Ferenc József felelőssége a vértanúk haláláért

Az vitathatatlan, hogy az az Itálián kívüli császári haderők főparancsnokává 1849. május 30-án kinevezett táborszernagy, Haynau, mint Magyarország teljhatalmú katonai parancsnoka vezette az 1848-49-es forradalom és szabadságharc leverése után a lázadó magyar forradalmárok elleni megtorlást. Az is kétségtelen, hogy a „bresciai hiénaként” emlgetett Haynau mindent elkövetett, hogy saját módszereivel „tegyen rendet” Magyarországon, és megalázó, kegyetlen módszereket vezetett be: visszaállította az akasztást, és június során Pozsonyban, majd Győrben már eszerint járt el. Ráadásul a Haynau által levezényelt vérengzések nem csak a katonaságot érintették, hanem gyakran a civil lakosságot is; papokat, lelkészeket, elöljárókat is a halálba küldött, akik – általában minimális jelentőségű – segítséget nyújtottak a szabadságharcosok számára, vagy korábban nyíltan szimpatizáltak a forradalmárokkal.

– Az első történész, aki mélyebben vállalta a felelősség vizsgálatának kérdését, az Katona Tamás történész volt, aki 1979-ben közzétette az aradi vértanúk peranyagát, és hosszú idő után először próbált átfogó képet nyújtani a megtorlás folyamatáról, amelyben Ferenc József felelősségét nagyon határozott formában vetette fel – vázolta a kérdés hátterét Hermann Róbert, Széchenyi-díjas történész, aki a bécsi hadilevéltárban végzett kutatásaival egészítette ki az ismereteket.

Érthető okokból az 1867-es kiegyezés nyomán a korszak az uralkodó felelősségét csökkentő érzést igyekeztek kelteni, azt a benyomást sugallva, mintha Ferenc József csak eltűrte volna, hogy rossz tanácsadói a nevében és helyette intézkedtek, és az uralkodó egy 19 éves fiatalember felelőtlenségével állt hozzá a történtekhez, de kezdeményező szerep nem terhelte a brutálisnak nevezhető megtorlásért, amelyhez

hasonló kivégzés és megtorláshullám a francia polgárháború kivételével nem csupán itthon, de egész Európában ismeretlen volt.

– Érdekes, hogy az irodalomban sokkal egyértelműben jelent meg ez a kérdés, hiszen Illyés Gyula az Október 6-a című versében fogalmaz úgy, hogy „Kezét, mert maga ölt a király, Egy nép arcába törölte bele. Nem volt e földnek Petőfije már, Most kezdett lenni egy Ferenc Józsefe”. A hasonló meggyőződés a néplélekben, a néphagyományokban vagy akár Mikszáth Kálmán regényeiben is folyamatosan megjelent – emlékeztetett a történész, aki arra hívta fel a figyelmet, hogy az osztrák történetírás, de a Monarchia fennállásának az idején a magyar is, hajlamos volt elkenni a felelősséget, amiben az is jelentős szerepet játszott, hogy ebben a korszakban nőttek fel, Ferenc József hivatalnokai, alattvalói voltak, és nem szívesen néztek szembe azzal, hogy egy olyan személyiség, akikre egész életükben feltekintettek, egy elég visszataszító szerepet játszott a szabadságharc leverését követően.

Kevesen tudják, de a császári megtorlás kezdőpontja nem a szabadságharc leverését követő időszak, még csak nem is Ferenc József császárrá választása, hanem korábbra tehető, 1848 október 3-ra tehető, amikor I. Ferdinánd császár elrendelte a magyar országgyűlés feloszlatását, Magyarországot ostromállapot alá helyezte, és kinevezte teljhatalmú biztossá, Jellačić horvát bánt, és aki ettől a pillanattól kezdve bármilyen szerepet játszott a magyar oldalon, az fegyveres lázadásban volt elmarasztalható. A másik dátum 1849. április 14-e, amikor a magyar országgyűlés kimondta a trónfosztást, illetve a magyar függetlenséget, mert ez már egyértelműen felségárulásnak minősült, aminek már halálos ítélet volt a büntetési tétele.

