Lengyel–magyar kézszorítás az ezeréves határon

Az első bécsi döntés eredményeként a honvédség 1938. november 5. és 10. között bevonult a Felvidék és Kárpátalja déli, magyarlakta részére. A honvédség Felvidéken állomásoztatott részei a magyar kormány november 19-ei határozata alapján megindultak volna Kárpátalja fegyveres visszafoglalására is, de ezen akciójukra a november 21-ei német és olasz tiltakozó jegyzék miatt nem kerülhetett sor. Pár hónappal később más szelek fújdogáltak, mivel Hitler a szlovák és a ruszin szeparatizmus támogatása révén akarta Csehszlovákia feldarabolását elérni. Kárpártalján mindennaposak voltak a csehszlovákok által provokált határincidensek, melyek közül a legsúlyosabb az 1939. január 6-i munkácsi „vízkereszti csata” volt, s nagy nemzetközi visszhangot váltott ki.

A magyar kormány március 10-én határozta el, hogy Kárpátalját fegyverrel veszi vissza, amennyiben Csehszlovákiába bevonulnak a németek, és Szlovákia kimondja függetlenségét, még akkor is, ha ez német nemtetszést váltana ki. Hamarosan hazatért Sztójay Döme berlini nagykövet, aki a német jóváhagyást hozta magával, jelezvén, ha Kárpát-Ukrajna kinyilvánítja függetlenségét, annak elismerésével 24 órát várnak, addig a magyar fél szabad kezet kap Kárpátalja ügyében. A Teleki-kormány mielőbb lépni akart, attól tartott, hogy a németek Volosin államát hamarabb elismerik, és kiszámíthatatlan volt a területre igényt formáló románok magatartása. Werth Henrik gyalogsági tábornok, a Honvéd Vezérkar főnöke viszont amiatt aggódott, hogy a csapatokhoz február 1-jén behívott újoncok kiképzettsége még nem érte el a hadrafoghatósági szintet. A közös lengyel–magyar határ megteremtésének lehetősége német gesztus volt a lengyelek felé, bíztak abban, hogy a danzigi korridor ügyében békésen állapodhatnak meg keleti szomszédjukkal, ám ezen elképzelésük hiú ábránd volt.

Kárpátalja visszafoglalása

Március 14-én Szlovákia és Podkarpatszka Rusz is deklarálta függetlenségét. Tiso államának szuverenitását a németek azonnal elismerték, de a ruszinok esetében még vártak, miközben Telekiék ultimátumot adtak Prágának, amelyet az elutasított, a honvédség így részleges mozgósítási parancsot kapott. A hadműveletek nyitányaként március 13-án a munkácsi „gróf Nádasdy Ferenc” 3. honvéd huszárezred kiszélesítette a Munkács és Beregszász közötti korridort, másnap pedig a csapatok egy része behatolt a Kárpátaljára. A vitéz Szombathelyi Ferenc tábornok parancsnoksága alatt létrehozott Kárpát-csoport (a kassai VIII. hadtest, annak határvadász- és kerékpáros zászlóaljai, a kassai 2. gépkocsizó, a nyíregyházi 1. és a kecskeméti 2. lovasdandár) három fő csoportosításban tört előre. Az ungvári csoportnak az Ung völgyében az Uzsoki-hágóig, a munkácsi csoportnak a Latorca völgyé­ben a Vereckei-hágóig, a beregszászi csoportnak Huszton át Kőrösmező felé kellett jutnia. A csehszlovák hadsereg ottani erői demoralizálódtak, és csupán Perecseny mellett kerültek harcba a honvédekkel. A Szics gárda annál több gondot okozott, ám ellenállását Husztnál megtörték – amelyet az ukránok vörösmezei vérengzésként interpretálnak –, szétkergetett állománya a későbbiekben csak szórványos bandaharcokra szorítkozott. A honvédek március 15-én Szolyvát, Nagyszöllőst, már­cius 16-án Perecsenyt, Husztot és Técsőt, március 17-én Kőrösmezőt vették birtokba, míg az ezeréves határok hágóit március 16. és 18. között érték el.

