A trianoni diktátum minden magyar lelkében maradandó nyomot hagyott

„Magyarország halálos ítéletén rajta van a nyugati kultúra bélyege. Csak a lábait és karjait vágták le, csak a gerincét roppantották szét, csak a mellkasát horpasztották be, de a torkát nem vágták át és a szívét nem szúrták keresztül (…)” – 1920-ban Móra Ferenc írta ezen sorokat. A csonka hazában nem volt – és tegyük hozzá, ma sincs – olyan magyar család, amelynek ne maradt volna rokona az elszakított területek valamelyikén, vagy ne kellett volna valamely hozzátartozójának elmenekülni szülőföldjéről, vagy a teljes család űzetett el Erdély, Felvidék vagy Délvidék földjéről.  Mindezek, vagyis az otthon elvesztése, a leírhatatlan szenvedés és megaláztatás a teljes magyar társadalmat áthatotta, s a revízió általános magyar óhajjá vált.  

Nem csoda, hogy az irredenta szellemiség tárgyiasult formában is megjelent és egyre nagyobb teret hódított, a gyermekek iskolai irkáitól, ceruzái-tól, társas játékaitól kezdve a háztartásokban megtalálható szódásüvegeken, rajzszegeken át a közterületeken álló irredenta szobrokig és országzászlókig. Költemények, írások és műdalok sora született a revízió jegyében, és tartotta ébren ezen szellemiséget. Több kifejezés is ekkor emelkedett a magyar irredenta jelképei közé, így a magyar államiság szimbóluma: Hungária, az ezeréves Magyarország szimbóluma: a felszállni készülő, karmai között a bosszú kardját tartó, Szent István országát óvó Turulmadár, és a bosszúállás pogány–magyar istene: a Hadúr.

Justice for Hungary!

Maga az irredenta eredetileg olasz politikai irányzat volt, amely céljául tűzte ki az olasz területek egyesítését, ám később az irredentizmust mindazon nacionalista mozgalomra alkalmazták, amely idegen fennhatóság alatt álló honfitársaik felszabadításáért küzdött. Az első világégés utáni Magyarországon ehhez egy másik kifejezés is társult, ez a latin eredetű revízió volt, amely felülvizsgálatot jelent.
A történelmi Magyarország megóvására, illetőleg visszaállítására 1918 végén spontán módon alakultak az irredenta szervezetek, így a Magyar Nemzeti Szövetség, a Délvidéki Liga, a Felvidéki Liga, az Erdélyi Székely–Magyar Szövetség és a Nyugat-Magyarországi Liga. Ezen szervezetek többsége más egyesületekkel és bajtársi szövetségekkel (pl. ÉME, MOVE), titkos szervezetekkel (pl. Etelközi Szövetség) együtt tagja volt a Területvédő Ligának, s a tanácskormány dicstelen időszakát követően, 1920 elején már közel egymillió tagja volt! A nemzetközi közvélemény előtt kiadványokkal kívánták alátámasztani Magyarország politikai, gazdasági és kulturális egységét – sikertelenül. A békediktátumból eredően ezen szervezetek zömét rendeleti úton betiltották, vagyonukat zárolták, de jó pár, mint a Magyar Nemzeti Szövetség, Honszeretet Egyesület, tovább működhetett, s ezek  igyekeztek lojálisak maradni a mindenkori magyar kormányzathoz.

Az irredentizmus az 1927-es olasz–magyar szerződés ratifikálását követően került be a magyar kormánypolitika eszköztárába, s első ízben gróf Bethlen István miniszterelnök 1928. március 15-i beszédében hangzott el hivatalosan a békés terület-visszacsatolások igénye. 1927 nyarán jelent meg Lord Rothermere írása a Daily Mailben, amely újabb nyilvánosságot adott a magyar ügynek. Herczeg Ferenc író vezetésével megalakult a Magyar Revíziós Liga, amelynek 1929-ben már félezer (!) tagegyesülete volt. Szimbolikájában helyet kaptak a krisztusi passió jelenetei, az 1848/1849-es szabadságharc eszmeisége, illetve a honfoglaló-honvédő tradíció képi világa. Tevékenységük eredményeként 1940-ig magyar, angol, német, olasz és francia nyelven 270 fajta propagandakiadványuk jelent meg. Küzdelmük akkor vált világszerte ismertté, amikor az általuk is támogatott Endresz György „Justice for Hungary!” („Igazságot Magyarországnak!”) nevű gépén 1931 nyarán rekordidő alatt repülte át az Atlanti-óceánt.

Az elcsatolt országrészeket allegorizáló négy hatalmas Irredenta-szobrot hatalmas érdeklődés mellett avatták fel 1921. január 16-án a budapesti Szabadság téren. Ezen szoboregyüttest a kor neves művészei – Kisfaludi Strobl Zsigmond (Észak), Szentgyörgyi István (Dél), Pásztor János (Kelet) és Sidló Ferenc (Nyugat) – alkották. Zadravecz István tábori püspök hetvenezres tömeg előtt celebrált szentmisét, s kijelentette: „A magyarok Istene, a szent zászló, a szabad ég, a magyar lélek a tanúnk, hogy addig nem nyugszunk, amíg Északkal, Déllel, Kelettel, Nyugattal nem egyesülünk.” Ezután Urmánczy Nándor, a Területvédő Liga elnöke – a szoborcsoport felállításának legfőbb szorgalmazója – beszédében a magyar közakaratot fogalmazta meg: „Elrabolták minden kincsünket, országunk minden életfeltételét. (…) Ezek a szobrok igazságot követelnek. Ez a hely a nemzet búcsújáró helye, de egyúttal a gyűlölet és bosszú kohója legyen.” 1928-ban a legyezőszerűen felállított szobrok közé került az irredenta szimbólumokkal díszített Ereklyés Országzászló talapzata és a zászlórúd, amelyen félárbocra engedték az angyalos-címeres országzászlót. Az országgyarapítás időszakában aztán négy alkalommal húzták feljebb a lobogót, ezzel fejezvén ki egy-egy országrész visszatérését a Szent Koronához.

