Kollektív megbélyegzés és száműzés – egy hazai nemzetiség kálváriája

A kollektív bűnösöknek nyilvánított németek százezreit űzték el a szülőföldjükről (Forrás: Wikipedia)

Az 1938 és 1948 közötti tíz év a világtörténelem legembertelenebb időszaka nemcsak egyéni sorsokban, de egész népek életében is. Európában 1938-ban még bíztak a békés fejlődésben. A technika csodái százmilliókhoz jutottak el. A felülmúlhatatlan aranykorról szónokoltak a politikusok. Tíz év múlva, 1948-ban Európa romokban hevert, a szörnyű háborúban elveszett több tízmillió élet, felbecsülhetetlen anyagi és kulturális érték és számos illúzió is. E tíz év Közép-Európában különösen fájdalmas tapasztalatokkal járt. Tudatosította a kiszolgáltatottságot.

A fent idézett sajtóhír a magyarországi németség kollektív megbélyegzéséről szólt. A háború szörnyűségébe, a nemzetiszocializmusba, fajelméletbe feledkezett németség elítélése várható volt. Holott mindezt terrorral kényszerítették rá egy nagy nemzetre, s onnan sugárzott át „népforgácsaira”, vagyis a Magyarországon, Szlovákiában, Romániában, Jugoszláviában élő német kisebbségekre.

Vak engedelmesség

A vesztesek megbüntetésének egyik eszköze lett a kitelepítés. A jogos számonkérés – a háborús és emberiesség ellenes bűncselekmények bíróság előtti elszámoltatása – mellett felelőssé tették az egész német nemzetet is. Mi magyarok azért reagálunk érzékenyen erre, mert minket is igyekeztek hasonlóan felelőssé tenni. Nemcsak a magyarság csehszlovákiai teljes jogfosztásáról, bácskai, kárpátaljai megtizedeléséről volt szó, hanem arról is, hogy identitásában, önérzetében, nemzeti elkötelezettségében, de végső soron még önfenntartó ösztönében is elbizonytalanítsák a magyarságot.

Elvi, jogi és erkölcsi szempontból is az az egyedül helyes álláspont, hogy kollektív felelősség nem létezik. Ennek mondott ellent az 1945-ben győztes katonai koalíció, amely szerint a „német nép bűnhődik szörnyű bűneiért”. A végső szöveget Sztálin javasolta, felelőssé téve a német népet, mert: „nyíltan helyeselt és vakon engedelmeskedett”. E bűnhődés egyik megnyilvánulása volt a németek kitelepítése egész Közép-Európából. A döntés a győztes nagyhatalmaké volt. Potsdamban foglalták határozatba, és úgy szólt, hogy „a német lakosságot vagy annak egy részét át kell telepíteni Németországba”. Az aláírók: Sztálin, Truman, Attlee.

Három országra vonatkozott a határozat: Lengyelországra, Csehszlovákiára és Magyarországra. Előbbieknél a kormányokra bízta a végrehajtást, Magyarországon – mivel vesztes volt – a teljhatalmú Szövetséges (Szovjet) Ellenőrző Bizottságra. A németek kitelepítését Magyarországon Vorosilov, a SZEB elnöke rendelte el, de a végrehajtást „nagylelkűen”, a magyar kormányra hagyta. Kész tervet is átadott a késlekedő kormánynak 1945. november 30-án, de ez nem ultimátum volt, csak „javaslat”. A Szövetséges Ellenőrző Bizottság félmillió német kitelepítését írta elő. Ennyi német még 1941-ben sem élt a trianoni területen. Összesen 303 ezren vallották magukat németnek és 477 ezren német anyanyelvűnek, de magyarnak. Az „országgyarapítások” után 720 ezer német élt Magyarországon. Viszont 1941 óta a magyarországi németség igen jelentős veszteséget szenvedett.

Népforgácsok

A kitelepítés ugyanis eredetileg Hitler programja volt, vagyis a Közép-Európában élő „népforgácsok” visszatelepítése a Harmadik Birodalomba. Hitler úgy gondolta, hogy a magyarországi, romániai, jugoszláviai németeket át kell telepíteni Németországba, mert hosszú távon nem tudnak fennmaradni. Hitler a kisebbségi kérdést a „néprajzi viszonyok új rendezése” által vélte megoldhatónak. A feladat végrehajtására Himmlert nevezte ki mint a „német népiség megerősítésének birodalmi biztosát”. E terv megvalósítására azonban csak 1944/45 fordulóján került sor, szoros összefüggésben a katonai vereséggel, s lemondva olyan tervekről, mint a német telepesekkel benépesített Krím félsziget, vagy a magyar területeket is érintő Prinz Eugen Land, amely a tolnai, baranyai, bácskai, bánáti, erdélyi területekből kialakított német népi kolónia lett volna.

