Történelem
A fáraók kedvenc istenei és hatalmi harcaik
Egyiptom istenei között is dúltak a politikai játszmák
A teremtés istenei, a világ kezdete
A legtöbb egyiptomi mitológiai hagyomány szerint a világ kezdetén minden a káoszból született, amelyet a végtelen ősóceán, Nú (Nu, Nun) testesített meg. Ebből az őskáoszból emelkedett ki az első isten, Atum, a teremtő isten, aki önmagából hozta létre az első istenpárt, Shut és Tefnutot. Apópisz (Apáca) a káosz sötét erőinek egyik megtestesítője, aki az isteni rend ellen harcolt. Atum volt az első isten, aki létrehozta az „első generációs” isteneket: Shu – a levegő istene Tefnut – a nedvesség istennője. Ők ketten pedig világra hozták Gebet, a Föld istenét, és Nutot, az ég istennőjét. Ez a négy isten alkotta az Enneád (Istenek csoportja) első nemzedékét, amely a Héliopoliszban kialakult teremtésmítosz központi eleme volt.
Az első istenek gyermekei, a világ urai
Geb és Nut egy újabb generációt nemzett, akik az egyiptomi panteon legfontosabb istenei közé tartoztak: Osiris, az alvilág és a halottak ura, egyben a termékenység és az újjászületés istene. Isis, az anyaság, a mágia és a hűség istennője. Set, a káosz, a viharok és a háború istene. Nephthys, a halottak védelmezője és a gyász istennője. A mítoszok szerint Set meggyilkolta testvérét, Osirist, majd feldarabolta testét. Isis azonban összegyűjtötte darabjait, és Thoth segítségével új életet adott neki. Így született meg a fiuk, Hórusz – a királyság és az ég istene, akinek célja apja halálának megbosszulása volt. Hórusz és Set hosszú harcot vívtak Egyiptom trónjáért, és végül Hórusz győzött, így az egyiptomi fáraók őt tekintették isteni ősüknek.
A fáraók és az istenek viszonya
Az ókori Egyiptomban a fáraók nem egyszerű uralkodók voltak, ők voltak a híd az istenek és az emberek között, sőt, gyakran maguk is istenként tündököltek. A fáraókat gyakran Hórusz földi megtestesülésének tartották, vagyis isteni jogon uralkodtak. Ő volt a rend (Maat) fenntartója, az univerzum stabilitásának letéteményese, akinek kötelessége volt áldozatokat bemutatni az isteneknek és biztosítani, hogy az ország harmóniában működjön. Ha a Nílus nem árad megfelelően, ha járvány tört ki, vagy háború fenyegetett, azt gyakran az istenek haragjának tulajdonították – és ki volt a felelős? Hát persze, hogy a fáraó! Ezért neki mindig ügyelnie kellett arra, hogy a panteon minden fontos szereplője elégedett legyen. Mivel Egyiptomban több városnak is megvolt a maga patrónusa, az istenek rangsora folyamatosan változott. Amikor egy új dinasztia került hatalomra, gyakran „felturbózták” a saját kedvenc isteneiket, és néha egy-egy istent országos főistenné emeltek. Az Óbirodalom korában (Kr. e. 2686–2181) a fáraók, a Napisten Rét tekintették legfőbb istenüknek, és sokan az ő fiának vagy földi megtestesülésének mondták magukat. Amikor Théba lett a központi város az Újbirodalomban, Amun-Ra felemelkedését figyelhetjük meg, Amun isten hirtelen isteni VIP-státuszba került. A fáraók támogatták a thébai papokat, cserébe Amun isten „megerősítette” uralkodói hatalmukat. Egy fáraó, Ehnaton, radikális húzással megszüntette a hagyományos isteneket, és egyetlen istent, Aton napkorongot kezdte imádni. Ebből nem lett népszerűségdíj, és halála után a régi istenek gyorsan visszatértek. A fáraók sosem mulasztották el hangoztatni, hogy ők az istenek kegyeltjei. Hatalmas templomokat építettek, óriási szobrokat állíttattak saját magukról és az istenekről, és mindig gondosan ügyeltek rá, hogy az istenek nevei az ő nevükkel együtt szerepeljenek a feliratokon. II. Ramszesz például nem aprózta el, saját magát Hóruszhoz és Réhez hasonlította, templomai pedig azt sugallták, hogy isteni erővel bír. Amikor egy fáraó meghalt, az istenek közé emelkedett, és egyes hiedelmek szerint Osiris birodalmába lépett, ahol továbbra is uralkodott, de immár az alvilágban. Ezért volt olyan fontos a mumifikálás, a sírkamrák telepakolása kincsekkel, és a Halottak Könyve szövegeinek pontos ismerete. A fáraók és az istenek kapcsolata egyfajta kölcsönös érdekeken alapuló viszony volt, a fáraók az istenektől kapták az uralkodói tekintélyt, cserébe gondoskodtak a kultuszukról és templomaikról. Amikor pedig egy uralkodó új isteneket akart előtérbe tolni, az egyfajta vallási PR-hadjárattá változott. Egyiptom istenei tehát nem csak a mennyei trónusukon ültek – politikai játszmákban is részt vettek, és az őket szolgáló fáraók segítségével formálták az ország történelmét!
Az egyiptomi mitológiában Ra (Ré), a napisten az egyik legfontosabb istenné vált. Sok időszakban őt tekintették a világmindenség urának, aki a napbárkáján utazott az égen nappal, éjszaka pedig az alvilágon keresztül haladt, hogy mindennap újjászülessen. Később, amikor a thébai istenek előtérbe kerültek, Amun (Amon) isten felemelkedett, és Amun-Ra formájában összeolvadt a napistennel, ezzel Egyiptom egyik legfontosabb főistenévé vált. Ptah, Memphisz védőistene szintén nagy szerepet játszott, főként a teremtés és a kézművesség védelmezőjeként. Őt gyakran a világ megalkotójának tartották, aki a gondolat erejével teremtette a létezést. Néhány isten nem a hatalomért harcolt, hanem saját területükön váltak meghatározóvá: Thoth – az írás, a bölcsesség és a mágia istene, az istenek tanácsadója. Hathor – a szerelem, az öröm és az anyaság istennője, gyakran az égistennő egyik aspektusaként tekintettek rá, Anubisz – a balzsamozás és a túlvilág kapuinak őre.
Ahogy látjuk, az egyiptomi istenek hierarchiája bonyolult és változó volt, az adott korszak politikai és társadalmi igényei szerint formálódott. Egy biztos: a fáraók mindig az aktuális főisten támogatásával legitimálták uralmukat. A napisten, a teremtő istenek, a halál és az élet urai mind egy-egy korszakban kiemelkedtek, de a mitológia soha nem feledkezett meg a többiekről sem. Ha időgéppel Egyiptomba utaznánk, érdemes lenne először megtudni, épp melyik istent éltetik leginkább, hogy ne egy rosszul időzített „Dicsőség Osirisnek!” kiáltással kerüljünk bajba Théba főterén.
