Hadifogolysorsok a második világégés végén és utána

A második világháború idején a hadifogságra és a hadifoglyokkal kapcsolatos bánásmódra az 1929-ben elfogadott harmadik genfi egyezmény előírásai voltak érvényben, habár azt a hadviselő felek a saját kedvük szerint értelmezték és sokszor be sem tartották. A konvenció figyelmen kívül hagyása jellemző volt mind a németekre, mind a szovjetekre nézve, akik ráadásul alá sem írták az egyezményt, csak jóval a háború vége után, 1949-ben. Magyarországon 1936-ban iktatták törvénybe az 1929. évi genfi konvenció határozatait.
Honvédek és munkaszolgálatosok  a magyar 2. hadsereg 1943 január–februári visszavonulása során estek első alkalommal nagyobb tömegben szovjet hadifogságba. A sztálingrádi hadműveletek időszakában a szovjetek több százezer német és velük szövetséges katonát – köztük huszonhatezer magyart – ejtettek foglyul. Nem voltak felkészülve ekkora tömegű hadifogoly elhelyezésére és ellátására, így a szinte teljes ellátatlansággal párosuló keserves gyalogmenetek, a több napig történő vasúti szállítások megtizedelték a hadifoglyokat, mire eljutottak az első, ideiglenes, földbe ásott barakktáborba, esetleg elhagyott első világháborús hadifogolylágerba.

A magyar hadifoglyok a Don mögötti davidovkai gyűjtőtáborból kerültek a marsanszki, krenovojei, omszki és tambovi hadifogolytábo­rokba, ahol a tífusz- és a vérhasjárvány mellett az elégtelen élelmezés és a szélsőséges időjárás tovább ritkította soraikat. A pokoli megpróbáltatások alól csupán az antifasiszta táborok toborzott lakói mentesültek, mely táborokat a Komintern Hadifogoly Bizottsága és a frontvonalak mögötti területeken a szovjet frontparancsnokságok politikai osztályai hozták létre pl. Krasznogorszkban, Nyizsnij-Tagilban, Sanokban és Sztrijben.

A szovjet politikai vezetés 1943 nyarától egyre nagyobb propagandát fejtett ki annak érdekében, hogy mind több hadifogoly csatlakozzon a németellenes erőkhöz. Bár a magyar hadifoglyokból tervezett Kossuth Légió mégsem szerveződött meg, így is ezernél több magyar hadifogoly végzett antifasiszta iskolát és tanfolyamot, köztük az 1956-ban ismertté vált Maléter Pál hadnagy is.

Büntetőtáborok keleten

A Kárpátok előterében, majd a Kárpátokban vívott harcokat követően, 1944 októberének végéig újabb hetvenezer honvéd és munkaszolgálatos esett szovjet hadifogságba. A magyarországi harcok során a szovjet katonák által ejtett magyar hadifoglyok száma ugrásszerűen megnövekedett, és a Vörös Hadsereg ekkor már nem csak katonákat hurcolt magával keletre. Civilek tömkelegét és kényszerűségből vagy önként átállt honvédeket is elvittek „málenkij robotra”, hiszen a Szovjetuniónak elképzelhetetlen mértékű rabszolgamunkára volt szüksége az újjáépítéshez, és ehhez igyekeztek felhasználni az általuk megszállt országok lakosságát is. A fogolyszerzések eredményeként szabolcsi, beregi, borsod-abaúj-zempléni falvak sora maradt férfi – és némely esetben női – lakosság nélkül. A „kollektív bűnösség” elve alapján jutottak erre a sorsra a főváros környéki, a Fejér és Baranya vármegyei svábok többsége is.
Mindent összevetve 1941 és 1946 között Magyarország háború alatti területéről mintegy hatszázezer magyar állampolgár került a szovjet lágervilágba. A magyarországi hadműveletek
idején hadifogságba esett honvédek és civilek először a hírhedtté vált hadifogoly-gyűjtőtáborok valamelyikébe kerültek, Bajára, Ceglédre, Gödöllőre, Jászberénybe, Kiskunfélegyházára, Szegedre, Székesfehérvárra vagy Tetétlenpusztára, melyek eredetileg laktanyaként vagy iskolaként funk­cionáltak. Ezen helyekről naponta indultak hadifogoly-szerelvények az erdélyi, a romániai és az ukrajnai átmenőtáborokba, így Brassóföldvárra, Temesvárra, Foksányba, Szamborba és Bjecbe. A végelgyengülés és a különféle járványok miatt itt még magasabb volt a halálozási arány, s aki mindezeket túlélte, idővel a szovjet hadifogoly-, büntető- vagy internálótáborok valamelyikébe került. A hadifogolytáborok a háború végét követően munkatáborokká alakultak át, hogy az itt fogva tartottak háborús jóvátételként vegyenek részt a Szovjetunió újjáépítésében. A szovjet területen működő, csaknem ötezer-hétszáz tábort fajtájuk és területi elhelyezkedésük szerint tizenegy körzetbe osztották, amelyek megegyeztek a szovjet katonai és közigazgatási körzetekkel. Magyarok a jelentősebb hadifogolytáborok közül Bauxitogorszkban, Kirovban, Krasznodarban, Novij Donbaszban, Odesszában, Rosztovban, Sztalinó­ban, Tiraszpolban, Tulában, Ufalejben és Voronyezsben voltak. A legénységi hadifogolytáborok mellett rövidebb ideig léteztek tiszti táborok is, ilyen volt a borovicsii és az uszmányi, ahol a budapesti hadműveletekben foglyul ejtett tiszteket őrizték. Voltak külön tábornoki táborok, így a vojkovói táborban raboskodott gróf Stomm Marcel altábornagy és dr. nemes Deseő László vezérőrnagy, Friedrich Paulus vezértábornaggyal egyetemben. Az internáló- és büntetőtáborok képezték a táborok hierarchiájának legalacsonyabb szintjét, ahol rendkívül rossz élet- és munkakörülmények uralkodtak. Az internálótáborokban civilek sínylődtek, míg a Szovjetunió északi részén, a sarkkörön túli vidékeken működtek a büntetőtáborok.

