Három hajóroncs, három világválság

Három hajó. Három katasztrófa. Három külön évszázad. És mégis, mindhárom tragédiából valami egészen nagy született. Egy háború, egy technológiai forradalom, vagy épp egy birodalom megingása. E három hajó pusztulása úgy hatott a világra, mint amikor egyetlen lepkeszárny rebbenése vihart indít el a másik féltekén. És ha elég mélyre merülünk, talán meglátjuk, hogyan rezonálnak ma is a roncsok a történelem fenekén.

I. Henrik és a „White Ship” – amikor egy örökös odaveszik, és vele az ország is

1120. november. A „White Ship” Normandiából indult volna vissza Angliába, fedélzetén a fiatal és egyetlen trónörökössel, Vilmos Adelinnal. A hajó gyors és divatos volt, az utasok és a legénység jól érezték magukat, nevettek, ittak, ünnepeltek. Az éjszaka sötétjében azonban a hajó zátonyra futott. A víz jeges volt. Aki nem fulladt meg, az megfagyott. Vilmos nem jutott haza, ő is, és egyetlen kivétellel mindenki szörnyet halt a katasztrófában. A tragédia nyomán Anglia trónja árvává vált. Évtizedes polgárháború következett ezután. A történelemkönyvek a Nagy Anarchia Korának nevezik (1135-1153) ezt az időszakot: lángba borultak városok, összeomlott a királyi hatalom, és a szigetek évszázados stabilitása megingott.

Amikor I. Henrik 1135-ben meghalt, örökös nélkül maradt. Bár lánya, Matilda (a francia császárné) Henrik akarata szerint jogos utód lenne, Anglia nem állt készen arra, hogy női uralkodót fogadjon el. Trónkövetelőként fellépett Henrik unokaöccse, Blois István, aki gyorsan megkoronáztatta magát.

Ezután kitört a pokol. Az ország szó szerint kettészakadt: Matilda és hívei István és támogatóival szemben. Ez nem szimpla trónharc volt, ez polgárháború volt a szó legvéresebb értelmében. Hogyan is nézett ki ez a „nagy anarchia”? A nemesek saját kis hadseregeket toboroztak, magánvárakat építettek, és egymás területeit dúlták fel. Egyes megyékben a királyi hatalom teljesen megszűnt. A krónikák szerint „az emberek úgy szenvedtek, mintha a pokolban éltek volna”. Földművesek elmenekültek, falvak pusztultak el, gabonatáblák égtek, nők és gyermekek voltak a legfőbb áldozatok. A korábban kiépült normann közigazgatás széthullott. A bíráskodás és adóbehajtás helyét erőszakos önkény vette át. Az elvetett földeket nem lehetett learatni, a termés tönkrement. Az árak az egekbe szöktek, a kereskedelem megbénult. Matilda elfogta Istvánt, de a trónra sosem ülhetett fel. Az ország annyira megosztott vált, hogy valójában nem létezett „győztes”, csak túlélők.

A káosz végül csak 1153-ban ér véget, amikor Matilda fia, II. Henrik, megegyezett az idős és elgyengült Istvánnal: halála után ő fogja örökölni a trónt. Az anarchia véget ért, de az ország sebei még hosszú ideig nem gyógyultak be.

Egyetlen hajó elsüllyedése tehát egy egész királyság teljes összeomlásához vezetett. Ha Vilmos túlélte volna, Anglia történelme talán egészen más útra tér. A „Fehér Hajó” nemcsak testeket, hanem egy egész korszak rendjét temette el. És mindez csak azért, mert egyetlen ember – Henrik király – nem volt ott a hajón.

HMS Association – amikor egy rossz számítás 1400 tengerészt küldött a halálba, és a világ újra megtanult számolni

Több mint fél évezreddel később, 1707 őszén, Edward Shovell admirális flottája hazafelé tartott, amikor a brit haditengerészet büszkesége, a HMS Association, nekicsapódott a Scilly-szigetek szikláinak. A hajó szinte azonnal eltűnt a habokban, 1400 emberrel a fedélzetén. A britek ekkor rájöttek: nem elég a bátorság, nem elég a fegyelem – a világóceán megértéséhez idő kell, méghozzá pontos idő.

