Történelem
A bonapartizmus jellemzői
Az egyes számú politikai vezető alakja köré a propaganda valóságos kultuszt font. Karizmájának tulajdonította az elért sikereket
Ilyenkor a néhai uralkodó hívei korhű jelmezekben parádéznak szerte Franciaországban, de egykori győzelmének helyszínén a különböző régi katonai egységek hagyományőrző alakulatai újra eljátsszák a döntő austerlitzi csatát amelyben Napóleon megverte Ferenc osztrák császár és az orosz Sándor cár hadait.
Világszerte jogi egyetemeken tanítják, hogy a polgári és kereskedelmi jog területén milyen maradandót alkotott, és a róla szóló életrajzi művekből megtudhatjuk, hogyan zárta le a francia forradalmat, stabilizálta az új rendet, erősítette meg az újonnan kialakuló egységes polgári réteget, alakított ki új kulturális-művészeti korstílust, tette megkérdőjelezhetetlen, hegemón helyzetű nagyhatalommá Franciaországot. Modernizációs eredményei kisugároztak Európára, sokan tekintettek rá példaként – függetlenül attól, hogy kezdetben az újításokat hadseregei erőszakkal terjesztették. Csakhogy az újítások túlélték Napóleont.
Óriási teljesítménye, a tudatosan köré épített kultusz és az államférfiakat, hadvezéreket mindig is körülvevő legendák és mítoszok miatt I. Napóleon emléke örök.
A kis korzikai mindig odafigyelt arra, hogy tettekkel, szavakkal és gesztusokkal táplálja a személyét körülvevő rajongást. Róla írták a legtöbb életrajzi könyvet, a művészeknek, íróknak pedig rengeteg ihletett nyújtott. Tetteinek, motivációinak, az Első Császárság korának feltárására külön kutatóintézetet alapítottak Párizsban. Nyughelye, építészeti emlékei, csatáinak helyszínei, mindazon települések, amelyekhez személye köthető turisztikai látványosságnak számítanak a mai napig.
A nagy előd nyomában
Halhatatlan emlékének és presztízsének köszönhetően választották meg a franciák 1848-ban unokaöccsét, Louis Bonapartét köztársasági elnöknek. A demokratikusan megválasztott elnök előbb diktatúrát vezetett be, majd visszaállította a császárságot, kikiáltotta magát III. Napóleonnak, és megalapította a Második Császárságot.
Közép- és Kelet-Európában III. Napóleonnak különösen negatív a megítélése, tekintettel arra, hogy a kommunista országokban Karl Marx műve (Louis Bonaparte brumaire tizennyolcadikája) miatt kötelező volt ideologikus alapon megközelíteni, és a marxista felfogással szemben nem nyerhetett. Miközben az Elbától keletre nem lehetett a kommunizmus évtizedeiben objektíven viszonyulni III. Napóleon uralkodásának eredményeihez, addig a francia történészek tényszerűen felvázolták, hogy a Második Császárság gazdasági, kulturális és társadalmi szempontból a francia nemzeti történelem egyik nagy sikerkorszakának számít, úgy, mint például Magyarország esetében a boldog békeidők kora.
Így nem véletlen, hogy a két Napóleon emlékét és nagy társadalmi támogatottsággal rendelkező rendszerüket, politikájuk egyes elemeit azóta is követik, fenntartják hazájukban vagy hivatkozási alapnak tekintik. Ezek közül a legfontosabb maga a politikai berendezkedés, ahol az Európa-szerte megszokott kancellárdemokráciákkal ellentétben Charles de Gaulle elnöksége óta úgynevezett félprezidenciális rendszer működik, amelyben a köztársasági elnöknek sokkal nagyobb befolyása van a mindennapi politikára, mint a parlamentáris rendszerekben, ahol az országgyűlési többségre támaszkodó miniszterelnök kezében vannak a komolyabb jogosítványok.
A két császár uralkodását, politikai berendezkedésüket, eszméiket I. Napóleon családneve után bonapartizmusnak nevezték el, híveit pedig bonapartistáknak.
A 20. századi francia politikatörténetben a De Gaulle tábornok által bevezetett félprezidenciális rendszert és politikát (gaulle-izmus) is szokták bonapartista jelzővel illetni. Legtágabb értelemben pedig a 20–21. századi demokráciákban a nagy tekintéllyel és társadalmi támogatottsággal rendelkező erős ember kormányzására is ráhúzzák a bonapartista elnevezést.
Nagyság és dicsőség
Melyek voltak a bonapartizmus főbb jellemzői?
