A doni hadsereg hazatérése

Mikor kezdetét vette a hadsereg kötelékeinek rendezése, a háttérben már folyt a németekkel való kötélhúzás, és hosszadalmas alkudozások eredményeként március 28-án Wilhelm Keitel vezértábornagy tudatta vitéz Szombathelyi Ferenc vezérezredessel, hogy a Führer döntése értelmében sor kerülhet a magyar 2. hadsereg hazaszállítására, amelyért cserébe a magyar hadvezetésnek a 18. és a 25. könnyű hadosztályt, valamint 12 műszaki (építő) zászlóaljat kellett a németek rendelkezésére bocsátania. A szovjetek előretörése miatt a magyar csapatok újjászervezésének körzete módosult, így március 5-étől a Dnyepertől nyugatra, Koroszteny és Ovrucs városok környékére kerültek. A pécsi IV. hadtest gyalogosan, a szombathelyi III. és a miskolci VII. hadtestek csapattestei Kijevből vasúton érkeztek be új körleteikbe. A hirtelen felmelegedés folytán a sárossá vált utakon lelassult a közlekedés, Nyezsin és Kijev között felerősödött a partizántevékenység, és a legyengült személyi állomány soraiban ragályos betegségek ütötték fel a fejüket. Az átszervezés eredményeként a pécsi seregtest parancsnoksága alatt két hadosztályt (12. és 23.) állítottak fel három-három gyalogezreddel, tüzér-, híradó- és vonatalakulatokkal egyetemben.

Vasúti szállítás

A 2. hadsereg-parancsnokság I.a. (hadműveleti) osztályának vezetője, nemes szentmáriai Lajtos Árpád vezérkari százados számolt be arról, hogy a hazaszállítás felgyorsítása érdekében „magyar módszert” alkalmazott a németeknél: „a főhadiszálláson nagyon sovány volt az élelmezés. (…) Fási honvédet hazaküldtem, hozzon hajóládányi konzervet és édességet, költségeit fedezni tudtam, a másképpen amúgy sem értékesíthető német hadimárkáim­ból. Fási 3 nap alatt fordult, mindent elhozott. Italokról és füstölnivalókról úgy gondoskodtam, hogy elrepültem húsvétkor Kijevbe, a hadsereg-parancsnoksághoz, onnan »vételeztem« bőségesen égetett italt, szivart és cigarettát. Hodenberg őrnagy elemében volt, amikor felkértem az 50 terítékes vacsora megrendezésére. Igaz, hogy akkor már beígértem neki és Proskénak is a Magyar Érdemrend megfelelő osztályának keresztjeit is, amennyiben sikeres lesz a közreműködésük. A vacsora nagyszerűen sikerült, a fő tábornokok még csárdásoztak is (rádióból jövő cigányzenére). Két nap múlva felkerestem a szállításügyi tábornok vezérkari főnökét, aki közölte, hogy azonnal megindul a vasúti szállítás, már van gördülőanyag.” A hadsereg részei végül április 24. és május 30. között tértek haza, oly módon, hogy naponta két német szerelvény – 16 szállítmányban harminckétezer fővel – indult a magyar határ irányába Lavocsne és Volóc felé, de előfordult, hogy a hadi helyzet és a vasutak túlterheltsége miatt a szállítás szünetelt.