A németek kitelepítéséről szólt már az 1940. augusztus 30-án Bécsben aláírt német–magyar egyezmény is, amely szerint a Magyarországhoz visszakerült területeken élő németek számára a kormánynak biztosítania kell az áttelepülés lehetőségét. Teleki Pál miniszterelnök el tudta érni, hogy a Szlovákiában megvalósult „német népcsoport-autonómia”, vagyis államon kívüliség ne jöhessen létre Magyarországon. Az egyezményt törvénybe sem foglalták, viszont rögzítették, hogy a hazai németség képviselői a magyar állam iránti lojalitással tartoznak. E képviseletet a Magyarországi Németek Népi Szövetsége (Volksbund) sajátította ki. Ez nyíltan nemzetiszocialista programmal lépett fel és a „népiségi harcához” megkapott minden anyagi és politikai segítséget a Harmadik Birodalomtól. A Volksbund erőszakos eszközökkel a németek egyedüli képviselőjének nyilvánította magát. A magyar állam azonban a német megszállásig kezelni tudta ezt a problémát. A Volksbundnak hivatalosan csak három képviselője volt a parlamentben, kettő a kormánypártban egy a nyilasoknál.

A Volksbund 1938-as megalakulásától nem a kitelepítést támogatta, ellenkezőleg, úgy vélte, hogy a dunántúli németség nem „népforgács”, hanem dinamikus része a németségnek. A Dunántúl Harmadik Birodalomhoz csatolása után anyagilag, kulturálisan és „népileg” is képes biztosítani a terület egységét a birodalommal. A német megszállás után napirendre került a németek áttelepülése a birodalomba. Hetekig, hónapokig vonultak a hosszú szekérkaravánok, vasúti szerelvények Erdélyből, Bácskából, Baranyából, Tolnából nyugatra. „Annyi német vért kell a birodalomba átmenteni, amennyit csak lehet”– szólt a parancs. De a svábok nem akartak menni. Ők itthon voltak Magyarországon. Ragaszkodtak földjükhöz, falvaikhoz, templomaikhoz. Magyarország befogadta őket, megvoltak az iskoláik, hagyományaik, a nyelvük is. A trianoni területről legfeljebb hatvanezer ember indult el, egy részük kényszerítve, mások megfélemlítve. Maga az áttelepítésért felelős SS parancsnok jelentette: az itteni németek hűséges magyar állampolgá-roknak érzik magukat, idegen tőlük a nemzetiszocializmus.

„Történelmi feladat”

Ezért volt olyan tragikus, ami 1945 tavaszától történt. Megjelent a Vörös Hadsereg, és tízezrével vitték a Gulagra a „német nevűeket”, nőket és férfiakat, gyakran egészen fiatalokat. És aztán jött a fölreform. (Nagy Imre „jegyezte”.) Ennek értelmében már a Volksbund-tagok, SS-be „önként” jelentkezők, nevüket magyarról visszanémetesítők földjét is elkobozták. Az SS-be 1944. április 15-től kényszersoroztak.

A németek ellenséggé váltak. Sokukat internálták, kényszermunkára hurcolták, B-listázták. Közben magyarok százezrei menekültek Erdélyből, Felvidékről, Délvidékről, ahol ők ugyanolyan „ellenséggé” váltak a szülőföldjükön, mint most az itteni németek. Apokaliptikus pillanat volt, embert próbáló helyzet.

Ilyen körülmények közepette ült össze a magyar kormány 1945. december 22-én, hogy megtárgyalja Vorosilov „javaslatát” a németek kitelepítéséről. Megint Nagy Imre (MKP) volt az előadó mint belügyminiszter. Ő a németek kitelepítését „történelmi feladatnak” minősítette, egyben a győztes nagyhatalmak utasításának. Kovács Béla (FKGP) a javaslat tárgyalását egészében elutasította. Tombor Jenő hadügyminiszter tiltakozott a javaslat ellen. Gyöngyösi János (FKGP) külügyminiszter határozottan közölte, hogy a magyar kormány (3820/1945. M.E. sz. rendelet) határozottan elutasította a kollektív felelősség elvét. Figyelmeztetett az Egyesült Államok álláspontjára, amely szerint egy „etnikum kollektíve nem vonható felelősségre”. Nagy Imre „humánus megoldást” ígért.

