Buda eliberata!

Két évvel a sikeres ostrom előtt XI. Ince pápa kezdeményezésére jött létre az egyik legeredményesebb összeurópai szövetkezés, a Szent Liga. Az alapító Habsburg-birodalom, a Lengyel–Litván Unió, valamint a velencei köztársaság és a pápai állam, valamint a hozzájuk csatlakozó Oroszország, Bajorország, a szász- és brandenburgi választófejedelemség és Svédország közül önálló államként már csak három létezik, amit azonban elértek, az máig hatással van Európa mindennapjaira. Az alapítók ugyanis a siker mindkét ösztönzőjével rendelkeztek: motiváltak voltak, és legtöbbjüknek pénze is volt. A pápa egy óriási diplomáciai sikert is elkönyvelhetett, amikor XIV. Lajos francia király húszéves kötelezettséget vállalt arra, hogy nem támadja meg a Habsburgokat. A Szent Liga hátát tehát biztosították.

A török államon ekkorra már kiütköztek a fejlődésképtelenség jelei, hadserege pedig az előző években komoly vereségeket szenvedett az európai (elsősorban persze magyarországi) harcmezőkön. Igaz, 1683-ban majdnem elfoglalták Bécset, utoljára mutatva meg félelmetes erejüket. A keresztényeknek kellett legalább egy – sőt ha lehet, minél több – látványos győzelem, olyan, ami fontos stratégiai cél elérésében akadályozza meg a törököket. Márpedig, lássuk be, ilyesmi utoljára Nándorfehérvárnál sikerült. Csak hát ez már abban az időben is több mint kétszáz éve volt…

Magát a budai várat körülbelül tizenháromezer fős, jól felfegyverzett és kiképzett, fegyelmezett török had védte, az albán származású Abdurrahman Abdi Arnaut pasa parancsnoksága alatt, aki a várostromok specialistájának számított. Élelmük és muníciójuk elegendőnek látszott, azonban a tüzérségük, ami pedig hagyományosan az oszmán hadak egyik fő erőssége volt, elavultnak számított. A törökök gőzerővel húzták az újabb falakat és bástyákat, javították a vár falait, azonban ezekkel az 1686 júniusában kezdődő ostrom idejére még nem készültek el. Abdurrahman leszedette a házak tetőzetét, megelőzendő egy ostrom közbeni tűzvészt, fedett árkokat ásatott, amelyek védelmet nyújtottak saját embereinek, és feltartóztatták a támadókat. Előrelátása az ostrom alatt kifizetődött: tűzvész valóban nem volt, és az ostromlók legalább negyvenháromezer embert veszítettek.

A Szent Liga vezetői felismerték, hogy a tömegével toborzott lelkes amatőrökből álló seregek képesek ugyan hatalmas területek elfoglalására – ám azokat megtartani csak állandó zsoldos hadsereggel lehet. Ezt belátva állították össze saját zsoldos haderejüket, amely főleg az akkori német fejedelemségek és Svédország katonáiból állt, de jelen voltak a lengyelek és kisebb számban további nyugat-európaiak is.

Ami pedig igencsak lényeges: körülbelül tizenötezer fős magyar kontingens is harcolt Buda váráért. A Szent Liga több mint százezer, saját zsoldjában tartott katonát tudott így bevetni Magyarországon, ami már igen komoly haderő, ha nem is mindet irányították az ostromhoz.

Buda alatt az európai taktika mondhatni, már huszadik századi volt: a vár és a város totális megsemmisítésével volt egyenlő. Korszerű és elegendő számú tüzérségüknek szinte korlátlan muníció állt rendelkezésére, így július 1-jétől kezdve éppen két hónapon át bombázták szünet nélkül Budát, egyetlen hatalmas romhalmazzá téve azt.

Az ostromlóknak már voltak olyan, gyújtóval ellátott lövedékei, amik becsapódáskor robbantak, lerombolva a falakat és az épületeket. Ahogy ez sűrű tüzérségi tűzben gyakran előfordul, találatot kapott a lőszerraktár is, ahol mai számításaink szerint mintegy 800 tonna puskapor robbant fel. A robbanás az újabb romtengeren kívül legalább másfél ezer védő halálát okozta.