Később a Szabadság téren más alkotásokat is felállítottak, így 1932-ben a francia Emile Guillaume művét, a Magyar Fájdalom szobrát, 1936-ban Harry Hill Bandholtz amerikai tábornok szobrát, aki 1919-ben lovaglópálcájával zavarta el a Nemzeti Múzeum kifosztására készülődő román megszállókat. Rövidebb ideig itt állt Dózsa Farkas András Magyar Feltámadás szobra is. A nemzeti emlékhely számos megemlékezés és irredenta gyűlés színhelye volt, központi fekvése miatt kiemelt turisztikai nevezetességként is szolgált, így az idelátogató külföldiek is megismerkedhettek a bennünket ért igazságtalansággal. A téren minden az ezeréves Magyarországra emlékeztetett, még a virágágyás is.

Az Országzászló Mozgalom

Urmánczy Nándor javaslatára 1925-ben került meghirdetésre az Országzászló Mozgalom, amelynek vezérgondolata szerint minden nemzet joga és kötelessége, hogy összetartozását kinyilvánítsa. Ennek eredményeként valósult meg közadakozásból a Szabadsági téri Ereklyés Országzászló. Az 1928. évi Szent István-napon több tízezer fő előtt avatták fel az Ereklyés Országzászlót, amelynek alapzatában helyezték el a Csonka-Magyarország községeiből, a 63 történelmi vármegyéből, illetve a magyar történelem neves helyszíneiről (pl. galíciai és doberdói katonatemetőkből) származó, megszentelt rögöket. Zárókövére az alábbi felirat került: „Tudd meg, óh ember: e helyen Nagy-Magyarország vérrel, könnyel és verejtékkel megszentelt földjén állasz.” A talapzaton más feliratok is szerepeltek, így a Papp-Váry Elemérné által írt Magyar Hiszekegy kezdő sorai, amely a korszak egyik revíziós jelmondata volt, továbbá Urmánczy kedvelt jelmondata: „A mi országunk a Kárpátok országa, Nagy Magyarország. 896-ban alapította Árpád fejedelem, fennmarad a világ végezetéig.” A húszméteres, nemzetiszín zászlórúdba a történelmi Magyarország községeinek és vármegyéinek címereit verték, csúcsát a kormányzó jobbja után mintázott, esküre emelt kéz díszítette. A Lechner Marianna által tervezett, nyolcméteres Országzászlón az „így volt – így lesz” felirattal ékített, angyalok által tartott középcímer díszelgett.

Molnár Ferenc tarcali tanító 1930-ban javasolta, hogy Budapest mellett más magyarországi településeken is állítsanak országzászlót, amelyeket minden nemzeti ünnepen húzzanak fel, majd a trianoni gyász jeleként engedjenek félárbocra. Az elképzelést tett követte. 1931-ben Mohácson avatták az első vidéki országzászlót, és az országzászló-állítás valóságos mozgalommá terebélyesedett, amelyet az Ereklyés Országzászló Nagybizottság koordinált. Minden országzászlót a központi Ereklyés Országzászló előtt iktattak be, ezután került felállítási helyére. Az 1940-es évek elején, a megnagyobbodott ország területén ezernél is több országzászló hirdette Felvidék, Kárpátalja, Észak-Erdély és Székelyföld, valamint a Délvidék visszatérését, hiszen majd minden visszacsatolt település igyekezett saját országzászlós emlékművet emelni, ezzel is kifejezvén Magyarországhoz tartozását.

„Egy Cél és egy Akarat”

A háború után aztán nagyot fordult nálunk a világ. Az irredenta szervezetek nem élték túl a második világháborút, 1945 februárjának végén a debreceni ideiglenes kormány feloszlatta azokat. A főváros szívében, a Szabadság téren felállították a szovjet hősi emlékművet, eltakarítván onnan minden köztéri alkotást, amely a két világháború közötti időszakra emlékeztetett. A többi országzászló sorsa is megpecsételődött, talapzatukat elbontották, vagy más, például ’48-as vagy szovjet emlékmű alapjául szolgáltak.

A rendszerváltozás óta az ország és az elszakított területek számtalan településén avattak országzászlót, irredenta szobrot. Egyre terjed az a szokás, hogy június 4-én Trianon-emlékműveket avatnak a régi országzászlók visszaállítása helyett. A Trianon-mementók azonban azt sugallják, hogy az 1920-ban ránk kényszerített békediktátumot az idők végezetéig érvényesnek tekintjük, pedig tudvalévő, hogy a „békeszerződések nem örökkévalóak”. Ezzel szemben a félárbocra engedett országzászlók már önmagukban is hordozzák a magyar feltámadásba vetett hitet: a piros hajnalt (a hazáért kiontott vért), a fehér álmot (a magyar hűséget és becsületet) és a zöld reményt. Trianon 95. évfordulóján pedig továbbra se feledjük el a Magyar Hiszekegy veretes sorát: „Magyar, legyen hited és lészen országod.”

A szerző hadtörténész