Megfejtették a Parthenon káprázatos ősi világítási rendszerének rejtélyét

De Lara kutatása, amely a The Annual of the British School at Athens című kiadványban jelent meg, 3D-modellezés és számítógépes képalkotás segítségével vizsgálja, hogyan hatott a napfény a Parthenon épületére, és különösen a hatalmas Athéné Parthénosz szoborra, amely viszonylag sötét belső térben állt. A templom geometriáját és a 12 méter magas szobrot szinte tökéletes pontossággal rekonstruálta, majd a Kr. e. 5. század adatai alapján feltérképezte a nap helyzetét a négy évszakban.

Módszereit gondosan választotta ki, és azok lenyűgöző felfedezéshez vezettek: a legfontosabb rituális pillanatokban, például a Panathenaic fesztivál idején, a napfény beáramlott a templom nagy ajtajain, és visszatükröződött Athéné arany-elefántcsont szobrán. A látvány lenyűgöző lehetett, a szobrot vakító napsugarak világították meg, és az egész testét aurával övezte. A hatás lenyűgöző lehetett, és teljes mértékben a Parthenon különleges építészeti kialakításának köszönhető.

Istennőhöz méltó hely

Juan De Lara szerint a Parthenont szándékosan szent helyszínként tervezték. A márvány és a szimmetria remekműve volt, de egyben egy ősi színpad is, amelyet úgy terveztek, hogy a természetes fény ügyes felhasználásával és irányításával emlékezetes hangulatot teremtsen. Az árnyékos belső tér ellenére a templom fontos pillanatokban életre kelt, amikor a nap sugarai áttörték a sötétséget, és Athénét szinte szent fénybe borították.

De Lara szerint ez a hatás összhangban állt sok görög templom tervezésével, amelyeket olyan építészek terveztek, akik tudták, hogyan lehet a fényt úgy tükrözni, hogy az hatását fokozza. A vizuális hatás számos tényezőtől függött: az épület tájolásától, a napszaktól, az évszaktól, valamint az építészetben és a szobrászatban használt anyagoktól. Athéné esetében az elefántcsontot és az aranyat nemcsak ritkaságuk, hanem fényvisszaverő tulajdonságaik miatt is választották.

Továbbá elmagyarázza, hogy minden görög templom egyedi érzéki és szimbolikus élményt nyújtott, amelyet nagyrészt az általa tisztelt istenség határozott meg. Ez a spirituális „koreográfia” – a tér, a fény és a forma összehangolt keveréke – a klasszikus és hellenisztikus korszakokban fejlődött ki, jelezve a vallási áhítat építészeten keresztül történő kiváltásának egyre kifinomultabb módszereit.

Bár a templomok szerkezete az ókori Görögországban hasonló lehetett, belső terük a helyi kultikus gyakorlatoktól, az isten vagy istennő identitásától és a földrajzi elhelyezkedéstől függően jelentősen eltérő volt. A harcos istennőnek, Athénénak szentelt Parthenon különösen ambiciózus volt abban, ahogyan a magas művészi célokat ötvözte a felejthetetlen vizuális élmény lehetőségével.

Érdekes módon, vallási jellege ellenére a Parthenonnak nem volt hivatalos papnője. Helyette Athéné Parthénosz isteni jelenléte, amelyet a híres szobrász, Pheidiasz készített Kr. e. 438-ban, töltötte be a templom spirituális központjának szerepét. Nyugodt arca, gyönyörű ruhája és parancsoló tartása a klasszikus szobrászat ideáljait testesítette meg, és tükrözte Athén aranykorának politikai büszkeségét.

A vallási élményt meghatározó fény- és árnyékjáték

Bár már kétezer éve nem létezik, tudjuk, hogy Athéné Parthénosz szobrát chryselephantine-ból készítették, ami az ókori görögök neve az arany és az elefántcsont keverékére. Az istennő arcához és karjaihoz használt elefántcsontot valószínűleg a Kenneth Lapatin régiséggyűjtő által leírt technikával készítették, amelynek során vékony elefántcsontlapokat hő hatására meglágyítottak, majd egy fa magra ragasztottak.

Minden anyagot fényességük, szépségük és tartósságuk alapján választottak ki. Csiszolás után ezek a felületek nem egyszerűen visszatükrözték a fényt, hanem szinte sugározták azt. A csillogó anyagok felerősítették a természetes megvilágítást, így a szobor ragyogott, és a sötét terem spirituálisan inspiráló térré változott.

Ez az optikai stratégia rávilágít az ókori világban a fényről alkotott filozófiai és kulturális különbségekre. Bár Egyiptomban is alkalmazták a tengelyes elrendezést és a napfényt a templomokban, kozmológiai keretrendszerük jelentősen eltért. Ezzel szemben a görögök a fényt kevésbé tekintették az istenség közvetlen megnyilvánulásának, inkább a fizikai és a szellemi világot összekötő hídnak.

De Lara úgy véli, hogy a Parthenon egy szélesebb mediterrán szent építészeti hagyományhoz tartozik, amely a fényt manipulálta a transzcendencia érzésének elősegítése érdekében. Megjegyzi, hogy a Görögország, Mezopotámia és még India közötti kulturális kapcsolatok közös építészeti elképzelésekre utalnak, amelyek megmutatják az ókori civilizációk mély és kreatív energiáit, amelyeket isteneik tiszteletére fordítottak.

De Lara tanulmánya, amely bemutatja, hogyan hatottak egymásra a fény, az anyagok és a szerkezet a Parthenonban, új perspektívát nyitott a görög szent építészet tanulmányozására. A Parthenonhoz hasonló templomok segítettek személyre szabni a vallási élményt, oly módon, amely egyedülálló volt a keletkezésük korában és a kultúrában, amelyben épültek.