Szomorú fogadtatás

Heves vármegye székhelyén május 6-án fogadták a hatvanasok Hősi emlékművénél házi ezredüket, a „Dobó István” 14. honvéd gyalogezred hazatérő állományát. Az ünnepélyen a megtépázott alakulat parancsnoka, nemes nikelsbergi Nickl Károly ezredes a következőket mondta: „Tudatában voltunk annak, hogy tűzhelyeinket, testvé­reinket, hazánkat csak akkor tudjuk megvédeni, ha ott, a távolban vesszük fel a harcot az istentagadó kegyetlen ellenséggel szemben. Tudtuk, hogy ha mi nem áldozunk vért és életet, a háború véres és vörös ekéi országunkat fogják felszántani. És büszkén, felelősségem teljes tudatában jelenthetem, hogy az ezred, elesett parancsnoka fogadalmát híven, magyar becsülettel beváltotta. Az ezred az arcvonal legveszélyeztetettebb helyén becsülettel állta a minden emberi elképzelést felülmúló harcot: dicsőséget, elismerést szerzett s nem hozott szégyent őseire, a Dobókra, s elődezredére, a volt hatvanasokra sem. (…) Tudatában voltunk annak is, hogy a hazáért áldozatokat is kell hozni. S az ezred az áldozathozatalban sem maradt el. A dicsőség és elismerés elsősorban azoknak szól, akik ma nem menetelhetnek sorainkban. Mély tisztelettel és hódolattal állunk itt hősi halott és sebesült bajtársaink előtt. (…) Gyász fátyolos hitvesek, apátlan kis hadiárvák, hozzátok is van szavam. Legyetek büszkék, hogy a hazáért áldozatot hozhattatok és gondoljatok arra, hogy ha nem hozzátok meg ezt az áldozatot, ti sem volnátok már az élők sorában, s elvesztettétek volna testvéreiteket, fiaitokat, unokái­tokat is. Kérem a magyarok Istenét, enyhítse nagy fájdalmatokat, adjon erőt a súlyos csapás elviselésére. De hálátlanok volnánk, ha megfeledkeznénk azokról, akik itthon gondot viseltek a honvédek hozzátartozói­ra, éjt-nappá téve dolgoztak, segítettek letörölni a könnyeket, segítettek a sebeket gyógyítani. (…) Végül hozzátok, velem együtt visszatért honvédek, volna még pár szavam. A háborúnak még nincs vége. Mi csak pihenni, erőt gyűjteni jöttünk haza. A hősök példája arra kötelez, hogy addig harcoljunk, míg a magyar célokat el nem értük, a fegyvert addig tartsuk, míg a magyar föld felől el nem vonultak az utolsó felhők. Ezért ismét fogadalmat teszünk amint legfelsőbb hadurunk parancsa megérkezik, itt fogunk gyülekezni szűzmáriás zászlónk alatt, hogy elmenjünk oda, ahol magyar hősre, a magyar katonára szükség van.”

A tatatóvárosi 3/II. zászlóalj hazatérésére Polgár Sándor tartalékos hadnagy az alábbiakban emlékezett: „Május 21-én három vasúti kocsiban érkeztünk Tatára, ahol több ezres tömeg várt bennünket. A komáromi karanténba érkezésünk híre futótűzként bejárta a megyét. Alig helyezkedtünk el, a látogatók tömege ostromolt bennünket, záporoztak a kérdések: Apám, férjem, testvérem, fiam itt van-e, mi történt vele? Mikor látták? Ugye él? Hadifogságba esett? Ezer kérdés, aminek csak kis részére tudtunk válaszolni. Hol kétségbeesés, hol öröm tükröződött az arcokon, aszerint, kinek milyen híreket tudtunk mondani. Feleségem az első érdeklődőkkel érkezett, mosolygós, örömében síró arcát ma is magam előtt látom. Ifjú házasként mentem el, a 8 hónapi távollét végtelennek tűnt. (…) A tatai vasútállomásról a több ezres tömeg kíséretében vonultunk be a községbe, ahol Hodula József tartalékos hadnagy jelentette…, hogy a 980 fővel elvonult 3/II. zászlóalj maradványaival, 72 fővel megérkezett. Ezután vezetésemmel díszmenetben elvonultunk a község katonai és polgári vezetői, valamint az érdeklődők tömege előtt. Délben az anyagraktár nagytermében gróf Eszterházy Ferencné ebéden látta vendégül a hazaérkezetteket. Az ebéd során ismertettük a zászlóalj súlyos harcait, pusztulását. Ezután következett a leszerelés és mindenki boldogan, de az átélt hónapok élményeinek súlyos emlékét cipelve igyekezett szeretteihez.”

Három hét karantén után, május 23-án Jászberény városa a Hősök szobra előtt fogadta a 32/III. zászlóaljat. Nagy Mátyás tartalékos őrvezető könnyeivel küszködve számolt be honi vesztegzárukról: „Kétszázötvenen voltunk a zászlóaljból, a 7. századból csak tizennyolcan maradtunk. (…) A vasútállomáson a páncélosok adták az őrséget, az ő sorfaluk között mentünk be a laktanyába. Három hétig nem engedtek ki minket…, azt mondták, egészségügyi zárlat alatt vagyunk. Drága szüleim is csak a drótkerítésig jöhettek. Nagyon soványak voltunk. Később volt ünnepi fogadás is. Amikor leszereltünk, ránk parancsoltak, hogy ne beszéljünk az ottani dolgokról.”

