Bepillantás egy neandervölgyi orrába

Évekig a paleoantropológusok azt hitték, hogy a neandervölgyi emberek jellegzetesen kiugró arcának középső része az európai hideg, száraz éghajlathoz való alkalmazkodás eredménye. Úgy gondolták, hogy a széles orr és a nagy orrüregek természetes légfűtő rendszerként működtek, mielőtt a levegő eljutott a tüdőbe. Ahhoz, hogy ez az elmélet igaz legyen, az orr belsejének speciális szerkezettel kellett rendelkeznie – finom csontokkal és válaszfalakkal, amelyek növelték a levegővel való érintkezési felületet. A probléma az volt, hogy ezek a mikroszkopikus elemek túl törékenyek voltak ahhoz, hogy több százezer évet túléljenek. Eddig lehetetlen volt ellenőrizni, hogy valóban léteztek-e.

Az altamurai ember és az orra

Az áttörést Dél-Olaszországban, a Lamalunga-barlangban érték el, ahol egy szinte sértetlen neandervölgyi csontváz található, az úgynevezett Altamura-i ember. A csontváz természetes módon „betonozódott” egy vastag kalcitrétegbe, amely meglepően jó állapotban őrizte meg. Ez az egyedülálló védelem azt jelentette, hogy nemcsak a nagy szerkezetek, mint például az arccsontok maradtak fenn, hanem az orrüregben található finom elemek is. Mivel a fosszíliákat nem lehetett kivenni a barlangból anélkül, hogy annak megsemmisülését kockáztatták volna, Constantin Buzi csapata úgy döntött, hogy miniatűr endoszkópos kamerákat helyez el benne. Ez lehetővé tette számukra, hogy részletes háromdimenziós rekonstrukciót készítsenek az orrról – ez az első ilyen pontos rekonstrukció a neandervölgyi kutatások történetében.

A tudósok meglepetésére a rekonstrukció kimutatta, hogy az altamurai embernek nem voltak olyan belső szerkezetei, amelyek elősegítették volna a hideg levegő melegítését és párásítását. Orrüregének felépítése alapvetően nem különbözött a modern emberétől. A kutatók kifejezetten leírják, hogy a Homo neanderthalensis orrának feltételezett egyedi belső jellemzői nem találhatók meg ebben az egyénben, ezért nem tekinthetők a fajra jellemzőnek. Ez súlyos csapást jelent a klasszikus elméletre, miszerint a neandervölgyi ember arcának alakja közvetlen válasz volt a jégkorszak éghajlati viszonyaira.

Az új kutatási eredmények figyelmünket összetettebb folyamatokra irányítják. A neandervölgyi arc lehetett a korábbi hominidektől örökölt örökletes tulajdonságok, a csontnövekedés természetes mechanizmusa és a nagy, masszív testalkat fenntartásának szükségessége eredménye, amelyhez nagy légzési kapacitás volt szükséges. Érdekes módon, bár az orr nem alakította az arcot, valószínűleg nagyon hatékony maradt a kilélegzett levegő hő- és nedvességvisszanyerésében. Ez nyilvánvaló előnyt jelentett a hideg éghajlaton, kivéve, hogy ez inkább az üregek általános geometriájának és térfogatának függvénye volt, mint specifikus adaptív módosításoké.

A kutatók hangsúlyozzák, hogy az Altamura-i egyedülálló fosszília ritka lehetőséget kínál arra, hogy olyan elméleteket ellenőrizzünk, amelyek évek óta fennállnak, de közvetlen ellenőrzésükre eddig nem volt lehetőség. Az eredmények azt mutatják, hogy a neandervölgyi emberek anatómiailag valószínűleg sokkal változatosabbak voltak, mint korábban gondolták, és hogy arcuk evolúciója több tényező által meghatározott folyamat volt. Ez a forradalmi felfedezés új fejezetet nyit a rokonaink tanulmányozásában, és emlékeztet bennünket arra, hogy még egy olyan hétköznapi jellemző is, mint az orr belseje, felforgathatja a legmegszilárdultabb elméleteket az emberi történelemről.