Őseink már jóval azelőtt két lábon jártak, mielőtt lemásztak a fákról

A németországi Max Planck Evolúciós Antropológiai Intézet kutatói által vezetett, első ilyen típusú tanulmány kapcsolatot tárt fel a tanzániai Issa-völgyi csimpánzok erdőben alkalmazott táplálkozási stratégiája és a majmok mozgása között, felvetve annak lehetőségét, hogy a két lábon járás segített nekünk inkább felfelé, mint kifelé jutni.

Ez az elmélet megkérdőjelezi az emberi ősök első lépéseiről kialakult, mélyen gyökerező képet: ahogy a klíma változott és a táj megnyílt előttük, kénytelenek voltak lejönni a fákról és átkelni a szavannán, szembeszállva a nagy macskákkal és az idegen környezettel, hogy élelmet és menedéket találjanak.

„Évtizedekig azt feltételezték, hogy a két lábon járás azért alakult ki, mert lemásztunk a fákról, és át kellett kelni a nyílt szavannán” – mondja Rhianna Drummond-Clarke, a Max Planck Intézet antropológusa.

Szóval, mikor kezdtek el járni az őseink, és miért?

Ez a két kérdés a paleoantropológia egyik legizgalmasabb kérdése. A legújabb kutatásban a kutatók a csimpánzok (Pan troglodytes schweinfurthii) fán való táplálkozási viselkedését tanulmányozták a fafajok függvényében, és néhány nyomra bukkantak.

Az Issa-völgyi csimpánzok száraz, nyílt erdős területeken élnek, hasonlóak azokhoz a paleo-élőhelyekhez, amelyeken az első hominidák, a mai emberek és kihalt őseik „törzsei” éltek. Ezek a világ legszárazabb csimpánzok által lakott területei, ahol a májusi-októberi száraz évszakban a táj több mint 75 százalékát tűz emészti.

Meglepő módon az Issa-völgyi csimpánzok sok időt töltenek a fák tetején – ugyanannyit, mint a sűrű növényzetű erdőkben élő csimpánzok. Ez részben annak köszönhető, hogy táplálékforrásaik több „feldolgozást” igényelnek, mivel a magokat először ki kell venni a hüvelyből, az éretlen gyümölcsök pedig rostosabbak és nehezebben emészthetőek.

De itt jön a legérdekesebb rész: mivel a csimpánzok viszonylag nagyok, a fák között úgy mozognak, hogy felakasztják magukat az ágakra, vagy egyenes testtartásban állnak és járnak, miközben a közeli ágakba kapaszkodnak az egyensúly megtartása érdekében.

Ezeknek a csimpánzoknak a váratlanul magas fán élési és ágakon járási képessége, amelyet már korábban más populációknál is megfigyeltek, alátámasztja azokat a hipotéziseket, amelyek szerint az ősi majmok és az ember ősei fokozatosan váltottak át a két lábon járásra, vagyis az egyenes testtartású járásra a fák között élő környezetben.

Ez az elképzelés ellentétben áll azzal a népszerű feltételezéssel, hogy miért váltunk olyan könnyen két lábon járóvá.

A miocén korszak vége felé (23–5,3 millió évvel ezelőtt) az erdők szavannákká alakultak, és látszólag a hominidákat ortográd mozgásra (egyenes testtartású járásra) kényszerítették, hogy jobban tudjanak eligazodni a ritkábban elhelyezkedő táplálékforrásokkal rendelkező nyílt tájon.

Sajnos nincsenek hominida fosszíliák a miocén végéről és a pliocén elejéről, körülbelül 4–7 millió évvel ezelőttről, amely kulcsfontosságú időszak lehetett a szokásos kétlábú járás szélesebb körű megjelenése szempontjából, válaszul erre az ökológiai változásra.

A miocén későbbi szakaszából származó fosszilis leletek legfeljebb azt mutatják, hogy több kihalt hominida még mindig rendelkezett fán élő állatokra jellemző tulajdonságokkal, például viszonylag hosszú felső végtagokkal és ívelt ujjakkal.

Ezenkívül a fogkopás és a szénizotópok vizsgálata arra utal, hogy egyes hominidák még akkor is jelentősen táplálkoztak fákról, amikor már nyílt élőhelyeken éltek. Étkezésük részben hasonlított a mai csimpánzokét, ami értékes összehasonlítási alapot nyújt.

„Úgy véljük, hogy két lábon járásunk a fákban is tovább fejlődött, még a nyílt élőhelyre való áttérés után is” – magyarázza Drummond-Clarke, számol be a ScienceAlert.

Akárcsak a biciklin a kis kerekek, az emberi ősök is a fák tetején gyakorolhatták a járást, ahol az egyensúly megtartásához megkapaszkodhattak az ágakban. Ennek eredményeként fokozatosan elsajátították a felegyenesedett mozgáshoz szükséges képességeket, amelyek a szűkös táplálékforrásokkal rendelkező új élőhelyeken a túléléshez szükségesek voltak, és végül szinte a világ minden tájára elterjedtek.