Tildy Zoltán (FKGP) miniszterelnök kérte a kormány állásfoglalását, hogy a szövetséges nagyhatalmak határozatát az ötszázezer német kitelepítéséről el kell-e fogadni, vagy a kormány „szabadon foglalkozik a kitelepítéssel”? Ries István (SZDP) igazsági ügyminiszter szerint akik német anyanyelvűnek, de magyarnak vallották magukat 1941-ben, maradhassanak. Gerő Ernő (MKP) már megelégedett a 200–250 ezer kitelepítendővel. Tombor Jenő egyenesen a deportálásra emlékeztetőnek nevezte Nagy Imre javaslatát.

„Most kell dönteni, vagy soha”

Rákosi Mátyás (MKP) egyértelművé tette, hogy a félmillió német kitelepítését Anglia, Amerika és a Szovjetunió szabta meg: „Azt követelik, hogy hajtsuk végre a határozatot”. Hozzátette: a németek kitelepítését nem a magyar kormány találta ki, és óriási hiba lenne, ha a magyarság megtagadná „a német nép kollektív felelősségre vonását”. Gordon Ferenc (FKGP) nem fogadta el a kollektív felelősség elvét, „miként a zsidók esetében sem”. Antall József (FKGP) kiábrándító szavai következtek: „Soha nem lesz ilyen alkalom, hogy megszabaduljunk a németektől”.

Végül megszólalt Tildy miniszterelnök is. Így fogalmazott: „Tény, hogy a németség részéről történt árulás… A SZEB részéről megküldött átirat a döntést az itteni SZEB-re bízta, tehát minden külpolitikai aggodalom nélkül elfogadhatjuk a javaslatot”. Tildy tehát a kollektív felelősség elvére helyezkedett és mosta kezeit. Rákosi Mátyás patetikusan figyelmeztette a döntést elodázókat: „Vagy most kell dönteni, vagy soha”. Tildy hangsúlyozta, hogy „a potsdami határozat alapján vagyunk a határozat elfogadására kötelezve”. Valójában Nagy Imre belügyminiszter javaslatáról szavaztak. Öt kisgazda, négy kommunista, egy szociáldemokrata igen szavazat volt, egy szociáldemokrata és egy kisgazda nem.

Öt nap múlva megjelent a rendelet, amely szerint „Németországba áttelepülni köteles az a magyar állampolgár, aki a legutolsó népszámlálás alkalmával német nemzetiségűnek vagy anyanyelvűnek vallotta magát”. Magyarország a szörnyű világháborús emberveszteség után újabb csaknem negyedmillió embert vesztett.

A földjükre szükségünk van

A Németországi Szövetségi Köztársaságba (NSZK) menekült és áttelepített németek száma Közép-Európából 1948-ig 11 611 000 fő volt. Magyarországról 213 ezer embert regisztráltak. Mennyi érték veszett oda velük! Az amerikai kormány 1946 nyarán egy időre leállította a „befogadást”. Kifogásokat emelt, hogy a kitelepítetteknél nincs három zsebkendő, váltás fehérnemű és 500 birodalmi márka. És törölköző.

Rajk László (MKP) belügyminiszter 1947-ben ötvenezer német kitelepítését kezdeményezte a még mindig teljhatalmú Szövetséges Ellenőrző Bizottságtól. Így érvelt: a kitelepítésre nem kötelezhető németek kezén „tízezer katasztrális hold van, amire nekünk szükségünk van a magyar nemzetiségű földművesek és a Szlovákiából átjött magyarok letelepítéséhez”. Az engedélyt megkapta. És a szerelvények kigördültek az állomásokról, most már a keleti, szovjet zónába. Közben minden irányból érkeztek a menekült, kitelepített magyarok. Akiknek a földjére szintén „szükség” volt.

A vagonok, szekerek tragikus súlyokat vittek. Embereket, akiknek el kellett hagyniuk földet, házat, iskolát, templomot, a szülőföldet. A vagonokra szép keresztet csináltak, alatta a felírás: „Akiket Isten szeret, keresztet küld nekik”.

A szerző történész, egyetemi docens