A megtorlás a gyakorlatban 1849. januárjában kezdődött meg, amikor Pápa környékén felszámoltak egy gerillacsapatot, és két elfogottat rögtönítélést követően a városban főbe lőttek.

– Az orosz intervenciót követően születnek meg a döntések a megtorlás alá vonandók köréről. Július 1-én születik meg Haynau kiáltványa, amelyből az derül ki, hogy aki bármilyen formában is együttműködik a forradalmárokkal, az büntetendő. Ha tetten érik, akkor akár rögtönítélettel, és 24 órán belül kivégezhető. A kiáltvány nem Haynau agyszüleménye, hanem megtárgyalja az osztrák minisztertanács, és elfogadja az uralkodó is – hívta fel a figyelmet Hermann Róbert.

Még folynak a harcok, amikor már a megtorlás szigorúsága, az elrettentő hatás jelentősége felmerül, és Felix zu Schwarzenberg miniszterelnök úgy fogalmaz, hogy még

„Nagyon sok főnek kell lehullania ahhoz, mint a kiálló mákfejeknek, amikor az ember végigszáguld rajtuk, hogy Magyarországon rend legyen”.

Mivel a korabeli híráramlás kissé lassabb volt, mint napjainkban, egy érdekes közjáték zajlott le, ami a megtorlásra is hatással lehetett.

– Augusztus 15-én érkezik meg a hír Bécsbe, hogy a magyarok tárgyalnának a megadás feltételeiről, amire reagálva Schwarzenberg egy előterjesztést készít Ferenc Józsefnek a magyar tisztikarnak nyújtandó amnesztiáról, amelyet másnap megtárgyal a minisztertanács, elfogadja, és 17-én elküldi a Bad Ischl-ben születésnapi ünnepségeire készülő uralkodónak. Ez, ha büntethetőséget nem is, de a tisztek életét biztosította volna. Igazoló bizottság elé kellett volna állniuk, és amennyiben akarják külföldre útlevelet kapnak. Még 18-án, már a Szőllősi fegyverletétel ismeretében is olyan levelet küld Schwarzenberg Gyulai Ferenc császári hadügyminiszternek Komáromhoz, hogy „Az Őfelsége nevében közlendő engedményeket sietni fogok Nagyméltóságod tudomására hozni, amint választ kapok ezzel kapcsolatos, a minisztertanács által előterjesztett legalázatosabb előterjesztésemre, ami valószínűleg a holnapi napon megtörténik”. Tehát az osztrák kormány álláspontjában sem a temesvári csata győzelmét, sem a fegyverletételt hírét hallva sincs változás.

Ugyanezen a napon azonban Bad Ischl-be is megérkezik a fegyverletétel híre, amire Ferenc József azonnal egyenruhát ölt, és közli a családdal, hogy azonnal Bécsbe utazik.

– Útközben találkozik Sándor orosz nagyherceggel, a későbbi cárral, aki I. Miklós cár kegyelmet tanácsoló levelét hozza magával.

Augusztus 20-ra azonban Ferenc József összehívja a minisztertanácsot, amely már sokkal szigorúbb rendszabályok mellett dönt. Egyértelműen megállapítható, hogy ez a császár személyes hatására történik, hiszen ha sem a cár, sem a minisztertanács nem akart korábban ilyen jellegű megtorlást, akkor egyetlen hatalmi szál létezik, amely szigorítani kíván, az uralkodó.

A határozatot még aznap megírják Haynaunak, akinek Aradon van a főhadiszállása, és 23-án vagy 24-én értesül róla. A táborszernagy így is őrjöng, mert nem azt látja a levél alapján, hogy keményen léphet fel, hanem hogy kiveszik a teljhatalmat a kezéből, és személyes tevékenységi körének a csorbításaként értelmezi, mert addig lényegében rögtönítélő módon élet és halál ura volt, amivel szemben aprólékosabb eljárásokat kellett lefolytatnia.

Augusztus 26-i levelében Haynau kifejti az uralkodónak, hogy a legnagyobb szigort támogatja, nehogy Őfelsége kegyelmességét a főbűnösökkel szemben az oroszok közbenjárásának tekintse a nép, és ennek ő minden ódiumát magára veszi, mert nem érdeklik a külföldi újságok, a közhangulat.

