Történelem
A hadjárat, amellyel a magyarok megelőzték a kor stratégáit
– Lényegében már 1849 márciusában, akkor, amikor Vetter Antal tábornok elkezdi kidolgozni a tavaszi hadjárat terveit, eldől, hogy a Duna-Tisza-köze után Komárom irányában folytatódik majd a hadjárat. Már akkor kijelenti, hogy előbb lesz Komáromban, mint Budán. Mindez azért volt logikus, mert Komárom erődje a korabeli Magyarország legjobb erődítménye volt, és a birodalmon belül is a legjobbak közé tartozott – beszél a tavaszi hadjárat második szakaszának menetéről Hermann Róbert.
Az erődrendszer története
A Duna bal partján Komáromnál, a Duna és a Vág folyók közötti keskeny félszigetet már a honfoglaló magyarok is védelmi célokra alakították ki. Itt épült fel a középkori komáromi vár, majd az Öregvár, a török elleni küzdelmek fontos helyszíne. Az Öregvár nyugati bővítményét, elővédművét alkotta az 1664 után létesített Újvár, amely a császári erők jelentős támaszpontja lett, lényegében Bécs előretolt bástyája.
A napóleoni háborúk idején felértékelődött a vár. Miután a franciák 1809-ben Bécset is elfoglalták I. Ferenc Komáromba menekült, amelyet előzőleg nagy sietve megerősítettek. Az osztrák császár ekkor döntötte el, hogy Komáromot a birodalom legerősebb katonai erődrendszerévé kell kiépíteni, alkalmassá téve egy 200 ezer fős véderő befogadására. Az erődrendszer kialakítása már 1827-ben megkezdődött. Az Ó- és Újvár helyrehozatala mellett a terv tartalmazta a Duna jobb partjának erődítési elképzeléseit is. A már meglévő jobb parti hídfőerőd, a Szent Péter-palánk (a későbbi Csillagerőd) mellé két másik fa-föld szerkezetű erődöt is terveztek, a monostori és az igmándi erőd alapjait. Az építés az 1848–49-es szabadságharcig nem fejeződött be, de már olyan állapotban volt, hogy csak egy komoly ostrommal lehetett elfoglalni, amelyre az 1848. decemberi körbezárásától 1849 áprilisáig sem volt elég energiájuk az osztrák erőknek. A teljes erődrendszer kialakítása csak 1877-ben fejeződött be.
– Kevéssé ismert, hogy 1848. szeptember 29-e nem csupán a pákozdi diadal miatt volt fontos nap a szabadságharc során, de ugyanezen a napon került magyar kézre Komárom erődrendszere is. A március 15-i forradalom kitörésének az idején ugyanis az a Wilhelm Mertz volt a várparancsnok, aki mindent elkövetett, hogy a magyar kormánytól függetlenítse magát és az erődítményt, s csak miután az említett napon a várőrség felesküdött a magyar alkotmányra, távozott a várból, és került az erőd valóban magyar kézre.
– Komárom az 1848. decemberi osztrák támadást követően is magyar kézen marad, ennek pedig nagyon nagy a jelentősége a szabadságharc továbbélése szempontjából, hiszen a császári csapatok nem hagyhatják ott őrizetlenül, ami miatt olyan erőket kell nélkülözniük, amelyek a főhadszíntéren ténylegesen hiányoznak. A tavaszi hadjárat során folyamatosan ott van egy tüske a hátsójukban. Ez ugyanis utánpótlási, hadseregellátási, csapatszállítási nehézségeket okoz. A Dunát lényegében nem tudják szállítási útvonalként használni, és körbezárás nélkül a védők a szárazföldi szállításokat is veszélyeztetnék.
– A vár védőinek kitartása morálisan is fontos volt a magyar katonák számára, amit a parancsnokok is érzékeltek, ezért is igyekeztek Komárom felszabadításával.
– A magyar hadvezetés úgy tudja, hogy van egy szilárd átkelési lehetőség Komáromnál, így a Duna bal partján előre nyomulva, itt átkelve a jobb partra, hátba támadhatják a császári főerőket, és ezzel legrosszabb esetben is rákényszeríthetik őket a főváros kiürítésére. Ez a Liddell Hart-féle közvetett megközelítés tipikus példája, miszerint nem megyünk fejjel a falnak, hanem megpróbáljuk kimanőverezni az ellenséget a legszilárdabb állásából is.
