Andrássy Gyula miniszterelnök közös külügyminiszteri kinevezése

Andrássy addig a kiegyezést keresztülvivő kormányfő tekintélyével rendelkezett Magyarországon. A magyarság 1867-ben megszerzett pozíciójáról így beszélt a képviselőházban: „Ezen közös intézkedés veszteséget senkinek nem okozott, ellenkezőleg, elértük azt, hogy a paritás alapján hivatva vagyunk a területileg legnagyobb birodalmak egyikének külviszonyaira és Európa közös érdekeire elhatározó befolyást gyakorolni, és így, tekintettel Európára és saját honunkra, oly állást foglalunk el, amilyent az Árpádok ideje óta el nem foglaltunk.”

A négy évvel később jött külügyminiszteri kinevezés óriási sikernek tekinthető a politikus egyéni karrierjében. Andrássy a csúcsra jutott, a Habsburg Birodalom második számú vezető embere lett Ferenc József után azáltal, hogy beköltözhetett a bécsi Ballhausplatzon álló egykori kancellári palotába, a közös külügyminisztérium épületébe, ahonnan egykor Kaunitz és Metternich hercegek irányították a dinasztia államait, és befolyásolták az európai politikát.

Nagy lépés volt ez a gróf életében, de még nagyobb lépés a magyar nemzet számára, amely az 1526-os mohácsi vész után elvesztette szuverenitását és azt a pozíciót, hogy független államként alakítsa saját külpolitikáját. A 16. századtól a Magyar Királyság külpolitikáját Bécsből irányították. A nemzeti közemlékezet szerint ebbe a magyaroknak nem volt semmi beleszólásuk, de ez nem felel meg a valóságnak.

Bár a birodalmi diplomácia első embere soha nem volt magyar, a külügyekben igenis érvényesült a magyar befolyás. Elég, ha arra gondolunk, hogy Mária Teréziát szorult helyzetéből a magyar rendi országgyűlés, a diéta segítette ki, amikor katonákat és pénzt szavazott meg, hogy támogassa az osztrák örökösödési háborúban. A 18. század folyamán gróf Pálffy János nádor szerzett magának befolyásolási lehetőséget a külpolitikában, a császári-királyi seregben számos magyar hadvezér (Hadik András, Nádasdy Ferenc, Kray Pál) fordította a hadiszerencsét a dinasztia irányába Európa küzdőterein.

Nem feledhető, hogy Hadik az Udvari Haditanács elnöki tisztét is betöltötte, a kancellár után a birodalmi kormányzatban ő volt a második ember. A francia forradalmi és napóleoni háborúk idején a magyar nemesség rendületlenül állt a dinasztia mögött, majd a 19. század folyamán híres magyar arisztokrata családok tagjai (Apponyi Antal és Rudolf, Esterházy Pál, Károlyi Alajos) kerültek nagyhatalmak fővárosaiba, Berlinbe, Londonba, Párizsba, Szentpétervárra akkreditálva nagyköveti posztra, hogy ott képviseljék a birodalom érdekeit.

Az Osztrák–Magyar Monarchia évtizedeiről az maradt fenn a nemzet köztudatában, hogy ekkor sem volt a magyaroknak beleszólásuk a külpolitikába. Még Apponyi Albert is ezzel érvelt, amikor az első világháborút lezáró béketárgyalásokon, a győztes antant nagyhatalmak miniszterelnökei előtt elmondta híressé vált védőbeszédét. Ő sem mondott igazat, és ezt ő is tudta, de azt is, hogy a vele szemben ülők nem tudják.

A boldog békeidők korában ugyanis éppen Andrássy Gyula volt az a magyar miniszterelnök, aki nagy befolyásra tett szert e pozíciójában a külügyekbe való beleszólásra, és ezt a lehetőséget megörökölte és alkalmazta számtalan utódja is. Bánffy Dezső miniszterelnök például tudott közös külügyminisztert buktatni, de a legfontosabb példa gróf Tisza István esete, akinek a beleegyezését meg kellett szerezni ahhoz, hogy a birodalom 1914-ben megtámadhassa a szarajevói merénylet után Szerbiát.

Ennek háttere nagyon egyszerű politikai képleten alapult. Ausztriá­-ban a bécsi parlament feloszlatásával, üléseinek elnapolásával lehetett rendeleti úton kormányozni, a Magyar Királyságban azonban alkotmányos keretek között az országgyűlés nem volt kikapcsolható. Itt pedig a mindenkori miniszterelnöknek szüksége volt a mögötte álló képviselőházi többség támogatására, így jelent meg a magyar érdekek figyelembe vétele a Ballhausplatz külügyi döntéseiben.

Andrássy külügyminiszteri kinevezésével tehát megtört az az örökösnek tűnő állapot, hogy magyar nem kerülhet a birodalmi kormányzat élére, és kezdetét vette az a politikai gyakorlat, hogy a Magyar Királyság a korábbinál komolyabban tudja érvényesíteni elképzeléseit a bécsi külpolitikában.

Andrássy Gyula személyében kapcsolódott egybe a megtört tradíció az újonnan kialakulóval.