A korlátozott hadművelet sikerének érdekében a szlovák határt a székesfehérvári II. és a miskolci VII., míg a román határt a szegedi V. és a debreceni VI. hadtest alakulatai biztosították. Ugyanekkor mozgósították a soproni 7., a nagykanizsai 9. és a pécsi 11. gyalogdandárokat, amelyek vasúti szállítással kerültek Kárpátaljára, s a hadművelet második szakaszának részesei voltak.

Az ukrán történelemhamisítás egyik legkirívóbb mementója a Vereckei-hágóban álló, magyarok és lengyelek által legyilkolt Szics gárdisták emlékműve. A valóságban a honvédek és a csendőrök hajtóvadászatot indítottak a garázdálkodó Szics gárdisták ellen – s a magukat megadók internálótáborba kerültek –, nyárád-gálfalvi Kádár Gyula vezérkari ezredes visszaemlékezése szerint pedig azokat, „akik Lengyelország területére léptek, a lengyelek kivégezték.”

Találkozás a Vereckei-hágónál

A magyar történelem nevezetes helyszínét március 16-án 14 óra 15 perkor érték el a honvédek. Az 1041 méter magas hegygerincen, a menedékház és a millenniumi oszlop mellett a lengyelek diadalkaput állítottak fel, s azokat lengyel–magyar zászlódíszbe öltöztették, miután kidöntötték a megszűnt Csehszlovákia határpóznáját. Először a Rongyosgárda Térképhelyesbítő-csoportjának tagjai érték el a hágót Kémeri-Nagy Imre vezetésével, őket nemes ippi és érkeserüi Fráter Tamás főhadnagy kisharckocsi szakasza követte a munkácsi 12. kerékpáros zászlóalj állományából. Lengyel díszszázad várta vitéz Béldy Alajos vezérkari ezredest, az 1. lovasdandár parancsnokát, akit Mieczyslaw Boruta-Spiechowicz tábornok, a lengyel 22. hegyihadosztály parancsnoka köszöntött, s az eseményt a lengyel rádió is közvetítette. A lengyel tábornok hangsúlyozta, hogy „a lengyel hadsereget és a lengyel népet határtalan örömmel tölti el ez a mostani esemény. A magyar nemzet – mondotta – legkitűnőbb fiait, a magyar katonákat küldötte ide. Szívemből örülök, hogy itt ma kezet szoríthatok a magyar katonákkal”. Ezután vitéz Béldy Alajos ezredes üdvözölte a honvédség nevében Lengyelországot. „Nehéz elmondani – mondotta –, milyen érzelmek töltik el a lelkünket és szívünket, amikor itt állunk a történelmi magyar határon és együtt lehetünk a lengyel hadsereg katonáival. Nemcsak a történelmi lengyel–magyar határ, de azok a boldog és kacagó arcok, amelyek itt, a lengyel határon a magyar katonák felé fordulnak, biztosítékai annak, hogy ez a közös lengyel–magyar határ soha többé meg nem szűnik. – Minden magyar szíve megdobban arra a látványra, hogy fogadtatásunkra lengyel díszszázad jelent meg a határon. A lengyel parancsnok kézszorítással és ősi lengyel szokás szerint csókkal üdvözölt. Mondhatatlanul jól esett ez a fogadtatás, mert az nem csak nekünk szólt, hanem szólt az egész honvédségnek és az egész magyar nemzetnek.” Béldy ezredes ismét köszönetet mondott a lengyel népnek és a lengyel hadseregnek azért a fogadtatásért, amelyben a honvédeket az ezeréves határon részesítették és „Éljen Lengyelország!” kiáltással zárta beszédét. A lengyel rádióbemondó erre válaszolt lelkesen magyarul: „Éljen Magyarország!” Ezután R. Vozáry Aladár országgyűlési képviselő - aki az előrenyomuló honvédekkel érkezett a Vereckei-hágóhoz - köszöntötte Lengyelországot és Magyarországot. Az ünnepség a Rákóczi- és a Piłsudski-induló hangjaival zárult.

