Kenyeret és pénzt adott a népnek

Életének első szakaszáról keveset tudunk. Valószínűleg 214 körül született a pannóniai Sirmiumban (ma a vajdasági Szávaszentdemeter). Gyorsan haladt előre a katonai pályán, a 3. század közepén már a birodalom egyik legsikeresebb hadvezére volt. Lovas csapataival Pannóniában és a Balkánon harcolt a gót betörések ellen, arról lett ismert, hogy vasfegyelmet követelt, sőt néha kifejezetten kegyetlen volt katonáival szemben, akik mégis bálványozták.

A korban bőven adódott lehetősége egy római hadvezérnek arra, hogy kitüntesse magát a csatatéren, mert a birodalom korábban nem látott válságba süllyedt. Gyengélkedett a gazdaság, romlott a közbiztonság, a provinciákban egymást követték a felkelések, állandósultak a barbár törzsek betörései. A „jó császárokat” adó Antoninus-dinasztia és az egyik utolsó nagy császár, Septimius Severus halála (211) után az anarchia évtizedei következtek, a birodalom élén hatalomvágytól hajtott hadvezérek, az úgynevezett katonacsászárok váltották egymást, akiket légióik emeltek a hatalomba, uralmuk ritkán tartott néhány évnél tovább és szinte kivétel nélkül erőszakos halált haltak.

Aurelianus útja 270-ben nyílt meg a trón felé, amikor meghalt II. Claudius, aki Aurelianust tette meg a hadsereg főparancsnokának (ez a pozíció korábban a császárt illette meg), és a később terjesztett legenda szerint halálos ágyán utódának is. A hatalmat a szenátus támogatásával a császár testvére, Quintillus ragadta meg, de a légiók jobban bíztak saját parancsnokukban és inkább Aurelianust emelték pajzsra. Quintillus támogatóinak száma gyorsan fogyatkozott, és reménytelen helyzetét látva néhány hét után öngyilkosságot követett el, mások szerint csatában esett el, de az is lehet, hogy saját katonái gyilkolták meg.

Aurelianus az év őszén vonult be Rómába, ahol a szenátus császárnak ismerte el. Ötéves uralma alatt elődeihez hasonlóan állandóan hadakozott, de több sikert ért el, mint azok fél évszázad alatt. 271 elején visszaverte az Észak-Itáliába betörő, a Pó folyón is átkelt germán alemann és juthung törzsszövetséget, ezután - elismerve a birodalom sebezhetőségét - fallal vetette körül Rómát, amelyet addig légiói és hatalmának hírneve védtek. A 19 km hosszú, mintegy nyolc méter magas falak 275-re készültek el, s bár egyes részeit többször is lerombolták, a mai napig állnak.

Ugyancsak 271-ben a Balkánra ismét betörtek a gótok és a zűrzavarban a dalmáciai légiók vezére, Septimius is császárnak kiáltotta ki magát. Aurelianusnak sikerült a gótokat a Dunán túlra visszaszorítani, Septimiust pedig végül saját katonái gyilkolták meg. Aurelianus ezután döntött úgy, hogy kiüríti a Traianus által 106-ban meghódított Daciát, amelynek védelme túl sok erőforrást kötött le. A provincia lakosságát Moesiába, a mai Szerbia és Bulgária területére telepítette át, és 272-ig a germán törzseket is kiűzte Pannoniából. Figyelme ezután kelet felé fordult, ahol 267-től a szíriai Palmüra királynője, Zenóbia uralma alá hajtotta Egyiptomot és egész Kis-Ázsiát, s független uralkodónak kikiáltotta ki magát. Aurelianus Antiochia közelében - óriási emberveszteség árán - legyőzte Zenóbiát, akit nem végeztetett ki, hanem a diadalmenetben rabláncon hurcoltak végig Rómán, majd egy villát kapott a város közelében.

A császárnak a keleti tartományok pacifikálása után a nyugati szakadár területeket kellett visszahódítania. A rajnai légiók parancsnoka, Postumus 260-ban megtagadta az engedelmességet Gallienus császárnak és Gallia császárának kiáltotta ki magát, a következő években uralmát kiterjesztette Hispania és Britanna provinciákra is. Postumus (akit saját katonái gyilkoltak meg) és utódai önálló közigazgatást és törvényhozást hoztak létre, még pénzt is verettek. Aurelianus elődjei nem érezték elég erősnek magukat a Galliai Birodalom megtámadására, de ő 273-ban, amikor az egyre gyengülő Galliában lázadás tört ki, megindította csapatait. A rendkívül véres döntő csatában Aurelianus számbeli hátrányban lévő, de fegyelmezettebb és harcedzett légiói arattak győzelmet, Tetricus is fogságba esett. A Római Birodalom területi egysége ezzel helyreállt, Aurelianust pedig a szenátus a Restitutor Orbis (a világ/földkerekség helyreállítója) címmel ruházta fel.

A császárnak az állandó hadakozás közepette nem volt sok ideje birodalma belügyeivel foglalkozni, de két fontos reform is nevéhez fűződik. A pénzhamisítás megszüntetése érdekében a egész birodalomban egységes, értékálló, egységes pénzt veretett, és elrendelte, hogy a szegény városlakóknak a több évszázada ingyen osztott gabona helyett kész, kisütött kenyeret adjanak némi olívaolajjal, sóval és esetenként disznóhússal, emellett maximálta a kenyér árát, ami népszerűvé tette az alacsonyabb állású társadalmi rétegek körében is. Aurelianus a római istenek kultuszának erősítésére törekedett és üldözte a keresztényeket.

Rövid uralma alatt elért sikerei és népszerűsége ellenére ő sem menekült meg a katonacsászárok sorsától, az erőszakos haláltól. 275-ben az újperzsa Szászánida Birodalom ellen vonult, amikor összekülönbözött egyik írnokával. A hivatalnok életét féltve egy listát hamisított az Aurelianus által kivégeztetni kívánt magas rangú tisztek nevével, és azt terjeszteni kezdte a táborban. A keménykezű Aurelianus testőrei nem kételkedtek a dokumentum valódiságában és 275. szeptember 25-én Bizánc közelében meggyilkolták a birodalom szétesését megakadályozó uralkodót. Érdekesség, hogy a császár egy korábban lerombolt gall erősség helyén várost alapított, amelyet civitas Aurelianorumnak nevezett el, ebből alakult ki a mai Orléans forma.