Az osztrák katonai körökben élénken élt a poroszokkal szembeni revansvágy az 1866-os könig­grätzi vereség miatt. Amikor 1870-ben kitört a francia–porosz háború, fel is merült a bécsi katonai és diplomáciai vezetésben, hogy a Monarchia lépjen be a háborúba Franciaország oldalán, és támadja hátba Poroszországot.

Andrássy Gyula, aki nem csupán a magyar kabinet elnöke volt ekkoriban, hanem a honvédelmi tárcát is vezette, világosan látta, hogy az osztrák tábornokok bosszúvágya önmagában nem elég egy háborúhoz, arra készen kell állnia a hadseregnek is, de akkor erre a Monarchia hadereje nem volt felkészülve. Ezért minden erejével ellenállt a kardcsörtetésnek, és Ferenc Józsefet megóvta attól, hogy az 1859-es itáliai és az 1866-os vereség után újabb kockázatos kalandba bocsátkozzon.

Miután a Sándor-palotából átköltözött a ballhausplatzi palotába, akkor sem az ellenségeskedést, hanem a szövetségépítés lehetőségét kereste.

Mivel Ausztria és Franciaország legyőzésével Bismarck létrehozta az egységes Német Császárságot, már nem volt kivel és miért háborúznia, csak azon dolgozott, hogy a birodalmat szövetséges államok vegyék körül. E törekvésnek köszönhetően született meg 1872-ben a három császár, vagyis a Monarchia, Németország és Oroszország szövetsége.

Andrássy külügyminiszter is pártolta e szövetségi rendszer kialakulását és a hozzá való csatlakozást, mert ezáltal rendeződött a porosz–osztrák ellentét, és két olyan külpolitikai partnere lett a Monarchiának, amelyek a kor Euró­pájában a legnagyobb népességgel és a legerősebb hadsereggel rendelkeztek, ráadásul a Habsburgok birodalmának szomszédjai voltak.

A hetvenes évek második felében kirobbanó orosz–török háborút kihasználva megszállta a Monarchia számára Bosznia-Hercegovinát, de ügyelt arra, hogy e tartományok szláv népessége ne billentse el a dualizmust a birodalom föderalizálásának irányába. A berlini kongresszuson megszerezte a területek okkupációjának nemzetközi támogatását, jóváhagyását.

Miközben a három császár szövetsége fennmaradt, és a későb­biekben megújították ennek szerződéses alapjait, a Monarchia nevében Andrássy titkos egyezményt kötött Bismarckkal az oroszok ellen is, mivel a cár és a pánszláv eszmék a Balkánon az orosz befolyást akarták erősíteni, éppen ott, ahol a Monarchia is pozíciókat akart magának szerezni.

A külügyminiszter így meghatározta azt a külpolitikai irányvonalat, amelyet a további évtizedekben a Monarchia vezetősége követendőnek tartott. A Monarchia szövetségesei voltak északi és keleti szomszédjai, két katonai nagyhatalom, délen befolyásra tett szert a Balkánon a törökök és az oroszok rovására, utóbbiak ellenében védelmet jelentett számunkra a német szövetség.

Andrássynak 1879-ben távoznia kellett a közös külügyminiszteri bársonyszékből, ezután visszavonult a politikától. Hogy mennyire vonzó volt a három császár szövetsége, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy az 1880-as évek elején csatlakozott hozzá Olaszország és Románia is, így a Monarchiának a kis Szerbia kivételével minden szomszédja egyben a szövetségese is volt. Ezáltal a magyarság, amely 1849-ben két katonai nagyhatalom, az osztrákok és az oroszok túlerejével szemben veszítette el a szabadságharcot, és ennek a boldog békeidőkben még élénk volt az emléke, addigi történelme folyamán először találta magát ilyen biztonságos nemzetközi környezetben.

E nagyhatalmi szövetségi rendszer még a franciák poroszellenes revansvágya és az állandóan puskaporos balkáni levegő ellenére is jól vizsgázott, bár érték robbanással fenyegető kihívások az évtizedek folyamán, 1914-ig mégis megóvta Európát egy nagy háborútól. A tartós béke pedig fontos volt a magyarság számára is egy olyan kontextusban, amelyben a Magyar Királyság lakosságának több mint a felét az államkereteket feszegető nemzetiségiek alkották, de a tízévenkénti népszámlálásokból azt láthatta a magyar politikai elit, hogy az idő nekünk dolgozik, a nemzetiségiekkel szemben folyamatosan növekedett a magyarok száma a Kárpát-medencében. Hogy Andrássy támogatta Bismarck szövetségi rendszerének kiépítését, a nemzetközi porondon is biztosította a nemzet számára a boldog békeidőket.

„E kiváló férfiút, aki úgy Magyarország politikai életének, valamint a monarchia külügyi politikájának ma fennálló új alapját megteremtette, a jövendő nemzedékek is eszményképül fogják tekinteni” – mondta róla évtizedekkel később Széll Kálmán miniszterelnök. Bár Budapesten sugárút és egyetem őrzi a nevét, sőt nemrégiben lovas szobrát is visszaállították a parlament mellé, a kommunista diktatúra évtizedeiben emlékét kitörölték a nemzeti köztudatból. Ma Andrássy neve egyet jelenthet: merjünk Európa porondján a nemzeti érdekeket szem előtt tartva kezdeményező módon fellépni.

A szerző történész, a VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár tudományos munkatársa