Egy sötét kor prófétája

Sulyok Dezső (Forrás: Antifasiszta.hu)

Az akkori „hangadó” sajtó könnyen osztotta a jelzőket: reakciós, nacionalista, fasiszta. És fasiszta lett mindenki, aki nem állt be a sorba. Sorra leplezték le az „összeesküvéseket”, hiszen ilyennek minősítették, ha valaki anyját, nővérét próbálta védeni az erőszaktól, ha krétával a falra írta: „Le a kommunistákkal!” Vagy ha csak komolyan vette a jelszavakat: demokrácia, parlamentarizmus, vallásszabadság.

Akasztófa a főtéren

Hetven éve szó szerint félholtra verték Kiss Szaléz atyát, majd többedmagával kivégezték. Ekkor már zajlott a németek kitelepítése, s aki rákerült a listára, minden vagyonát, ősei sírját is elhagyni volt kénytelen. Már folyt a B-listázás, amelynek révén tízezreket bocsátottak el állásukból, mert politikai meggyőződésük nem volt elég „demokratikus”. A Felvidéken zajlott a magyarok deportálása a Szudéta-vidékre, Trianon- Magyarországra. Augusztustól megalakultak a „forintvédő bizottságok”. Rossz arcú, a kis hatalomtól is megrészegedő emberek kotorásztak az asszonyok szatyrában: mit szereztek? Élelmiszer-rejtegetésért az önjelölt „bíróságok” kiszabhattak súlyos börtönbüntetést is. Több városban is hetekig akasztófa állt a főtéren, megfélemlítendő az „árdrágítókat”. Az Andrássy út 60.-ban s szerte az országban tünedeztek el az emberek: a kommunista erőszakszervezeteknek senkivel nem kellett elszámolniuk. Parlamenti képviselővel, falusi lelkipásztorral, rendőrkapitánnyal sem. Ha másként nem ment, besegítettek a megszállók. Ekkoriban hunyt el szovjet fogságában gróf Bethlen István egykori miniszterelnök is.

Ilyen körülmények közepette hirdette meg az újonnan alakult Magyar Szabadság Párt nagygyűlését a Budapest Sportcsarnokba, 1946. november 24-re. Vasárnap volt. Az emberek özönlöttek a helyszínre. Ez volt a polgári-keresztény értékeket vallók legnagyobb ellenzéki seregszemléje 1945 után. Egészen más jellegű volt ez a gyűlés, mint a munkáspártok demonstrációi, amelyeket a szakszervezeti terror és a különböző juttatások éltettek. De nem lehet a parasztnapokhoz sem hasonlítani, ahová az egész országból érkeztek a résztvevők. Ugyancsak nem szerencsés összevetni e gyűlést a vallási – főként katolikus – tömegdemonstrációkkal.

A Magyar Szabadság Párt sportcsarnoki gyűlése a demokratikus politizálás spontán megnyilvánulásának legnagyszerűbb példája volt. A nyugati sajtó beszámolója szerint a főszónok, Sulyok Dezső beszédét a hallgatóság feszült figyelemmel hallgatta végig, egyes megállapításainál zajosan ünnepelve a valóban mesteri szónokot. A Szabad Nép is reagált. E szerint a szabadságpárt zászlóbontása nem más, mint roham a demokrácia ellen. A párt szimpatizánsai nem lojálisak a demokrácia felé, az úri osztály képviselői, a faji- és nemzetiségi gyűlölködés ismert képviselői, nagypolgárok, tőkések. Szennyes, demagóg mondatok hangzottak el, amelynél hitványabbak csak Szálasi idején voltak – összegezte a szerző a kommunista véleményt, amely olyan távol volt a valóságtól, mint Makó Jeruzsálemtől.

Hideg terror
Pápa városa tisztelettel adózik egykori vezetője emlékének (Forrás: Wikipédia)
Megnyitó beszédében Hegymegi Kiss Pál leszögezte: „Mi a Gondviselés jóvoltából és rendeletéből a parlamentben együtt harcolunk a nemzeti demokráciáért, olyan demokráciáért, amely összefogja az amúgy is kevés magyart, véget vet az ok nélküli szenvedéseknek, biztosítja az egyéni szabadságot.”

