Történelem

A király végzetes hibája: Károlyit nevezte ki magyar miniszterelnöknek

IV. Károly nem szerette Schönbrunnt. Túl nagynak és túl díszesnek találta, zegzugos folyosói és egymásba kapcsolódó helyiségei miatt pedig túl kiismerhetetlennek. Jobban érezte magát Eckartsauban, ebben a Bécshez közeli, vadászkastélynak épült rezidenciában, ami otthonosabb és áttekinthetőbb volt.

A király végzetes hibája: Károlyit nevezte ki magyar miniszterelnöknek
IV. Károly 1910-ben, Habsburg Ottó 2002-ben
Fotó: Wikipedia, AFP/dpa/Matthias Sc

Rövid uralkodása alatt adminisztrációja és udvartartása szép fokozatosan ide települt, családjával együtt. Károly igyekezett elhessegetni magától a múlt árnyait, ám hosszú ideig nem értette meg, hogy neki nem a múlt, hanem a saját jelene árnyaival kell megküzdenie. Mire eljutott eddig a felismerésig, már késő volt. Így, bő évszázad után már biztosak lehetünk benne, hogy a világtörténelemben kevés uralkodónak jutott olyan hálátlan szerep, mint neki; asszisztálnia kellett birodalma széthullásához és elveszejtéséhez.

Pedig amikor 1916 decemberében trónra lépett, még semmi nem volt veszve.

1918 ködös és reménytelen őszére azonban gyökeresen megfordult a helyzet. Ma is megdöbbentő, hogy a Monarchia szétbomlasztásához készülődő külső és belső erők mennyire gyorsan vehették kezükbe az irányítást, és milyen hatékonyan érvényesíthették akaratukat.

A Monarchia széthullása

Még 1916 októberében merénylet áldozata lett Karl von Stürgkh konzervatív osztrák kancellár, novemberben meghalt Ferenc József, Károly elődje a trónon. Az uralkodó 1917 májusában elfogadta gróf Tisza István magyar miniszterelnök, a dualista rendszer egyik oszlopának lemondását. Akkor még nem tudhatták, hogy Tisza István is követni fogja Stürgkhöt, bár Tisza egyszer megjegyezte: tudtuk, hogy mindkettőnket meg fognak gyilkolni, de azt hittem, én leszek az első. A „vasgróf” talán ebben az egyben tévedett. Őt másodiknak gyilkolták meg, 1918. október 31-én.

Károly már másnap arra ébredhetett, hogy bárhol keres kapaszkodót, nem talál. Mindenki, akire számított, és akire számíthatott volna, kihullott mellőle. Márpedig az uralkodóknak szükségük van támaszra. Ők is csak emberek.

Nem kell nagy éleslátás annak felismeréséhez, hogy a fiatal uralkodó – talán gyengeségből, talán jószándékból, talán félrevezetettségből – ettől kezdve adta áldását olyan folyamatokra, amik egyértelműen a Közép-európai birodalom megsemmisítését célozták. Birodalmi méretekben már október végén megkezdődtek a drasztikus változások, és nagyon hamar világos lett, hogy ezek lehetnek bármilyen jószándékúak, végeredményük csak a Monarchia széthullása lehet. Károly hiába jelentette be, hogy a Monarchiát föderalisztikus államszövetséggé alakítja, már ez is megoldhatatlan vitát eredményezett, hiszen az államhatárok nem tükrözték a nemzetek közötti határokat, viszont valóban legalább ezerévesek voltak, és nem csak Magyarország viszonylatában.

Károly ebben a helyzetben még egy végzetes hibát elkövetett. Hozzájárulását adta a nemzeti tanácsok megalakulásához, legalizálva a szakadár nemzeti törekvéseket – legfőképpen pedig, ha hezitálva is, de Károlyi Mihályt nevezte ki magyar miniszterelnöknek. Ez volt a legvégzetesebb hiba. Hiszen gyakorlatilag még háború volt, és háború idején minden országban a legfontosabb intézmény a hadsereg. Károlyi hadügyminisztere, Linder Béla ezredes pedig leszerelte a másfél milliós magyar hadsereget. Magyarország védtelenül állt a területrablók előtt.

