Egy rituálé, amelyet évszázadokon át próbáltak elfelejteni

A középkorban Európa rettegett a halottaktól, akik állítólag képesek voltak feltámadni a sírjukból. Vámpíroknak, kísérteteknek vagy egyszerűen az éjszaka teremtményeinek nevezték őket, akik bűnösek voltak a betegségek és a nyomorúság terjesztésében. A „semlegesítés” egyik módszere a szájba vett tégla volt. Úgy vélték, hogy így megakadályozható, hogy a halottak „megrágják” a temetési ruhájukat, és visszatérjenek az élők közé.

„Ez a vámpírokba vetett hit egyik kevés régészeti bizonyítéka Itáliában” – jegyzik meg a helyszínen dolgozó történészek.

A maradványok elemzése során kiderült: a nő halála előtt pestisben szenvedett, és valószínűleg egyedül halt meg. A holtteste azonban pánikot keltett a sírásókban. Úgy tűnik, valaki vérnyomokat vett észre a száj körül vagy duzzadt ínyt (gyakori halál utáni jelenségek), és úgy döntött, hogy egy „éjszakai ragadozó” volt.

Ez a felfedezés megdönti az állítólag „felvilágosult” 15. századi Velence mítoszát. Még itt, a kereskedelem és a művészet központjában is hittek az emberek a túlvilági gonoszban, és borzalmas intézkedésekhez folyamodtak, hogy megállítsák azt.

A velencei vámpír arra emlékeztet, hogy az irracionális félelem még Európa legműveltebb szegleteibe is behatolhat. És néha csak egy tégla és egy ásó kell ahhoz, hogy az emberi lélek legsötétebb zugaiba is betekintsünk.