Sulyok Dezső az 1945. november 4-i nemzetgyűlési választásokat „népszavazásnak” nevezte a spirituális világnézet és individuális jogrend, valamint a kommunizmus között. Ezután a kisgazdapárt defenzív, kapituláns politikáját marasztalta el, mondván, az egyetlen jelentős kezdeményezését sem tudta megvalósítani, s így „az egyszerű kormányzás és adminisztráció is végleg kiesett a kezéből, a hatalom elolvadt a kezei között, és ott maradt tényleges hatalom nélkül.” Ez pontos diagnózis volt. Még pontosabban: „A kisgazdapárt teljes kormányzati impotenciájának volt eredménye az, hogy Magyarországon az élet teljesen a szélsőbaloldal ellenőrzése, irányítása és végső döntése alá került.”

Sulyok pontos felsorolást is tartott: hitelt az kaphat, akit Vas Zoltán (MKP) és Kemény Péter államtitkár (SZDP) alkalmasnak tart. Rendőr az lehet, akit Rajk belügyminiszter (MKP) felvesz. Bíró az lehet, aki Ries István (SZDP) bizalmát élvezi. Iparos az lehet, akinek Bán Antal (SZDP) iparügyi miniszter engedélyezi. Kereskedő az lehet, akinek Rónai Sándor (SZDP) engedélyt ad. Valutát az kaphat akinek Hay László (MKP) a Nemzeti Bank osztályvezetője kiutalja. Külföldre csak az mehet, akinek Vajda Imre (SZDP) és Hardy osztályfőnök (MKP) ezt lehetővé teszi. Telefont az kaphat, akinek Gerő Ernő (MKP) engedélyezi. Lakáshoz az juthat, akinek Molnár Erik (MKP) kiutalja. A levont következtetés: a kisgazdapárt elárulta azt a két nagy tömeget, amelynek parlamenti többségét köszönheti: a parasztságot és a középosztályt. Elítélte Sulyok a B-listázást, mint a tisztviselői karra a „kenyéren keresztül gyakorolt hideg terrort”.

A parlament idő előtti feloszlatásának kommunista tervére reagálva Sulyok kijelentette: „Ez tiszta fasizmus volna, egy erőszakos kisebbség rátelepedne az ország nyakára, és egy reakciós választójoggal, korrupcióval és a kenyérterror rideg eszközeivel kényszerítené jármába az ország nagy többségét.” Prófécia volt.

A külpolitikai körülményekről szólva Sulyok szerint Közép-Európában három országnak, Ausztriának, Csehszlovákiának és Magyarországnak volt esélye a szabad döntésre, természetesen a Szovjetunió iránti feltétlen lojalitás szellemében. Szerinte a határok kérdésének „olyatén rendezése, mint 1920-ban történt nem helyes, és nem alkalmas a Duna-völgyi népek végleges békéjének helyreállítására”. Ebből azt a következtetést vonta le, hogy a határok mentén egy tömbben lakó magyarokat vissza kell csatolni az országhoz.

Emellett elítélte a közéleti terrort, az állam túlhatalmát a társadalom felett, az osztályok, fajok, politikai hovatartozás szerinti társadalmi megkülönböztetést. Elvetette a baloldali pártok által képviselt „szocializmust, amely a maga erején túlterjeszkedve olyan hatalmat követel magának, amely a reálisan lemért erőviszonyok alapján nem illeti meg, és amely olyan tervekkel áll a nagyközönség elé, amelyek megvalósíthatatlanok, ezzel megbontja a társadalom békéjét, és megingatja az államba vetett hitet”. Ez történt. A pártelnök a legfőbb veszélynek a párturalmat, a klikkrendszert, a nepotizmust, a protekcionizmust, a panamát, a tehetségeknek a pártérdemekkel szembeni visszaszorítását, az osztálybíráskodást nevezte meg.