Ausztriában szinte ugyanez volt a menetrend. Ott azonban előbb léptek az államforma kérdésében: miután Károlyt egy nagyrészt szociáldemokratákból álló küldöttség (köztük Victor Adler, Karl von Stürgkh kancellár gyilkosának apja) rábeszélte, hogy mondjon le uralkodói jogairól, Ausztriában pedig kikiáltották a köztársaságot.

A világnak e szegletében 1918 őszétől, ha valaki jogfolytonosságra, jogállamiságra, törvényességre vagy ezek alakszerűségeire tartott volna igényt, azt gyorsan el is felejthette. Ezen a vészterhes őszön, és még jó ideig, mindent csak „deklaráltak”, „kimondottak” vagy „kikiáltottak”. Mindaz a biztonság, amit a Monarchia törvényalkotásának működése és törvényhozó testületeinek magasan képzettsége jelentett, a semmibe tűnt a forradalomnak nevezett felfordulás közepette. Ki tudja, talán éppen azért nem volt helye a királyság ezeréves intézményének, mert a káosz sosem tűrte a szakralitást?

Hogy az előbbi szóhasználatnál maradjunk: Ausztriában november 12-én „kikiáltották” a köztársaságot, és az előtte való napon a Magyar Nemzeti Tanács is „kimondotta”, hogy az államforma kérdésé­ben már nem lehet többé hezitálni.

Még szerencse, hogy az uralkodóhoz azért nem Garbaikat meg Böhmöket küldtek. A magyar országgyűlés főrendiháza küldöttségének Wlassich Gyula, Dessewffy Aurél, Esterházy Miklós Móric, és Széchenyi Emil voltak a tagjai. Ők kapták a hálátlan feladatot, hogy Károly királyt kérjék fel a lemondásra. Az urak november 13-án jelentek meg az eckartsaui kastélyban, a király pedig pontosan tudta, miért jönnek. A fáradt és csüggedt uralkodó nem is gördített volna komoly akadályt a nyilatkozat elé, aminek beszerzését a küldöttség tagjai is életük legméltatlanabb feladataként élték meg.

Kétértelmű lemondó levél

Ezek az emberek minden bizonnyal haláluk napjáig emlékeztek a drámai jelenetre, ami a kastély fogadótermében lezajlott. És emlékeztek – méghozzá a legnagyobb csodálat és elismerés hangján – arra a hősies kiállásra is, amit Zita királyné, az uralkodó felesége tanúsított. Ő bizony még hordozta azt az uralkodói méltóságot, amit akkorra Károly már nagyon nehezen tudott megtartani. Dacosan közölte a jelenlevőkkel, hogy egy uralkodó nem mondhat le, csupán – megfelelő feltételek esetén – megfosztható a trónjától. Ám ezekbe a „megfelelő feltételekbe” a forradalom semmiképpen nem tartozik bele.

Sok igazság van ebben. Persze, tudta ő is, hogy a kocka már el van vetve, és a férje trónját most semmiféle hivatkozással vagy érveléssel nem lehet megmenteni. Ám talán valamennyi jelenlevőnél élesebben látta, hogy ez a helyzet időleges. A felfordulás nem tart örökké, a káosz felidézői elbuknak, a rend iránti igény újraéled – a király visszatérhet.

Ha belegondolunk: majdnem igaza lett.

A találkozás eredménye – sokadik kísérletre – egy rendkívül ügyesen és diplomatikusan megfogalmazott nyilatkozat lett, amelyet Károly saját kezűleg, magyarul írt, és aláírt :

„Trónra lépésem óta mindig arra törekedtem, hogy népeimet minélelőbb a háború borzalmaitól megszabadítsam; a mely háború keletkezésében semmi részem nem volt.
Nem akarom, hogy személyem akadályul szolgáljon a magyar nemzet szabad fejlődésének, mely iránt változatlan szeretettől vagyok áthatva.
Ennélfogva minden részvételről az államügyek vitelében visszavonulok és már eleve elismerem azt a döntést, melylyel Magyarország jövendő államformáját megállapítja.Kelt
Eckartsau ezerkilencszáztizennyolc, November hó tizenharmadikán.