Március 17-én a vásárosnaményi 14. kerékpáros zászlóalj 270 kilométeres ütközetmenet után vonult be Kőrösmezőre, 17 óra 50 perckor a településtől északkeletre a honvédek elérték a történelmi határokat, miközben a nyírbátori 13. kerékpáros zászlóalj élei 22 órakor jutottak fel az Uzsoki-hágóhoz, mindkét helyen felvéve az érintkezést a lengyelekkel. Március 18-án, a hajnali órákban került az Uzsoki-hágó magyar kézbe, ahol az ungvári 24. gyalogdandár parancsnoka, vitéz Vásárhelyi Andor vezérkari ezredes az alábbi bejegyzést írta a határállomás jegyzőkönyvébe: „Csehszlovákia megszűnt 1939. március 18-án 0 óra 40 perckor. Éljen Magyarország!”

Március 19-én délben a lengyelek a beszkidi vasútállomáson és a Tatár-hágón is üdvözölték a honvédeket. Délután 3 órakor az Uzsoki-hágónál újabb nagyszabású ünnepély következett, amelyen kétezer lengyel, magyar és ruszin civil is jelen volt. A régi határoszlop két oldalán lengyel és magyar díszelgő alosztályok sorakoztak fel, és miután a tiszti küldöttséget vezető vitéz Szombathelyi Ferenc tábornok a Nagy Háború hősi emlékművénél tisztelgett, kíséretével Wacław Scaevola-Wieczorkiewicz tábornok, a przemyśli X. hadtest parancsnoka és tisztjei felé lépett, s a két tábornok szívélyesen megölelte egymást, a tisztek kezet fogtak. A lengyel katonazenekar a magyar és a lengyel himnuszt játszotta, azután a tábornokok elléptek a két hadsereg kivonult alakulatai előtt. Először Wieczorkiewicz tábornok mondott beszédet, aki a honvédséget éltetve kijelentette, „amint a magyar és a lengyel nemzet történelme párhuzamosan haladt a múltban, úgy együtt fog haladni a jövőben is. A jól felszerelt lengyel és magyar hadsereg örök időkre meg fogja védeni ezt a történelmi határt.” Erre a Kárpát-csoport parancsnoka válaszolt: „Nagy pillanat ez mindnyájunk életében, a magyar–lengyel határ újból való visszaállítása. Biztosan tudjuk, hogy ez a határ mindig közös lesz, mint amilyen közös a lengyel és a magyar lélek: lovagias, előkelő, szabadságszerető és a függetlenség mély érzésétől áthatott. Ez a lelkület töltött el bennünket a múltban és hozott össze ismét bennünket a Kárpátok bércein. Területeinket ideig-óráig elválaszthatták, de lelkünket szétválasztani nem tudják. Bíztunk abban, hogy meg fogjuk találni egymás kezét, baráti kezet szoríthatunk, mert szívünk mindig együtt dobogott.” Szombathelyi tábornok megköszönte a lengyel hadsereg bajtársi fogadtatását, és a tömeg éljenzése közepette a két tábornok újból köszöntötte egymást.

Határbővítés

Miután a Honvéd Vezérkar főnöke március 19-én jelentette, hogy „Kárpátalja területének katonai megszállása befejezést nyert”, megkezdődött a Kárpát-csoport erőinek átcsoportosítása a Tisza völgyéből az Ung folyó partjára, hogy a honvédség biztosíthassa az Ung melletti határt. A kárpátaljai hadművelet második szakasza március 23-án vette kezdetét, de azt német nyomásra Kelen-Végaszó térségében le kellett állítani, amelynek eredményeként egy hatvan kilométer széles és húsz kilométer mély területsávot foglaltak el a honvédek. A szlovák–magyar „kisháború” a levegőben folytatódott, a magyar légierő ekkor aratta első légi győzelmeit.

A honvédség e visszacsatolási hadműveletben minimális veszteségek árán jelesre vizsgázott, pedig eseménydús esztendő állt mögötte: tizennyolc év megszorítás után 1938 nyarán nyerte vissza fegyverkezési egyenjogúságát, kezdetét vette a győri programban meghirdetett hadseregfejlesztés, 1919 óta első ízben felriasztották a honvédséget, és tevékeny részese volt a felvidéki országgyarapításnak.