Ezután fejtette ki a párt programját, a demokrácia, az osztályharc elvetése és a nemzeti kiengesztelődés, sőt szolidaritás jegyében. Kitért az egyház és az állam viszonyára is, mellérendeltségi struktúrát sürgetve. Megadni az államnak, ami az államé és az Istennek, ami az Istené. A demokráciát őszintének, türelmesnek, igazságosnak, mértéktartónak, istenfélőnek kívánta látni. A szónok nem kímélte a baloldali blokk vezetőit: „Semmiképpen sem kell reakciósnak minősíteni azokat, akik nem hajlandók Rákosit és Szakasitsot imádni, vagy nem hajlandók Veres Péter csodálatos zagyvaságait a tiszta ész kritikájával egyértelmű bölcsességnek elfogadni.” A szociáldemokratákról megjegyezte, hogy materialista világnézet alapján is lehet humanista politikát folyatni. Erre ösztönözte a pártot. Egyben hitet tett az Egyesült Nemzetek Szervezetének alapeszméje mellett, ugyanakkor fellépett Magyarország semlegességének megteremtése érdekében, „svájci mintára”.

Sulyok kétórás beszéde után Pálffy József emelkedett szólásra, aki megszólította a munkásságot is, kifejezve óhaját, hogy ezt a fontos társadalmi csoportot nehogy vörös lepellel vonják be. „Nem fogjuk engedni, hogy a szót belénk fojtsák” – fejezte be rövid felszólalását. Oberschall Ilma a női társadalom felépítéséről beszélt. Elmondta, hogy a nők egyenjogúsítása jogos és kívánatos volt, „van azonban a női életnek még egy életformája: a feleség és a családanya szerepe”. Nagyiván János az egész gazdatársadalom csatlakozását jelentette be a szabadságpárthoz. Nagy Vince kijelentette: az ország marxista irányú gazdaságpolitikája nem legális. Kifogásolta a Gazdasági Főtanács összetételét, ahol „három marxista politikussal szemben egyetlen polgári politikus ül”. A Gazdasági Főtanács tevékenysége Nagy Vince szerint oda vezet, hogy „az egész ország proletarizálódik, lesüllyed az általános nyomorba”. Igaza volt, hiszen az elszabadított infláció révén „sikerült a készpénz-tőke és az ingó vagyon megsemmisítése”. Nagy Vince igen határozottan kiállt az internálás intézményének megszüntetése mellett. „Azt sem bánom, ha minden internált belép a kommunista pártba – mondta –, csak engedjék őket szabadon!”

Emellett állást foglalt a népbíráskodás mielőbbi beszüntetése mellett is, felszólítva Ries István igazságügy-minisztert a távozásra: „Az igazságügy-miniszter úr jobb szolgálatot tenne a demokrácia népszerűségének – mondta –, ha átadná hivatalát egy humánusabb, szelídebb és kevésbe vérszomjas embernek, ő pedig csak kísérgesse a futballistákat és a ping-pongozókat.” Ezzel arra utalt, hogy Ries a Magyar Labdarúgó-szövetség elnöke is volt. Vásáry József a kishitűséget, gyávaságot, a megalkuvást, s ugyanakkor a népbutítást és a terrort állította pellengérre. Üzent is a baloldalnak: „Eddig és ne tovább!”

Emelt fővel

A gyűlésen nem volt atrocitás. A hallgatóság békésen távozott. Úgy érezték: megszületett az új politikai erő, amely Magyarországot elvezetheti a valódi demokráciához. Egy résztvevő így emlékezett: „A mai nap hatása alatt nem tudom magamba fojtani: köszönöm, hogy 1. ma – évek óta először – négy órán át nem kellett szégyellnem magam, hogy magyar vagyok. 2. Ezrekkel lehettem együtt, és végre egyszer nem én voltam az egyetlen, aki emelt fővel állt ott lesütött szemű emberek kellős közepén! Csak egyenruhás vagy könnyező férfiak sütötték le ma délben a szemüket. 3. Végül négy órán át állhattam szabad ég alatt egy ismeretlen fiatalasszony közvetlen közelében, aki karon ülő gyermekét tartotta – nyilván nem túlóra ellenében kivezényelve –, úgy, mintha még tíz órát is ott tudna állni.”

Fél év alatt a brutális terror felőrölte a Magyar Szabadság Pártot. Itt idézett szónokai emigrációba menekültek, súlyos börtönbüntetést szenvedtek, kitelepítésre kerültek. A szót beléjük fojtották. De igazuk volt, s kellő bátorságuk is, hogy kimondják. Nem naivitás volt ez, csak amolyan magyar kuriózum, amit a soha elvekért ki nem állók sem akkor, sem ma nem érthetnek.

A szerző történész