A szuronyrohamok hattyúdala

Százötven évvel ezelőtt, 1866-ban a Német Szövetség feletti vezetésért robbant ki az Ausztria és a feltörekvő Poroszország közötti háború, mivel a poroszok nem nézték jó szemmel Ausztria német területek feletti hegemóniáját, és maguk óhajtották egyesíteni a német államokat, méghozzá Ausztria nélkül. Míg az 1864-es, dánok elleni háborúban szövetségesek voltak, viszonyuk folyamatosan romlott, és 1866 márciusától vált érezhetővé a háború előszele. Közben a poroszok megszerezték az olaszok szövetségét, akik a „risorgimento” zászlaját lobogtatva akarták kiszorítani Észak-Itáliából a császáriakat. Elnyerték III. Napóleon francia császár jóindulatú semlegességét, sőt, politikai eszköztárukba bekerült a „magyar kártya” is – attól sem riadtak vissza, hogy Kossuthtal és a magyar emigrációval riogassák az osztrákokat, akik azt hihették, hogy a hátukban akarnak új felkelést kirobbantani.

„Volt csata egyáltalán?”

Az 1866. évi háború fő hadszíntere az északi volt, ahol a felsőőri születésű lovag Benedek Lajos táborszernagy parancsnoksága alatt operált a 300 ezer fős császári Északi Hadsereg. Benedek, aki 1849-ben a magyar honvédség ellen harcolt, majd az 1859. évi itáliai háborúban kiváló hadtestparancsnoknak bizonyult, nem örvendett kinevezésének, melyet vonakodva és csak Ferenc József császár parancsának engedelmeskedve vállalt el. Úgy tervezte, hogy hadseregével Csehországon vagy Szilézián keresztül indítja meg a támadást, s miután csatlakoztak hozzá a szász erők, igyekszik döntő összecsapást vívni a poroszokkal. A császári erők Olmütz környékén gyülekeztek, de mozgósításuk hónapok óta vontatottan haladt és még június 10-én is tartott.

A porosz uralkodó, I. Vilmos vezette a porosz és az északnémet szövetség haderejét, amelynek létszáma megegyezett a császári és a szász hadseregével, vezérkari főnöke pedig a zseniális stratéga, Helmuth von Moltke gyalogsági tábornok volt. Moltke is Csehországban akarta gyorsan kivívni a győzelmet, így ennek megfelelően a porosz hadsereg május 3-án mozgósított csapatai alig két hét alatt érték el feltöltöttségüket, s június 5-én foglalták el megindulási helyeiket. Vilmos porosz király nem akart támadólag fellépni, így Moltke olyan csapatmozgásokat rendelt el, melyek a császáriakat egyre előnytelenebb helyzetbe hozták. A poroszok és szövetségeseik háromszáz kilométer széles arcvonalszakaszon álltak, közülük leginkább a Sziléziában lévő porosz 2. hadsereg kerülhetett veszélybe. Moltke többször kérte a támadás megindítását, amit végül Bismarck kancellár révén ért el, így a porosz uralkodó megindította az előrenyomulást, aminek eredményeként előbb Holsteint, Hannovert, majd Szászországot foglalták el.

A császári főhadiszálláson zűrzavar uralkodott, ugyanis tudtak a porosz előnyomulásról, de csak június 16-án adták ki a porosz 1. és a 3. (elbai) hadsereg elleni támadási parancsot. Két nappal később érkezett meg Bécsbe a porosz és az olasz hadüzenet, így tört ki a háború. A poroszok június 22-én lépték át a cseh határt, és Moltke utasítása értelmében kezdetét vette a császári erők elleni koncentrált támadás. Benedek táborszernagy a szász hadtest, valamint néhány saját hadtestének előreküldésével akarta a porosz támadást felfogni, miközben főereje Königgrätz felé tartott. A döntő összecsapás előtt a császáriak csupán Trautenaunál arattak sikert, ahol június 27-én Ludwig Gablenz altábornagy győzedelmeskedett, miközben Podol, Hühnerwasser, Skalitz és Nachod mellett vereséget szenvedtek. A császári veszteségek ijesztő módon növekedtek, hiszen például csak a trautenaui győzelem négyezer-ötszáz emberükbe került, addig a vesztes poroszok alig ezerháromszáz embert veszítettek el. Benedek az elszenvedett vereségek miatt a königgrätzi erőd körzetébe igyekezett erőit visszavonni, ugyanis felismerte, hogy a porosz csoportosításokat már nem tudja egyenként megverni. Az összetört parancsnok Bécsbe sürgönyözött: „Kérem Felségedet, sürgősen kössön békét mindenáron, a hadsereg katasztrófája elkerülhetetlen.” Az uralkodó válasza hamar megérkezett: „Békekötés lehetetlen. Megparancsolom, ha elkerülhetetlen, kezdjen legnagyobb rendben visszavonulást. Volt csata egyáltalán?”

