Az Egyesült Államok nukleáris fegyverkísérleteinek öröksége a vártnál is súlyosabb

A Greenpeace megbízásából az Energia- és Környezetkutató Intézet (IEER) által végzett kutatás megállapította, hogy a Marshall-szigetek összes atollja radioaktív csapadékot kapott az Egyesült Államok által 1946 és 1958 között végzett 67 kísérlet során, de csak három szigeten végeztek rákos megelőző szűrővizsgálatokat. Ez annak ellenére történt, hogy a szigetek akkoriban lakottak voltak.

A Marshall-szigetek 29 korallzátonyból álló szigetcsoport – korallzátonyokból kialakult, lagúnákat körülvevő gyűrű alakú szigetek –, amelyek a Csendes-óceán közepén, Hawaii és a Fülöp-szigetek között találhatók. Az atollok szigeteit évezredek óta lakják emberek, de az elmúlt század különösen viharos volt ezeknek a közösségeknek.

1914-ben a japánok elfoglalták a szigeteket, és katonai bázisokat építettek ott. Ez idő alatt a japánok katonai diktatúrát gyakoroltak, és sok helyi lakost kényszerítettek munkára, különösen a második világháború alatt. 1944 februárjában az amerikai hadsereg legyőzte a japánokat a legfontosabb atollokon, és felszabadította őket. Az Egyesült Államok azonban felismerte az értékét ezeknek az elszigetelt szigeteknek a nukleáris fegyverprogramjai számára. Annak ellenére, hogy a szigetek lakossága 52 000 fő volt, az Egyesült Államok több tucatnyi kísérletet végzett, amelyek nukleáris csapadékot szórtak az atollokra.

Az első kísérletek célja az volt, hogy megvizsgálják a nukleáris fegyverek hadihajókra gyakorolt hatását. A kísérletek 1946 júliusában kezdődtek a Bikini-atollon, majd 1951-ben termonukleáris fegyverek tesztelésére váltottak át az Enewetak-atollon. Ezek a későbbi kísérletek döntő jelentőségűek voltak az első hidrogénbombák kifejlesztésében. 1954-ben az Egyesült Államok a legnagyobb nukleáris robbanást hajtotta végre a Castle Bravóval, amely ezerszer erősebb volt, mint az atomfegyver, amelyet 1945 augusztusában dobtak le a japán Hirosima városára.

Az elvárásokat felülmúló utóbbi kísérlet során hatalmas mennyiségű radioaktív csapadék, amely megsemmisült korallokból, vízből és más sugárzott anyagokból állt, hópehelyszerű hamuként szállt a levegőben. A csapadék nyomai az egész világon elterjedtek, Japánban, Indiában, Ausztráliában, Európában és az Egyesült Államokban is megtalálták őket. A katasztrófára a közvélemény hatalmas felháborodással reagált, amely a nukleáris fegyverkísérletek globális elítéléséhez vezetett.

Az IEER új jelentése szerint a Marshall-szigetek fővárosa, Majuro hivatalosan „nagyon alacsony sugárterhelésű” atollnak minősült. A sugárszint azonban több tízszerese volt a háttér gamma-sugárzás szintjének.

A mintegy tíz évig tartó kísérletek során a Marshall-szigetiek nem voltak tisztában a veszélyekkel, amelyeknek ki voltak téve. Azóta sok Marshall-szigeteki szenved magasabb rákos és születési rendellenességek arányától, többek között. 2004-ben a Nemzeti Rákkutató Intézet becslése szerint a Marshall-szigetek teljes rákos megbetegedései közül 500-at a nukleáris kísérletek okoztak, és ezek 87 százaléka az északi atollokon fordult elő, ahol a radioaktív csapadék nagyobb volt. A fennmaradó rákos megbetegedések a déli atollokat érintették. 2010-ben egy amerikai kormány által finanszírozott tanulmány ezt 170-re módosította.

Sokan azonban úgy vélik, hogy ezek a számok túl konzervatívak, és alábecsülik a kísérletek által okozott fizikai, pszichológiai és környezeti károkat, valamint a kockázatokat. Ráadásul olyan szervezetek, mint a Greenpeace, valamint maguk a Marshall-szigetiek is úgy vélik, hogy a nukleáris sugárzás halálos öröksége a mai napig fennáll.

„A Marshall-szigetek nukleáris örökségének számos aggasztó aspektusa közül az egyik, hogy az Egyesült Államok 1948-ban, mindössze három kísérlet után arra a következtetésre jutott, hogy a Marshall-szigetek nem alkalmas atomkísérletek helyszínéül, mert nem felel meg a szükséges meteorológiai kritériumoknak. A kísérletek azonban folytatódtak” – magyarázta Arjun Makhijani, a jelentés szerzője és az IEER elnöke egy nyilatkozatában, számol be az IFLScience.

Az IEER megállapításai az amerikai kormány, a hadsereg és az energiaügyi archívumok hivatalos dokumentumainak átfogó értékelésén, valamint 1945-től napjainkig tartó, tudományos elemzéseken és orvosi forrásokon alapulnak.

A jelentés, valamint az IEER és a Greenpeace folyamatos munkájának célja, hogy nagyobb figyelmet szenteljenek a Marshall-szigetek helyzetének, és kampányt indítsanak az amerikai kormánytól való kártérítésért.

„A Marshall-szigeteken végzett kísérletek példázzák azt az embertelen, imperialista politikát, amely szándékosan áldozta fel az emberi életeket, és amely figyelmen kívül hagyta a csendes-óceáni kultúrákat. E nukleáris örökség következtében a Marshall-szigetiek megfosztattak földjeiktől, hagyományaiktól és kultúrájuktól, a bikini és rongelapi lakosok pedig örökre elszakadtak szülőföldjüktől” – tette hozzá Shiva Gounden, a Greenpeace Australia Pacific csendes-óceáni régiójának vezetője.

„Az Egyesült Államok még mindig nem ismeri el a mélyreható hatások teljes mértékét. Azonban ezek az atombomba-kísérletek nem zárultak le, és hatásaik ma is érezhetőek. A kísérletek által okozott károk mértékének megfelelő kártérítés már régóta esedékes.”