Károly”

Egy jogász számára mindez sok vonatkozásban az érvényes magánvégrendelet mintapéldája is lehetne, hiszen ahhoz szükségeltetik, hogy azt elejétől végig saját kezűleg írják és aláírják. Persze, minden hasonlat sántít, mert ez a nyilatkozat távolról sem egy képletes értelemben vett végrendelet. Nem szerepel benne ugyanis, hogy Károly lemond Magyarország trónjáról, csupán az, hogy „…az államügyek vitelében visszavonulok”. Ez bizony akár ideiglenes döntésként is felfogható – és a későbbi események világosan mutatják, hogy Károly király és Zita királyné annak is szánták.

Károly tartotta magát

A jelenlévőkre mély benyomást tett az uralkodó magatartása. Mindvégig hősiesen tartotta magát, ám a küldöttség távozásakor feltartóztathatatlan zokogásban tört ki. Egyedül Zita nézett dacosan és elszántan a magyar urak szemébe. Az eckartsaui kastély a végzet kastélyává vált.

A következmények valamennyiünk előtt ismertek – bár többről van itt szó, mint a következmények ismeretéről. Akkor járunk legközelebb az igazsághoz, ha kimondjuk, amire akkor még senki gondolni sem mert: a következményeket több mint egy évszázada a mai napig is nyögjük. Közép-Európa ekkor veszítette el kolosszális szellemi és anyagi súlyát és tartalékait, addigi ereje és méltósága, nemzedékek álma és jövője tűnt a semmibe.

1918. november 16-án, Budapesten is „kikiáltották” a köztársaságot, és IV. Károly király helyébe Károlyi Mihály köztársasági elnök lépett. Megkezdődött a Monarchia, és benne Magyarország feldarabolása, ami aztán egyenes úton torkollott az egymásra fenekedő kisállamok szintén máig tartó nyomorúságába.

Igazán nagy haladás volt…

A király, bár kétszer is megpróbálta, nem tért vissza. Harmincnégy évesen halt meg, száműzetésben. Zita királynénak azonban hosszú életet szánt a sors: 1989-ben, amikor annyi változást remélt Európa, távozott, kilencvennégy éves korában.

Késői gyerek vagyok, a szüleim is késői gyermekek voltak. Így nagyszüleim még a Monarchiában nőttek fel, és földrajzórán a Trianon előtti Magyarországot tanulták. Sokszor, nagyon sokszor elmondták nekem: aki nem élt a Monarchiában, fogalma sincs arról, hogy az mennyire jó volt. Más élet, más perspektívák, más jövő. Gyerekként persze sokszor kutattam a régi szekrényeikben vagy nagyapám íróasztalában. A legrégebbi szekrény legalsó fiókjában (emlékszem, egy valaha elegáns női kabát volt rádobva) két darab méretes, aranykeretes képet találtam. Az elsőt még én is felismertem: Ferenc József volt. A másik egy fiatalembert ábrázolt, tábornoki egyenruhában, szomorú tekintettel. Kérdésemre, hogy kis is ő, nagyapám – miután megintett a szekrény ellen elkövetett indiszkréciómért – azt mondta, hogy ő volt Károly király, jószándékú ember volt, de már semmit sem tehetett.

Az uralkodópár legidősebb fia, Ottó főherceg hosszú ideig trónörökösnek tekintette magát, hogy aztán az idők – és a realitások – szavának engedelmeskedve lemondjon az osztrák trónról. Ő még hosszabb életet élt, mint az édesanyja, és a 99. évét töltötte, amikor meghalt. Mi magyarok jól ismertük, és nagyon szerettük. Tudomásom szerint a magyar trónról való formális lemondó nyilatkozatot soha nem írt alá. Akárcsak Zita királyné, az édesanyja.

Az a két kép a fiók aljáról pedig – ki tudja, talán megvan még valahol.

A szerző jogász, író

Kapcsolódó írásaink

Királydráma Magyarországon 1921 őszén

ĀHorthyt, valamint a bethleni konszolidációt a király katolicizmusa mentette meg, amely teljességgel alárendelte a tisztán politikai megfontolásokat a morális elveknek