Hogyan találták fel az ókoriak a protéziseket?

Az amputációk és a protézisek egészen az ókorig nyúlnak vissza, és olyan fejlesztéseket hoztak, amelyeket nem kevésbé életet megváltoztatónak tartottak, mint manapság. Ez egy lenyűgöző történet istenekről, gladiátorokról és az emberi állóképesség határairól, amely egészen más dimenziót ad e tudományág megértéséhez.

Az ősi protézisek használata a hadviselés eredményeként kezdődött

Az ókori Görögországban és Rómában a hadviselés nem volt kíméletes a katonák testéhez. Becslések szerint az ókori Görögországban a súlyosan megsebesült katonák körülbelül 80 százaléka a csata napján halt meg. A fennmaradó 20 százaléknak egyharmada a hazatérés után belehalt sérüléseibe. Nem könnyű közvetlen összehasonlítást tenni a modern időkkel, de ezek a számok minden bizonnyal valószínűleg sokkal magasabbak.

Akár csatában, akár pengével, lándzsával vagy lövedékkel, akár táborban fagyással vagy lövészárokban eltalált lábbal sérültek meg az ókori túlélők, karjaik, lábaik és végtagjaik hihetetlenül sebezhetőek voltak. Az ókori Görögországban már az i. e. ötödik század végén vagy a negyedik század elején is alkalmaztak egyszerű sebészeti amputációkat. A hippokratészi „Az ízületekről” című értekezés az ujjak, lábujjak, kezek és lábfejek kezdetleges amputációiról tanúskodik, de óva int egy egész kar vagy láb amputálásától.

Körülbelül ugyanebben az időben az ortopédiai sebészet olyannyira fejletté vált, hogy a protézisek kezdtek elérhetővé válni a botok és mankók alternatívájaként. Ezt láthatjuk például Hérodotosz történész görög-perzsa háborúról (Kr. e. 499-449) szóló beszámolójában. Hérodotosz elmeséli, hogyan amputált egy darabot a perzsa jós, Hégészisztratosz, amikor a spártaiak fogságába esett, hogy megszabaduljon a bilincsektől, majd egy fából készült pótlást szerzett be helyette.

Egyiptom hasonló technológiát alkalmazott nagyjából ugyanebben az időszakban. Temetkezési helyekről, például egy Luxor közelében lévő múmiától származó protéziseket is találtak, amelyek fából vagy rostrétegekből, úgynevezett kartonnádból készültek. Ezek a protézisek kopás és elhasználódás nyomait mutatják, ami arra utal, hogy inkább funkcionálisak voltak, mint pusztán kozmetikai jellegűek.

A sebészeti technikák jelentősen fejlődtek a hellenisztikus időszakban (Kr. e. 323-31), az utolsó korszakban, mielőtt a görög uralom átadta a helyét Róma előtt. Ezek a fejlődések az alexandriai Museion és Könyvtár orvosainak voltak köszönhetők, akik mélyreható anatómiai tanulmányokat végeztek halálra ítélt bűnözők boncolásával, sőt élve boncolásával.

Ezáltal jobban megértették a keringési rendszert, és felfedezték, hogy a vérerek elköthetők a vérzés megelőzése érdekében, ami azt jelentette, hogy az amputációkat lassan és óvatosan lehetett elvégezni. Kisebb volt a kockázata annak, hogy a beteg vérveszteség miatt meghal, és a csonkok most már jobban alkalmasak voltak protézis használatára.

Nem valószínű, hogy véletlen egybeesés lenne, hogy a protézisek is ugyanebben az időben fejlődtek. Egy dél-olaszországi Capuában található sírból előkerült, az i. e. negyedik század végére vagy a harmadik század elejére datált műláb bronzlemezzel borított fa maggal rendelkezett. Ezt egy bőrből és bronzból készült öv tartotta a helyén, ami megkönnyíthette a mozgást.

Egy másik példa a római hadvezér, Marcus Sergius Silus. Jobb kezét elvesztette a második pun háborúban (Kr. e. 218-201), amelyet a rómaiak és a karthágói Hannibál vívott a késői tunéziai területen. De ahelyett, hogy visszavonult volna, Silus vaskezet szerzett, amellyel később pajzsát hordozta, és kardját a bal kezébe helyezte.

Protézisek akkor és most

Az ehhez hasonló fennmaradt példák arra utalnak, hogy a végtagprotéziseket az egyén egyedi igényei szerint tervezték, rendelték meg és gyártották. Ugyanazok a kézművesek, akik személyre szabott páncélokat és fegyvereket készítettek, valószínűleg személyre szabott protéziseket készítettek a sebesült veteránok számára is.

Figyelembe véve a fogyatékkal élők ősi kapcsolatát olyan kézművességgel, mint a fémművesség – melyet a görög Héphaisztosz isten és római megfelelője, Vulkanusz testesített meg –, a kézművesek akár saját fogyatékossággal kapcsolatos tapasztalataikból is meríthettek alkotásaik inspirációjául. Az olyan katonák, mint Szílusz, jogosan dacolhattak társadalmuk elvárásaival, és továbbra is jelentős szerepet játszottak történelmi jelentőségű pillanatokban.

Akkoriban, akárcsak most, a protézisek az orvosok, a technológusok és a művészek együttműködésének eredményeképpen jöttek létre.

Az ókori görög korszak után a protézisek alig fejlődtek egészen a 16. századig. Ekkor találta fel Ambroise Paré, négy egymást követő francia király királyi sebésze a mechanikus változatokat, amelyek térdeket és ujjakat is tartalmaztak, és amelyek képesek voltak némileg hasonlóan hajlítani, mint az igazi protézisek.

Amikor tehát azt látjuk, hogy a legújabb protézisek páratlan életminőséget biztosítanak a veteránoknak, vagy segítenek a sportolóknak lenyűgöző dolgokat elérni a paralimpián, érdemes elgondolkodni a megtett távolságon. 25 évszázada próbálunk jóvátenni az emberiség legrosszabb tendenciáit. Bárcsak ezek az előrelépések továbbra is létfontosságú vigaszt jelentenének számunkra - írta meg a Greek Reporter.