A történelem mérlegén

A magyar hadtörténetírás 1945 után egészen a rendszerváltozásig csupán „osztályharcos” szemlélet alapján írhatott második világháborús részvételünkről. Az „utolsó csatlós” terminológia alapján katonai részvételünket elítélve és elnagyoltan, míg a hazai ellenállás szerepét jócskán túlhangsúlyozva írhattak a vizsgált korszakról. Ez az eltussolás és agyonhallgatás jutott osztályrészül a magyar 2. hadseregnek is, pedig a doni katasztrófa kibeszéletlen és lezáratlan traumaként már akkor is foglalkoztatta a közvéleményt, hiszen minden család érintett volt e témában. Két évvel az 1956-os események után jelent meg Hor­váth Miklós szerkesztésében A 2. magyar hadsereg megsemmisülése a Donnál, amelynek előszavát Münnich Ferenc írta és válogatott levéltári dokumentumokat közölt „haladó” kommentárok kíséretében. Hasonló levéltári szelekció eredményeként született meg 1972-ben Nemeskürty István Requiem egy hadseregért című kötete, amely rendkívül nagy érdeklődésre tartott számot. E kötet több kiadásban is napvilágot látott, s bár az 1989 előtti rendszer elvárásai szerint íródott, hatalmas jelentősége volt, mivel először siratta el a magyar 2. hadsereg katonáit. Hasonlóan katarzist váltott ki Sára Sándor Krónika című 25 részes dokumentumfilm-sorozata, amely a magyar 2. hadsereg Don menti harcairól szólt. A rendező százhúsz egykori szemtanút szólaltatott meg – a vezérkari tisztektől a honvédeken át egészen a munkaszolgálatosokig –, a film 1983-ban került először képernyőre, de néhány rész sugárzását követően – szovjet nyomásra – levették a műsorról. Moziváltozata Pergőtűz címmel volt látható, miközben kinyomtatott szövegkönyvét bezúzták. Aztán 1989 után változott a helyzet, s e tekintetben Szabó Péter munkásságát kell kiemelnünk, hiszen nagymonográfiája, a Don-kanyar. A magyar királyi 2. honvéd hadsereg története (1942-1943) két kiadást is megélt, és az objektív történetírás mérföldkövének számít. Nevezett hadtörténész nem elégedett meg a magyar 2. hadsereg doni működésének feltárásával, hiszen az elmúlt három évtized alatt számos, a Dont megjárt honvéd seregtest és alakulat történetét dolgozta fel társszerzős munkákban. Ezen kötetek is azon nézetet támasztják alá és kiválóan bizonyítják, miszerint az akkori lehetőségekhez képest jól felszerelt magyar 2. hadsereget nem elpusztulni küldték ki a Don partjára, hanem azért, hogy az 1938 és 1941 közötti visszatért területek megtartásáért küzdjön, s nem a honvédeken múlott, hogy a Vörös Hadsereg áradatával szemben alulmaradtak. Mindeközben örvendetes gyarapodásnak indult az úgynevezett memoárirodalom, az 1980-as évek második felében három kiváló visszaemlékezés nyitotta meg a sort, melyek szerzői Lajtos Árpád, Viczián Antal és Bártfai Szabó László voltak. Képes könyvek is jelentek meg az elmúlt évek folyamán, amelyek korabeli fotók segítségével idézik meg az akkori időket, elegendő, ha a Don-kanyar 1942–1943 című munkára, a zalai vagy a jászmagyar honvédek albumára utalunk.

A Don-kanyarban elesett, eltűnt, a hadifogság poklában elpusztult honvédek, munkaszolgálatosok, de a szerencsés túlélők esetében is – kései főhajtásként – legyen hát igaz a Zrínyi-fohász: Adassék tisztelet a Katonaeszménynek, / A Hazáért megdicsőültek szelleme töltsön el /És a Magyarok Istene / Segítsen meg minket!