Támadás a céltábla ellen

Benedek ennek megfelelően július 1-jétől igyekezett 220 ezer katonájával és négyszáz lövegével Königgrätz vidékén védekező összecsapásra felkészülni. A várostól nyugatra – a Bistritz és az Elba között – húzódó dombsor képezte védelme alapját, védővonala nyugati irányba, Chlum településtől pedig északra nézett. A körülbelül tizenkét kilométer szélességű állás a hradeki magaslatoktól az Elbáig nyúlt, előtte több erdősáv húzódott, amelyek stratégiai szerephez jutottak. A császári főparancsnok felkészült a legrosszabbra is: a visszavonulás elősegítésére négy hidat veretett az Elbán.

A porosz nagyvezérkar főnöke, Moltke úgy vélte, hogy a császáriak az Elba mögé húzódva, Königgrätz és Josephstadt között, e két erődített helyre támaszkodva akarnak döntő csatát vívni, ezért a terület átkarolásához két irányból fogott hozzá. Július 2-án Moltkénak jelentették, hogy az Elba és a Bistritz között is vannak császári erők. Másnap a porosz 1. és az Elba hadsereg nyugatról, a porosz 2. hadsereg pedig északról kezdte meg támadását, amellyel az ott sejtett császáriakat akarták megverni.

Július 3. reggelén, a támadás megindításakor szakadt az eső. A poroszok heves tüzérségi tüzet követően indították meg támadásukat. A császáriak is elfoglalták időközben állásaikat, így Sadowa környékén és a Hola-erdőben súlyos harcok alakultak ki. A harc a Swiep-erdőben is hullámzott, amely többször is gazdát cserét, míg a poroszok jobbszárnya megindult a Hradeki- és a Primi-erdő birtokbavételére. A délelőtt folyamán a nyugati arcvonal mentén váltakozó sikerű, súlyos harcok zajlottak. A poroszok kiszorították a császáriakat a Hola-erdőből, ám támadásuk elakadt. A Primi-erdőt megtartották a szászok, a Swiep-erdőben állóharc bontakozott ki, így déltájban a küzdő felek kifulladni látszottak. A döntetlenből akkor lett sakk-matt, amikor a horenowesi magaslatokon felbukkant a Frigyes Vilmos porosz trónörökös vezette porosz 2. hadsereg a császáriak jobbszárnya előtt. Benedek erre kiürítette a Swiep-erdőt, és erőket vont ki centrumából, hogy megpróbálja hátrébb összpontosítani őket. Délután 15 órakor megkezdődött a porosz erők általános támadása, amelyet a császári csapatok már nem tudtak visszavetni.

Az elrendelt visszavonulást fegyelmezetten és részenként kellett végrehajtani, mivel az addig elszenvedett súlyos veszteségek is azt mutatták, hogy a csapatok rendezetten és részenként tudnak leválni a poroszokról. A visszakozás eleinte rendben történt, majd kitört a pánik, és a tüzérség önfeláldozása mentette meg az Északi Hadsereget a teljes megsemmisüléstől. A poroszok nem üldözték a császáriakat, így azok Brünn és Olmütz felé hátráltak.