Nacionalista külpolitikát folytattak, a nemzeti érdeket helyezték előtérbe, a nemzetközi politika színpadán fontos volt a nemzeti nagyság (grandeur) és a dicsőség (gloire), vagy amint De Gaulle fogalmazott: a nagyság politikája (politique de grandeur). A 18–19. század fordulóján ezt Napóleon még folyamatos hadjárataival és diadalmas győzelmeivel érte el, de III. Napóleon már nem volt híve az állandó háborúskodásnak.
A kortárs Európában meghatározónak számított véleményük és akaratuk. Napjainkban pedig éppen De Gaulle elnöksége alatt épült ki az a katonai arzenál (atomfegyverek, rakéták, repülőgép-hordozók), amely globális erőkivetítési képességekkel ruházta fel Franciaországot.
Bel- és társadalom-politikájukat alapjaiban meghatározta az a tényező, hogy anarchikus környezetben kerültek hatalomra, amikor a francia nemzet úgy érezte, hogy az erős kéz politikájára van szükség ahhoz, hogy az addigi eredménytelen kormányok hibáit helyrehozzák, a részérdekek mentén fragmentált társadalmat egységbe kovácsolják és az erőforrásokat a nemzet felemelkedésének szolgálatába állítsák. A vezetők gyors és látványos kormányzati eredményei által nyert folyamatos legitimációt és tartós berendezkedési lehetőséget a rendszer. Külön-külön is csaknem két évtizedig volt hatalmon a két államférfi (1799–1814/1815, illetve 1848–1870). De Gaulle tábornok is válságos időben szerzett hírnevet, mikor a második világháborús összeomlás idején megszervezte az ellenállást, majd a Negyedik Köztársaság összeomlása után az Ötödik Köztársaságot, amelynek erős kezű elnöke lett (1958–1969).
A kis korzikai esetében az újonnan kialakuló, III. Napóleon korában pedig a gazdaságilag megerősödő polgári réteg volt az, amelynek érdekében gazdaságpolitikájuk irányát meghatározták, hogy minél erősebb nemzeti tőkésosztály tegye naggyá és a külső hatalmak érdekeitől függetlenné Franciaországot. A bérek folyamatosan nőttek, a munkanélküliség visszaszorult a minimálisra, a szegénység csökkent, általános volt a társadalom életszínvonalának emelkedése. Az Ötödik Köztársaság gaulle-ista kormányzata is beavatkozott a gazdaságba, ma is nosztalgiával emlékeznek vissza arra a franciák, hogy az 1960-as évek közepétől az 1990-es évekig a francia GDP megelőzte a britek gazdasági és életszínvonalbeli mutatóit.
A 19. század első és második harmadán nem lehet a mai értelemben vett demokráciát számon kérni, más paradigmák határozták meg a korabeli közgondolkodást, a bonapartista rendszerek is olyan politikai intézményeket hoztak létre, amelyek a hatalmon maradást segítették elő. De Gaulle elnök pedig éppen a demokrácia védelmében kapott erős végrehajtói jogosítványokat.
Erős nemzettudat
A két Napóleon azonban ismerte a népfelség elvét, és azt igyekeztek a javukra fordítani. A korukra egyáltalán nem jellemző módon bevezették a népszavazás (plebiszcitum) intézményét, hogy a nemzet akaratának megkérdezésével megszerezzék a társadalmi legitimációt cselekedeteik támogatásához. Egy évszázaddal később De Gaulle is visszatért ennek a politikai eszköznek a használatához, és a félprezidenciális rendszer bevezetését is népszavazás útján érte el.
A nemzettudat erősítését kellett szolgálnia az oktatásnak, a kultúrának és az egyházpolitikának is.
A propaganda, a bonapartista ideológia a nemzeti egységre fektette a hangsúlyt, és a legnagyobb bűnnek az egység megbontását nyilvánította, a békebontókat igyekezett megbélyegezni.
Az egyes számú politikai vezető alakja köré a propaganda valóságos kultuszt font. Személyes karizmájának, képességeinek, kitartásának és aktivizmusának tulajdonította az elért sikereket, amelyeket az erős állam végrehajtó hatalmi jogosítványok segítségével érhetett el. Ez ösztönözte a rendszer vezetőit az újabb népboldogító eredményekre, mert az eredmény adta hatalmuk bázisát és legitimációját.
Az egyes számú vezető tévedhetetlenségébe vetett hit mellett ott állt a legyőzhetetlenség mítosza. Éppen a tévedhetetlenség és legyőzhetetlenség volt forrása a bukásuknak, súlyos politikai/katonai vereség esetén nem számíthattak politikai túlélésre.
A szerző történész, a VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár tudományos munkatársa