– A levélre 29-én Ferenc József olyan választ küld Haynaunak, amelyben tudatja vele, hogy a halálos ítéleteket a minisztertanács két nappal korábbi döntésével ellentétben nem kell felküldenie Bécsbe, elég végrehajtásuk után bejelentenie, majd két nappal később a minisztertanácsi határozatot is ebben az értelemben korrigálják. Ettől kezdve nem szólnak bele Haynau tevékenységébe, és augusztus végén megkezdődnek a perek a főtisztek ellen, míg Pesten a politikusok és a kevésbé bűnösnek tartottak elleni eljárások. Szeptember 18-án Gyulai Ferenc még egy óvatos felterjesztéssel próbálkozik, amelyben a kategóriázást javasolja, amellyel a tisztikar egyharmadát kivonta volna a felelősségre vonás alól, ám Ferenc József közli, hogy minden egyes esetet külön ki akar vizsgáltatni.

Az október 6-án megkezdődő kivégzési dömping – amely ugyan aznap a legvéresebb, de a következő időszakban is folytatódik, és mind főtiszteket, mind politikusokat érint – hatalmas nemzetközi visszhangot váltott ki, és a francia, valamint az angol kormány is rosszallását fejezte ki, míg I. Miklós cár kifejezetten hálátlannak érezte az osztrák uralkodót, hiszen az ő ajánlásával szemben történtek a kivégzések. Nyugodtan kijelenthető, hogy az osztrák-orosz kapcsolatok megromlása éppen a tisztek tömeges kivégzése miatt következett be.

– Mindezt az osztrák oldalon is érzékelik, és október 26-án Alexander Bach belügyminiszter a minisztertanácsban úgy nyilatkozik, hogy elérkezett a pillanat a halálos ítéletek végrehajtásának felfüggesztésére. Schwazenberg pedig bejelenti, hogy a császár jóváhagyta az ő előterjesztését,

„amely szerint a politikai bűncselekmények esetében a kivégzések felfüggesztendők. Ez a legfelsőbb elhatározás hivatalosan ugyan nem hozható nyilvánosságra, de közvetve a nagyközönség tudtára fogják hozni”.

Haynauval ezt a hírt nem közlik, véletlenül értesül az előterjesztésről, ami kapcsán levelet ír Schwazenbergnek, aki elkeni a választ, mert azt írja neki, hogy változatlan módon járhat el, bár nem ártana a halálos ítéletekkel csínján bánni. Ez játék odáig megy, hogy még 1850. februárjában is politikai okokból ítélik halálra Ludwig Haukot egy politikai pamflet miatt, amit felségsértésként értékelnek.

1850 júniusában akkor váltják le, amikor Haynau értesülve a leváltásának tervéről, mielőtt megérkezne a hivatalos levél, a halálra ítélt országgyűlési képviselőknek, akik valamennyien a trónfosztásra szavaztak, aláírja a halálos ítéletüket, majd a következő lépésben azonnal kegyelmet ad.

Ez óriási felháborodást vált ki Bécsben, de nem lehet mit tenni, mert ha felülbírálnák, akkor azonnal kiderülne, hogy az eddigi ítéletek esetében is el lehetett volna járni így. A leváltását követően sincs általános amnesztia, a nagy amnesztiára 1857-ig kell várni, de még 1859-ben is szabadulnak olyanok, akiket az 1848-49-es szabadságharc nyomán ítéltek el – idézte fel a megtorlást Hermann Róbert történész.

Haynau megítélése még a császári oldalon sem volt túl kedvező, bár Ferenc József jelentős mennyiségű államkötvénnyel méltányolva véres szolgálatait. Leváltásakor parancsnoka Joseph Radetzky császári tábornagy, úgy fogalmazott róla: „Haynau olyan, mint egy borotva: mihelyt elvégezte dolgát, tokba kell tenni”.

Haynau tehát semmiképpen nem menthető fel a kegyetlen megtorlás alól, ám kétségtelen, hogy a később kedélyesen Ferenc Jóskává nemesülő uralkodó tudtával és kezdeményezésére születhettek a halálos ítéletek.