A közel tizenhárom órán tartó összecsapást Alfred von Schlieffen tábornok, későbbi német vezérkari főnök találóan úgy jellemezte, hogy „a céltábla harcolt itt a lövésszel szemben”, hiszen a császáriak 45 ezer katonát veszítettek, szemben a poroszok alig kilencezer fős veszteségével.

A poroszok több tényezőnek köszönhették sikerüket. Míg a császári hadseregben megállni látszott az idő, addig a porosz hadigépezet jóval olajozottabban működött, csapatainak egyenruházata, fegyverzete, kiképzése, mozgósítása, felvonulása, ellátása és vezetése sokkal fejlettebb és szervezettebb volt, mint a császáriaké. Kiválóan használták fel mozgósításukhoz és felvonulásukhoz a vasutat, nem idegenkedtek a haditechnikai újításoktól sem, így diadalmaskodhatott a gyútűs Dreyse puska a festői császári szuronyrohamok és az avítt lőfegyverek felett. Katonai felső vezetésük is brillírozott, hiszen Moltke dolgozta ki a hadjárat menetét, s ez a felkészült hadvezér volt, aki új irányt szabott a hadművészetnek, kezdetét vette a térképeken és íróasztalok mellett megtervezett és nagyiparszerűen irányított háborúk korszaka.
A régi hadvezéri iskolát képviselő Benedek táborszernagy hadseregé­ben huszonkét gyalogezred, három vadászzászlóalj, tíz huszárezred és három tüzérezred származott a magyar Szent Korona országaiból. Ezen alakulatok a magyar vitézség legszebb példáját adták és derekasan harcoltak Königgrätznél, közülük is kiemelkedett a „holtak ütege”, amely a dunántúli legénységből álló VII. lovasüteg volt, és August von Groeben százados vezetésével Chlumnál fedezte a visszavonulást. Az üteg – két fő híján – odaveszett, ám önfeláldozásuk nem volt hiábavaló, hiszen lehetővé vált bajtársaik megmenekülése.

A nagyhatalmi álom vége

Az itáliai mellékhadszíntéren a császári fegyverek győzedelmeskedtek, ahol az Albrecht főherceg vezette 90 ezer fős császári-királyi Déli Hadsereg hadakozott, amely a Radetzky tábornagy által 1848/49-ben alkalmazott módszert alkalmazta és behúzódott az általa ellenőrzött várnégyszögbe. A II. Viktor Emánuel vezetése alatti olasz haderő 220 ezer főt számlált, amelyek három csoportosítást képeztek, s hét hadosztályuk partot váltott a Mincio folyón, hogy Custozzát birtokba vegyék. Albrecht főherceg azonban gyorsabb volt és Custozza mellett úgy csoportosította erejét, hogy azok északról veszélyeztessék az olaszokat. A június 24-i custozzai csatában a császári erők egy egész sor találkozó ütközetet vívtak az olaszokkal, akik végül visszavonultak. A győzelemben oroszlánrésze volt a magyar alakulatoknak, jelesül tizenhárom gyalog- és három huszárezrednek. Lissa mellett aztán olasz hajóhad is kikapott, ám a königgrätzi vereség miatt a déli siker kiaknázása elmaradt.

Ausztria és Poroszország 1866. július 26-án írta alá a nikolsburgi előzetes, majd augusztus 23-án a prágai végleges békét. Az olasz–osztrák békeszerződés megkötésére október 3-án került sor Bécsben. A Habsburg Birodalom vereséget szenvedett, északon kiszorult az alakulóban lévő, egységes Német Birodalomból, és dacára győztes déli hadjáratának elveszítette utolsó észak-itáliai területeit is.
Magyarország akkor értékelődött fel I. Ferenc József szemében, aki ráeszmélt arra, ha birodalmát meg akarja tartani, el kell fogadnia Deák Ferenc kiegyezési ajánlatát. Az 1849 utáni neoabszolutizmus akkor ért véget Magyarországon, amikor az uralkodó 1867. február 17-én a „szép akasztottat”, gróf Andrássy Gyulát nevezte ki miniszterelnökké.

A szerző hadtörténész