A tragédia vezetett el az úgynevezett 1714-es Longitude Acthez, a hajózás egyik legnagyobb technikai áttöréséhez. A navigációs forradalom kezdetét vette, és ezzel együtt a világ is kisebb lett – gyorsabb, kiszámíthatóbb. Az utat, amit a Fehér Hajó sötétben elvétett, innentől már kronométerek és csillagok mutatták. A múlt egy véres hulláma most tudásba fordult. És a birodalmak tengere ismét új térképet kapott.

RMS Lusitania – amikor egy utasszállító hajó árnyékában már egy világháború robbant ki

És végül jön a huszadik század, amikor már nem királyfiakat és admirálisokat nyel el a mély, hanem átlagembereket, családokat, civileket.

1915. május 7.-én a Lusitania luxusgőzöse Írország partjainál haladt, amikor egy német tengeralattjáró torpedója telibe találta. 18 perc alatt süllyedt el a hajó. 1198 ember odaveszett, köztük 128 amerikai állampolgár. Ez nemcsak egy tragédia volt, hanem egy diplomáciai dominó első köve.

A világ megdöbbent. Az Atlanti-óceánon nemcsak egy hajó, hanem a semlegességbe vetett hit is elsüllyedt. Az Egyesült Államok hivatalosan addig semleges volt az első világháborúban. A Lusitania pusztulása után azonban óriási közfelháborodás tört ki Amerikába. Bár Woodrow Wilson elnök még kivárt, az amerikai közvélemény elmozdult a háborús részvétel irányába. A németek azzal védekeztek: a Lusitania hadianyagot szállított titokban és valóban, robbanóanyag, lőszer és fegyver volt a hajó gyomrában. Az antant hatalmak viszont polgári vérontásként tálalták az esetet. A sajtóban kisgyermekek holttestei, kétségbeesett anyák és elítélő karikatúrák lepték el az újságok címlapjait. A „barbár németek” képe mélyen beivódott az amerikai társadalomba. Így 1917. április 6-án az USA hadat üzent Németországnak. Ez ugyan már nem a Lusitania közvetlen hatásának köszönhető, de a fordulat valójában ott kezdődött el. Az amerikai hadigépezet beszállása megváltoztatta a háború menetét. Addig kimerült és vérző antant-hadseregek friss utánpótlást kaptak, fegyvereket, katonákat. 1918-ban Németország kapitulált. A Lusitania hullámai végül Berlinig értek el. Az amerikai részvétel komoly szerepet adott a versailles-i békefeltételeknek. A Lusitania-ügyet még a tárgyalásokon is felemlegették, mint az antant „erkölcsi igazát” igazoló érvet. A súlyos békefeltételek megalázták Németországot, gazdaságilag tönkretették és ezzel megágyaztak a második világháború kirobbanásának.

A Lusitania pusztulása nem csupán egy hajó tragédiája volt, hanem egy világfordító esemény szikrája is. Egy torpedó robbanása elég volt ahhoz, hogy szétrombolja az amerikai semlegességet, és a modern háborúk korába taszítson minket. Egyetlen torpedó. És elindul egy láncreakció, amit a világ a mai napig nyög.

Mindhárom tragédia a semmiből jött. Egy véletlen. Egy rossz döntés. Egy elhibázott számítás. Egy elhibázott éjszaka. És mindhárom után jött valami, ami túlmutatott a hajón, a kapitányon, a fedélzeten. A White Ship katasztrófájával egy ország rendje omlott össze. Az Association roncsánál egy tudományos forradalom indult el. A Lusitania pusztulása egész földrészeket rántott be a háborúba.

Ahogy az idő telt, ezek a hajóroncsok rozsdásodtak, algásodtak, elfeledték őket a vizek. De minden történész tudja, hogy a történelemnek van visszhangja. És ez a visszhang néha nem egy politikai döntésből, nem egy csata dörgéséből, hanem egy zátonyra futott hajó testéből indul el.