A nagy brit kisállat-mészárlás: 1939 egyik legszomorúbb tragédiája

A brit háziállat-mészárlás a második világháború egyik legfurcsább tragédiája, egy lábjegyzet, amely elvész az azt követő emberi pusztítások között. 1939-ben a brit kormány megalakította a Nemzeti Légitámadási Óvintézkedések Állatbizottságát, hogy eldöntse, mi történjen a háziállatokkal a háború kezdetekor. A félelem az volt, hogy amikor a kormány kénytelen adagolni az élelmiszereket, az emberek vagy megosztják az adagjukat háziállataikkal, vagy egyszerűen hagyják őket embertelenül éhen halni.

Mivel úgy vélték, hogy egyik lehetőség sem kívánatos, a következő legjobb dolog mellett döntöttek: arra ösztönzik az embereket, hogy sietve pusztítsák el egészséges háziállataikat.

A lakosság körében szétosztott brosúrában azt javasolták, hogy bárki, akinek háziállata van, fontolja meg vidékre költöztetését (nem eufemizmus), vagy „ha nem tudja őket a szomszédok gondozásába helyezni, akkor valóban a legkedvesebb, ha elpusztítja őket”. Bár az üzenet egyértelműen kiemelte, hogy először új otthont kell keresniük a háziállatoknak, némileg aláásta az a tény, hogy az üzenettel szemben egy egész oldalas hirdetés volt egy csavarpisztolyról, amely „a háziállatok humánus elpusztításának szabványos eszköze” felirattal szerepelt.

Amikor háborút üzentek, az állattulajdonosok kötelességtudóan százezrével sorakoztak fel, hogy elpusztítsák szeretett kedvenceiket.

Egy héten belül több mint 400 000 kutyát és macskát öltek le, ami London háziállatainak negyede. Az egyik állatmenhely előtt fél mérföld hosszú sorok álltak, tele emberekkel, akik arra vártak, hogy elpusztítsák állataikat, a krematóriumok pedig megteltek tetemekkel, mivel az áramszüneti rendeletek miatt éjszaka nem tudtak működni. Amikor a megfelelő temetők elfogytak, félmillió háziállatot temettek el egy rét alatt. Összesen több mint 750 000 háziállatot öltek meg - írja az IFLScience.

Az emberek azt hitték, helyesen cselekszenek, de gyorsan nyilvánvalóvá vált, ahogy a The Times is beszámolt róla, hogy „naponta látunk bizonyítékot arra, hogy nagyszámú házi kutyát pusztítanak el, pusztán azért, mert kényelmetlen életben tartani őket – ami persze egyáltalán nem ok, hanem csupán azt mutatja, hogy a gazdi nem képes értékelni az állata iránti kötelezettségeit.”

Azok, akik megmenekültek a kezdeti őrülettől, többnyire a háború végéig életben maradtak.