Amikor a filozófia halálos ítéletté vált Athénban

Amikor Kr. e. 399 tavaszán egy hetvenéves férfi leült az athéni börtönben a méregpohár mellé, még senki sem sejtette, hogy ebből lesz a filozófia egyik „alapító mítosza”. A férfit Szókratésznak hívták, és a hivatalos vádpontok így szóltak: „nem tiszteli a város isteneit, új isteneket vezet be, és megrontja az ifjúságot”.

A peren mintegy 500 esküdt szavazott, szűk többséggel bűnösnek találták, majd második szavazáson, immár meggyőzően nagyobb különbséggel, halálra ítélték, gyilkos bürökfőzet megivására kényszerítették.

De hogyan lesz valakiből „a város lelkiismerete” és közben a fél Athén idegeire menő figura?

Szókratész nem a saját iskoláját irányította, hanem az utcán, a piacon, műhelyekben, tornacsarnokokban állította meg az embereket. Kérdezett, visszakérdezett, kimutatta, hogy a magabiztos vélemények mögött gyakran semmiféle tudás nincs. Nem kímélte a politikusokat, kézműveseket, költőket sem, ő maga nevezte magát a város „bögölyének”, amely belecsíp a lomha, nagy lóba, hogy az felébredjen.

Ez a módszer sokaknak felszabadító, másoknak inkább megalázó élmény volt. Akiket Szókratész nyilvánosan zavarba hozott, nem magukra, hanem rá haragudtak. Ő maga is leírja, hogy ellenfelei gyakran csak annyit mondtak róla: „veszedelmes ember, megrontja az ifjúságot”, de ha megkérdezték, pontosan mégis mivel, akkor már nem tudtak mit mondani.

A rossz hírnevét az is erősítette, hogy egy korabeli „stand-upos”, Arisztophanész gúnydarabot írt róla Felhők címmel.

A színdarabban Szókratészt csaló, hitetlen szofistaként mutatja be, aki pénzért tanítja a fiatalokat arra, hogyan beszéljék ki magukat minden helyzetből, még abból is, ha megverik a saját apjukat. A darab hatalmas siker lett, és erősen hozzájárult ahhoz, hogy az átlag athéni szemében Szókratész neve összemosódjon a szofisták rossz hírű világával.

Igaz tehát, hogy Szókratész „Athén leggyűlöltebb embere” volt?

Szó szerint nem, mert rajongó tanítványai és barátai is akadtak szép számmal, elég csak Platónra, Xenophónra vagy a mindvégig mellette maradó körre gondolni. De az biztos, hogy sokak szemében idegesítő, veszedelmes, sőt gyanús figura lett – főleg a Peloponnészoszi háború és Athén politikai összeomlása után.

Halálának körülményeinek háttere ugyanis kulcsfontosságú. Athént nem is olyan rég súlyos háborús vereség, járványok gyengítették és egy véres oligarchikus diktatúra, a Harminc Zsarnok uralma rázta meg. Két hírhedt tanítványa, Alkibiadész és Kritiász politikai árulása, illetve kegyetlenkedései miatt sokan úgy látták, hogy Szókratész olyan embereket „nevelt”, akik tönkretették a várost. Így lett a filozófus szemükben az „ifjúság megrontója”, az oligarchikus gondolkodás szellemi szimbóluma, akit a helyreállított demokrácia kései bosszúval sújtott.

A peren Szókratész semmit nem tett azért, hogy „szerethetőbbé” tegye magát. Nem könyörgött, nem próbált meg az esküdtek érzelmeire hatni, sőt azt mondta: amit egész életében tett, az Athén javára vált, ezért valójában nem büntetés, hanem érdemjutalom járna neki, például ingyen ebéd a város legelőkelőbb csarnokában. Még szónokot (a mai ügyvéd megfelelőjét) sem volt hajlandó hívni. Miért? Mert Szókratész szerint:

„Nem használhatod a retorikai képességeidet arra, hogy a szavakkal játssz, elbűvöld a tömeget, talán még hazudj is, még akkor sem, ha az életem forog kockán.”

Ez a pimasz, morális értelemben következetes, de politikailag öngyilkos gesztus csak növelte a rá szavazó esküdtek számát a második körben, amikor a halálbüntetéséről döntöttek.

Halála még ekkor sem volt elkerülhetetlen: barátai megszervezték volna a szökését, ahogy azt Platón Kritón című dialógusa elmeséli. Szókratész azonban elutasította, mondván, ha egész életében a törvények tiszteletére buzdított, nem szegheti meg ő maga az első adandó alkalommal.

Így történt, hogy a börtöncellában nyugodtan elbeszélgetett tanítványaival a lélek halhatatlanságáról, majd megitta a bürökfőzetet, amely lassan felfelé kúszó bénulással végzett vele.

Szókratészt tehát nem egy félreértett mondat, hanem évtizedek filozófiai „provokációja”, politikai árnyai és egy sebzett város bűnbakkeresése juttatta a vesztőhelyre. A történet iróniája, hogy akit kortársai közül sokan puszta közveszélyes „bögölynek” láttak, ma a nyugati gondolkodás egyik alapkövének számít és épp az a kérdező, nyugtalan szelleme teszi élővé, amely annak idején a vesztét okozta.