Végül is jól számítottak. A törökök hiába húzták el az ostromot a beígért felmentő seregre várva. A felmentésre küldött ötvenezer ember meg is érkezett – aztán letáborozott a város közelében. Parancsnokuk attól tartva, hogy nyílt ütközetben megsemmisítenék a keresztények, csak kisebb rajtaütésekkel, illetve több alkalommal katonáknak a várba való bejuttatásával próbálkozott. Ez utóbbi katasztrofális eredményt hozott: az így elindított több ezer embernek talán tizede érte el a vár kapuit. Ez azonban már nem segített a törökökön.

Amikor a keresztény parancsnokok elrendelték a vár elleni általános támadást, a rohamozók csupán háromezer harcképes védővel találták szembe magukat. E naptól, 1686. szeptember 2-ától fogva száznegyvenöt év és négy nap török megszállás után Budát ismét Magyarország fővárosának nevezhettük.

A már hetvenéves Abdurrahman pasa katonái élén esett el. Halála helyének (a mai Bécsi kapu és a Hadtörténeti Múzeum közti területen) közelében annak a Szabó Györgynek a leszármazottai emeltek számára emlékművet, aki a támadó keresztény sereg katonájaként maga is ott esett el, ugyanazon a napon.

A lovagiasság azonban másokra nem igazán terjedt ki. A foglyul ejtett törököket bécsi börtönökbe szállították, volt, aki ott halt meg, de volt, akiből osztrák császári tábornok lett. A keresztény sereg véres bosszút állt a zsidókon, akik – abból a megfontolásból, hogy a keresztények így is-úgy is lemészárolnák őket – inkább a törökökkel együtt védték a várat.

A felszabadító seregben rengeteg arisztokrata és közrendű kalandor akadt, akik már az ostrom idején azon igyekeztek, hogy minél több holmit raboljanak össze. A pápa diplomáciai sikere sem bizonyult hosszú életűnek, hiszen a Napkirály már az ostrom után két évvel támadást indított a Habsburgok ellen. Vigasztaljuk magunkat azzal, hogy amíg Budát visszavettük, legalább veszteg maradt.

Az ostromlók soraiban harcoló magyarok között több, később ismertté vált nevet találunk: ott volt a fiatal Vak Bottyán János, de ott voltak a Petneházyak, Esterházyak, Csákyak, Semseyek, Bercsényiek is. Több későbbi magyar főúri család fiatal sarjai ott vetették meg famíliájuk hírnevének és vagyonának alapjait. Nem maradtak el tőlük névtelen honfitársaik sem, az idegen zsoldosoknak hamar feltűnt, hogy parancsnokaik mindig a magyar katonákat küldik elsőként rohamra…

Hiába harcoltak azonban hősiesen, számuk messze elmaradt az idegenekétől. Magyarország a több mint két évszázada tartó törökellenes harcokban éppen akkor jutott erői végére: az ország, amely egykor hatalmas seregeket küldött a harcmezőre, most „mindössze” tizenötezer embert tudott csatasorba állítani a saját fővárosa visszavételére.

A győzők ki is használták ezt, és hamarosan már ellenük kellett harcba küldeni fiainkat. Előbb a hegyaljai felkelés tört ki, aztán a Rákóczi-szabadságharc söpört végig a békére szomjazó országon, hogy „az Isten és az igazság ellen hatalmaskodó és minden rendet képtelenül sanyargató idegen nemzetnek kegyetlenkedéseit” lerázzuk a nyakunkról.

Egy történelmi tárgyú cikk szerzőjétől legtöbbször elvárják, hogy valamiféle tanulsággal szolgáljon az olvasók számára. Márpedig tanulságokat levonni mindig érdekes, de korántsem mindig hálás dolog. Ebben ugyanis nagy szerepet kap a szubjektivitás, hiszen ahány ember, annyiféle nézőpont, hozzáállás, meggyőződés létezik.

Talán ez is feljogosítja e sorok íróját arra, hogy a saját meggyőződését tálalja tanulság gyanánt, e meggyőződés pedig a következmények ismeretén alapszik. Magyarország még jelenlegi, megcsonkított állapotában is kívánatos préda. Nem szabad másoknak kiszolgáltatni magunkat, nem szabad olyan helyzetet teremtenünk, hogy idegenek kezébe adjuk a sorsunkat és a jövőnket. Mindaz, amit helyettünk mások végeznek el, nem önzetlenségből fakad, csak a számla benyújtásához képez jogalapot.

Vigyázzunk! A történelem újra és újra megismétli önmagát – de csak azoknak, akik nem képesek tanulni belőle.

A szerző jogász, író