját – ideológiája létezhetett.

Tehát már akkor elkezdődött a törvénytelenségek sora, amikor még – elméletileg – szó sem volt a kommunista diktatúra kiépítéséről. Először azt kellett tisztázni, hogy ki is tartozik a magyar kommunista „élcsapathoz”. Demény elfogása után szinte természetesnek tűnt, hogy Rákosi lesz a vezető. Csakhogy Rákosi származása nem minden szempontból felelt meg a kényes sztálini igényeknek, és sok moszkovitának ugyanez okozhatott gondokat.

Sztálin nem kedvelte a zsidó származást, ezt természetesen többen is érzékelték. Sőt egyes politikai döntéseinek hátterében is ezt sejtették. Ez pedig kétségtelenül hatott Rákosi ellenlábasaira is.

Maga Nagy Imre, Rákosi legfontosabb vetélytársa, 1957-ben, a kényszerű snagovi fogsága során – a mai füleknek talán megdöbbentő módon – az alábbi gondolatokat vetette papírra: „A szomszédos baráti országokkal való gazdasági és politikai kapcsolatok megromlásában és velük szemben folytatott káros tevékenységükben döntő szerepe volt annak a párt és állami vezetésnek, amelynek az élén egy olyan klikk állott, amelynek tagjai kivétel nélkül mind zsidók voltak (Rákosi, Gerő, Révai, Farkas, Kovács, Vas, Nógrádi, Berei stb.)

Ez a káros, sőt ellenséges politika nemcsak Jugoszláviával szemben nyilvánult meg, bár elsősorban és főként kétségtelenül Jugoszlávia ellen irányult, hanem Csehszlovákia és Románia ellen is. […] Ebben kétségtelenül döntő szerepet az játszott, hogy zsidók, méghozzá Moszkvából jött zsidók lévén túlnyomó többségükben, a magyar nép széles tömegei gyűlölettel viseltettek irántuk.” Nagy szerint éppen ezért Rákosi és társai magyarabbak akartak lenni a magyaroknál, emiatt vesztek össze
a szomszédos országokkal.

Rákosi hatalmi törekvései mögött azonban Moszkva állt és nem valamely vallási csoport, éppen ezért rendkívül kétszínű volt a származásával sakkban tartani vagy abból következtetni egyes politikai lépéseire, miközben atyái hite nem jelentett semmit sem számára, az új vallása ugyanis a világpusztító szovjet típusú ateista kommunizmus volt. Mestere, Sztálin eredetileg papnak tanult, szülei pravoszláv hitben nevelték, de kétséges, hogy rajta kívül akadt-e olyan a világtörténelemben, aki nagyobb pusztítója lett volna a keresztény Isten világi szolgáinak.

Demény ügyének „megoldása” mellett a háborús bűnösök is sorra kerültek; látszólag komoly antifasiszta harc kezdődött, azonban nem kerülhette el a sorsát a Horthy-korszak középosztálya sem.

A kezdetben érthető és társadalmilag is támogatott számonkérések mellett a kommunisták 1946-ra egy politikai szuperfegyvert – a Sulyok által csak hóhértörvényként emlegetett jogszabályt – is kreáltak, amely alkalmasnak bizonyult nemcsak az előző politikai rendszer, hanem legfőbb riválisuk, a magyar nép által leginkább támogatott Kisgazdapárt elpusztítására is.

Nem kerülték el a sorsukat a magyar keresztény egyházak sem, majd a szövetségesnek számító szociáldemokraták következtek. Fokozatosan a teljes magyar társadalom a szovjet kommunizmus ideológiájával felvértezett „élcsapat” kezére került. Gátlástalanságuk törvénytelenségek sorozatán át vezette el őket jól megérdemelt helyükig, amely ma a „történelem szemétdombján” található.

A szerző a VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár tudományos munkatársa