Az új honvédség és Magyarország

Az egyik leghíresebb idealizáló felvétel a szovjet „felszabadítókról” (Fotó: MH)

Április 4. mellett a baloldali legendá­rium másik lényeges eleme volt a szovjeteket kiszolgáló debreceni ideig­lenes kormány által szervezett és a „német fasiszták és magyar csatlósaik” ellen küzdő új magyar haderő, amelyet „Demokratikus Honvédségnek” tituláltak. A valóságban Magyar Honvédség volt a neve, és kevés kivételtől eltekintve nem vett részt fegyveres harcokban, hanem alakulatai területbiztosítási és műszaki helyreállítási feladatokat kaptak a szovjetektől.

Magyarország 1944 utolsó napjai­ra gyakorlatilag kettészakadt, hiszen fővárosa és nyugati fele még a németek, valamint a velük szövetséges magyar királyi honvédcsapatok kezén volt, s a „felszabadult” kelet-magyarországi területeken már a szovjetek által elismert debreceni ideiglenes nemzeti kormány gyakorolta a hatalmat, amely hadat üzent a Harmadik Birodalomnak, és fegyverszüneti kérelmet intézett a Szovjetunióhoz és szövetségeseihez. Ekkortájt a debreceni kormánynak még nem volt hadserege, de a szovjet parancsnokságok azt engedélyezték, hogy magyar önkéntesekből nem harcoló, elsősorban műszaki alakulatok szerveződhetnek. Ezen egységekbe leginkább hadifoglyok – a rettegett szibériai hadifogság elkerülése, a jobb élelmezés és a túlélés reményében, nem pedig antifasiszta érzelmektől fűtve – jelentkeztek.

Vasútépítő honvédek

A debreceni hadifogolytáborban 1945. január 10-én alakult meg elsőként az 1. magyar vasútépítő ezred, amely később megkapta az 1. vasútépítő-hadosztály elnevezést. Katonái a 2. Ukrán Front utánpótlási útvonalainak helyreállításán munkálkodtak, így Rahó – Máramarossziget és Losonc – Lónyabánya – Kriván térségében vasút-, híd- és alagút-helyreállítási munkákban vettek részt. Annak ellenére, hogy harcokba nem kerültek, mégis 159 halottjuk volt, jól mutatja azt a tényt, hogy cseppet sem veszélytelen munkát végeztek. A jászberényi hadifogolytáborban 1945. február 19-én alakult meg az 1. honvéd „Rózsa Sándor” műszaki és távbeszélő-építő zászlóalj, amely a 2. Ukrán Front hadműveleti területén vett részt műszaki feladatok végrehajtásában, később besorolva a 3. vasútépítő dandár alakulatai közé. A jászberényi, gödöllői és ceglédi hadifogolytábor önkénteseiből szerveződött a 3. vasútépítő dandár, amely a Budapest – Érsek­újvár – Pozsony – Brno körzetek vasútvonal-helyreállításaiban vett részt. A második világháborút követően ezen műszaki alakulatokból jött létre az 1. magyar vasút- és hídépítő hadosztály, azon feladattal, hogy vegyen részt az itthoni újjáépítésben. A temesvári hadifogolygyűjtő tábor önkénteseiből már 1945. január első napjaiban megalakult az 1. önkéntes magyar hadosztály, ám katonái hiába dolgoztak Temesvár és környékének újjáépítésén, a szovjetek nem adták át őket a debreceni kormánynak, és állományukat kiszállították a Szovjet­unió­ba, ahonnan csak többesztendős hadifogságot követően térhettek haza.

Szovjet segéderőként

A Szovjetunió és a debreceni kormány által 1945. január 20-án aláírt fegyverszünet kötelezte a magyar felet arra, hogy kapcsolódjon be a Harmadik Birodalom elleni háborúba, s állítson fel nyolc, nehézfegyverekkel is felszerelt hadosztályt. Az ezen hadosztályokból szervezett új magyar hadsereg viselte hivatalosan 1945 végétől a Magyar Honvédség elnevezést, de egyes korabeli forrásokban a Demokratikus Honvédség megnevezés is előfordult. Ezt vette át a későbbi baloldali kurzus, és ültette el a köztudatban. A toborzási felhívás – a Tiszántúl és a Duna-Tisza köze egyes részein – már napokkal később megjelent, és 1945 első felében öt hadosztály szervezéséhez fogtak hozzá, amelyből a háború végéig csak kettő alakult meg.

Az új honvédség már megalakulásakor megoldhatatlan nehézségek sorába ütközött, ráadásul a szovjetek és a Szövetséges Ellenőrző Bizottság halogató hozzáállása is hátráltatta a szervezést. A hadköteles férfiak döntő többsége a M. Kir. Honvédségben harcolt, vagy hadifogolytáborban sínylődött, a szovjeteknek pedig nem állt érdekükben, hogy a kezükre jutott hadifoglyokat hamarjában átadják. Nem volt egyenruházat, felszerelés és fegyverzet. Egy korabeli tájékoztató szerint a „(…) volt hadifoglyok ruházata többnyire olyan mértékben elhasználódott, hogy e ruhákban az új hadsereget arcvonalba küldeni nem lehet. Vonatkozik ez különösen a lábbeli anyagra és a téli óvó felszerelésre.” Megkezdődött a katonai raktárak felmérése, a szétszóródott és a polgári lakossághoz került kincstári anyagok begyűjtése. Járőrök razziáztak a piacokon, és az ott található katonai eredetű cikkeket lefoglalták, azaz „újrahasznosították”. Hasztalan kérték a szovjet fél segítségét is, mivel az saját hadserege utánpótlását sem tudta maradéktalanul megoldani.