A Kemerovóban, Kolimában, Vor­ku­tán őrzött foglyok főként partizánvadász alakulatok tisztjei és katonái, vagy a szovjetek elleni terrorcselekménnyel – mondvacsinált módon – megvádolt leventék, vagy a szovjeteknek és a magyarországi kommunistáknak nem tetsző polgári személyek voltak, akik közül sokakat a háború után tartóztattak le.

A szovjet hadbíróságok mintegy 60 ezer magyar embert ítéltek halálra vagy a Gulagon letöltendő 10–25 év közötti kényszermunkára! A háború utáni Magyarország vétkes nemtörődömséggel hagyta, hogy több százezer magyar éveken át rabszolgamunkát végezzen a Szovjetunióban, míg a moszkovita kommunisták a hatalom megszerzésének egyik hathatós eszközét látták honfitársaik hazahozatalában, így Sztálin kegyének és Rákosi Mátyás érdemének tüntették fel a hadifoglyok 1947 júniusa és 1948 novembere közötti hazaszállítását, annak ellenére, hogy arról a párizsi békeszerződés is rendelkezett. Még ezek után is több tízezren maradtak a Szovjetunióban, közülük 1949-ben és 1950-ben is tértek haza, főleg egykori SS-katonák, valamint Budapest bevételekor fogságba esett csendőrök, rendőrök, BSZKRT-alkalmazottak és civilek, akikre idehaza „háborús bűnös testületek” tagjaiként internálás várt, míg az utolsó szállítmány 1955-ben érkezett meg. Ebben szerepe volt annak, hogy a hadifoglyok embertelen életkörülményeit feltáró dokumentumok nyilvánosságra kerültek, ami köszönhető volt az ENSZ közbelépésének, valamint a Sztálin halála utáni enyhülésnek. 1955 őszén a Gulagon fogva tartottak is hazakerültek, de még több hónapos vizsgálati fogság várt rájuk. Itthoni források szerint a Szovjet­unióba elhurcoltak közül kétszáz­-
ezren sohasem tértek haza.

Nyugaton elviselhetőbb volt

A háború végén a Harmadik Birodalom területére kiszorult honvéd alakulatok és intézmények 580 ezer katonájából 300 ezren az angolszászok, 280 ezren a szovjetek hadifogságába kerültek. Mivel Eisenhower tábornok „fegyvertelen ellenséges erőknek” minősítette a magyarokat, az angolok és az amerikaiak 40-45 ezer hadifoglyot adtak át főként a franciáknak, de jutott belőlük belga, dán, holland és luxemburgi táborokba is, annak ellenére, hogy ezen országok egyikével sem álltunk hadban. Az osztrák, délnémet és francia területeken lévő angolszász hadifogolytáborok (pl. Bruck-Királyhida, Graz, Klagenfurt) inkább munkatáborok vagy tartózkodási táborok voltak.

Az angol táborokban voltak a legelviselhetőbb körülmények, ahol a hadifoglyok megfelelő élelmezési és egészségügyi ellátásban részesültek, létesíthettek tábori színházat, zenekart, és adhattak ki újságot is. Az amerikaiak a bajor és osztrák területen hadifoglyokat adtak ki munkára a helyi gazdáknak, akik ezáltal élelmezésüket feljavíthatták. A hirtelenjében felállított gyűjtő- és elosztó táborokban (pl. Bad Kreuznach, Büdesheim, Bretzenheim) a szabad ég alatt, embertelen módon zsúfolták össze a hadifoglyokat. Az angolszászok később a német katonai épületeket, táborokat használták fel erre a célra, rosszabb esetben sátrakban vagy fémbarakkokban helyezték el a foglyokat. Német és osztrák területen több tucatnyi helyen voltak magyar hadifoglyok, így például Pockingban, Linzben és Welsben. Ugyanígy Dá­niában is, ahol például a Fanö-szigeten, míg Belgium területén Antwerpenben, Namurban és Ostendében.

A francia fogságban lévők jártak a legrosszabbul, e táborok kegyetlenül hírhedtek voltak (pl. Mailly le Camp, Poitiers, Romilly sur Sein), ahol a foglyokon a francia őrszemélyzet a lakossággal együtt állt bosszút sérelmeikért. Nem csoda, hogy sokan közülük inkább a francia Idegenlégióba jelentkeztek, csak hogy szabaduljanak onnét. Nyugatról 1945 nyara és 1946 vége között tértek haza a hadifoglyok, akikre megérkezésük pillanatában a „nyugatos” bélyegzőt sütötték. Közülük mintegy húszezren haltak meg, s nagyjából százezren inkább a kényszerű száműzetést választották, és Nyugaton maradtak.

Elmaradt elégtétel

Magyarországon évtizedeken keresztül mindazoknak, akik a hadifogság és a „málenkij robot” elszenvedői voltak, hallgatniuk kellett. Habár a rendszerváltozás utáni kárpótlás némi gyógyírt adott lelki sebeikre, annak mértéke meg sem közelítette a holokauszt túlélőiét és hozzátartozóiét. Sajnos a felelős magyar kormányzatok a mai napig nem tették meg azt a gesztust, hogy megkövessék az egykori hadifoglyokat mindazokért a szenvedésekért, amelyeket pénzzel nem lehet megváltani.

 A szerző hadtörténész