Elsőként a 6. magyar gyaloghadosztály alakult meg a debreceni Pavilon laktanyában, amelynek személyi állományát a gödöllői és debreceni hadifogolytáborok önként jelentkezett katonái adták. A debreceni alakulatok közül 1945. április 27-én elsőként a 16. gyalogezred került ki az auszt­riai hadműveleti területre. A 3. Ukrán Front alárendeltségébe kerülve fegyveres küzdelemben már nem vettek részt, azonban rendfenntartásban és fegyveres karhatalmi akciókban igen. Viszonylag hamar, már 1945. május közepén hazakerültek. Az 1. magyar gyaloghadosztály szervezése 1945. március 1-jén kezdődött meg a jászberényi hadifogolytáborban. Ezen seregtest 1. gyalogezredébe kerültek a Budai Önkéntes Ezred szerencsésebb katonái, míg többségük – annak ellenére, hogy Buda ostromában a szovjetek oldalán vettek részt – szovjet hadifogságban maradtak. Április 24-től az 1. gyaloghadosztályt is Ausztriába szállították, ahol a 3. Ukrán Front parancsnoksága alatt az Alpokban bujkáló kisebb-nagyobb SS-kötelékek felszámolását kapták feladatul.

Az új honvédség alakulatainak további feltöltése és felszerelése csak a második világháborút követően indulhatott meg. Igaz, az új hadsereg katonái fegyveres harcokban nem vettek részt, a Kádár-korszakban mégis igyekeztek azok tevékenységét ködös legendákkal körülvenni. „A magyar nép felismerte és átérezte nemzeti feladatát: százak, ezrek álltak be az új magyar fegyveres erő soraiba. Mindazok, akik beléptek a magyar honvédségbe, és a szovjet hadsereg oldalán vállalták a fasizmus elleni harcot, történelmi hivatást teljesítettek: a nemzeti becsületért álltak helyt” – olvashatjuk a Magyarország felszabadulása című, 1975-ben megjelent könyvben.

„Április 4-ről szóljon az ének”

Sztálin 1945. április 4-ében határozta meg a magyarországi harcok befejezésének időpontját, és F. I. Tolbuhin marsall tájékoztatása alapján tényleg azt közölték a hivatalos szovjet hadijelentések, hogy a magyarországi „felszabadító” harcok ezen a napon értek véget Nemesmedvesnél. A Vas megyei község valóban ezen a napon került szovjet kézbe, ám a határ mentén húzódó Birodalmi Védőállás itteni védőszakaszán még egy hétig tovább folytak a harcok. A német csapatok április 11-én adták fel az utolsó magyar településeket (Magyarbüks, Szentimre-telep, Rábafüzes-Hegyközség), és a szovjetek másnap, 1945. április 12-én a Pinkamindszenthez tartozó Dénes-, majd Kapuy-major elfoglalásával fejezték be a magyarországi hadműveleteiket.

A debreceni kormány néhány nap múltán megjelent kiáltványa a harcok végét a magyar nép felszabadulásaként írta le. Később a Moszkvának ellentmondani nem merő magyar kommunisták ezen téves dátumot tették nemzeti ünneppé, s egy 1950-ben keletkezett törvényerejű rendelet mondta ki, hogy „1945. április 4. a legdöntőbb fordulat Magyarország ezeréves történetében és a magyar nép küzdelmekben gazdag életében, mint az a nap, amelyen a dicsőséges szovjet hadsereg kiűzte országunk területéről a német fasiszták és magyar csatlósaik utolsó hordáit, felszabadította az egész ország területét az idegen imperialista megszállás és az elnyomás alól, megnyitotta az utat hazánk igazi függetlenségének megteremtésére, a munkásosztály és a dolgozó parasztság szövetségének megvalósítására, a népi demokratikus államhatalom kiharcolására, a szocializmus építésére.”

A második világháború vége felé hazánk nem saját erejéből szabadult meg a németektől, hanem azt a Vörös Hadsereg érte el, így felszabadulásról nem, de – ebben az értelemben – „felszabadításról” lehet beszélni. Ezen terminológiát Magyarország esetében a szovjetek csak a háború után kezdték el alkalmazni. Hetven esztendővel ezelőtt a Szovjetunió hadserege kiűzte a németeket – és velük együtt több százezer magyar honvédet és civilt – országunk területéről, ezzel véget vetett a nyilas uralomnak, és befejeződtek a véres harcok. Mivel a „felszabadítók” a békeszerződés életbe lépése után sem vonultak ki Magyarországról, s maguk is egy másik totalitárius rendszert képviseltek, igyekeztek saját világnézetüket és eszmerendszerüket meghonosítani, és elkerülhetetlenné vált, hogy előbb-utóbb Magyarország állami berendezkedését és társadalmi szerkezetét a saját kényük-kedvük szerint formálják át.

A szerző hadtörténész