A stratéga, akit Vetter Antal megelőzött
Sir Basil Henry Liddell Hart (1895. október 31.–1970. január 29.), pályafutása nagy részében B. H. Liddell Hart kapitányként ismert, brit katona, hadtörténész és katonai teoretikus volt. Számos hadtörténetet írt, amelyek nagy hatást gyakoroltak a katonai stratégákra. Azzal érvelve, hogy a frontális támadások hatalmas emberáldozatokkal járnak, amint azt az első világháború bebizonyította, a „közvetett megközelítést” és a gyorsan mozgó páncélos alakulatok alkalmazását javasolta. Az ő felvetését jelentősen megelőzve dolgozta ki a tavaszi hadjárat hasonló elgondolásokra épülő tervét Vetter Antal tábornok.
– Felmerülhetett volna, hogy a Pestnél állomásozó főerőket, és a Komáromnál lekötött ostromlókat megkerülve egyenesen az osztrák fővárost veszélyeztesse a magyar sereg.
– Bécsnek nincs ekkor katonai jelentősége, túlzott magabiztosságra utalt volna a császári főváros elleni támadás, ráadásul a császári udvar sem Bécsben, hanem Olmützben székel ebben az időben, így ilyen értelmű riadalmat sem okozna egy Bécs elleni manőver. Ráadásul fennáll annak a lehetősége, hogy az ostromzár alatt álló erődöt elfoglalják az osztrákok, és akkor elég nagy bajban kerülhetne a magyar sereg. Összességében teljesen érthető a komáromi terv elsődlegessége.
– Persze, a katonai megfontolások mellett a lélektaniak sem elhanyagolhatók, hiszen Buda és Pest mégiscsak az ország fővárosa.
– Az isaszegi győzelmet követő április 7-i haditanácson Kossuth Lajos, az Országos Honvédelmi Bizottmány elnöke is azt szeretné elérni, hogy helyből támadjanak Pest ellen. Nehezen is sikerül meggyőzni, hogy az ellenség erőfölénye a Pestnél kiépített állások miatt még inkább érvényesülne, ráadásul egy kétséges győzelem esetén még mindig ott van egy átkelési nehézség, hiszen a budai várágyúk ezt csak alapos kitérővel tennék lehetővé. Egy ilyen manőver az addigi sikereket sodorná veszélybe. Kossuth ezt belátja, és hozzájárul a politikai vezetés részéről a komáromi terv végrehajtására. Otthagyják a magyar sereg egyharmadát Aulich Lajos tábornok vezetésével, hogy sakkban tartsák az osztrák főerőket, míg a maradék kétharmaddal a Duna bal partján indulnak meg, és a Garamon átkelve megpróbálják felmenteni Komáromot és a jobb partra átkelve kimanőverezni a császáriakat a főváros környékéről.
– A terv végrehajtása jól indult, Vácnál nem csupán legyőzik az észak felé vonulást akadályozó császári erőket, de a hadosztályparancsnok, Christian Götz vezérőrnagy is elesett az ütközetben.
– Van egy olyan mondás, hogy minden haditerv a hadműveletek megindulásának első napjáig érvényes, és a végrehajtás közben mindig változtatni kell. Természetesen itt sem megy minden az elképzelések szerint. Hadműveleti szempontból el kell ismerni, hogy hatalmas szerencsénk van, és a komáromi csatáig nagyon jól mennek a dolgok. Vácnál április 10-én az észak felé történő áttörés ugyan taktikailag nem egészen tökéletes, mert a Klapka-hadtest bekerítésre küldött dandárja az óriási ködben eltéved, de a malőrtől függetlenül az ütközet végeredménye, hogy a császáriak visszavonulnak. Amit kevésbé emlegetnek, hogy Görgei Artúr tábornok irányításával ezen a napon van egy előrenyomulás a főváros előterében, amelynek éppen az a célja, hogy leplezze a két és fél hadtest elvonulását, ami teljesen bejön, mert Windisch-Grätz nem veszi észre, hogy valójában már nem a teljes magyar fősereggel áll szemben. Ekkor következik a szerencse, mert Olmützben megunják, hogy Windisch-Grätz folyamatosan küldi a sikerekről szóló hadijelentéseket, de a sikerek helyszínei egyre közelebb esnek Pesthez. Április 9-én az uralkodó leváltja Windisch-Grätzet a fővezérségről, ami azért is jó, mert egyfajta vezetői válság alakul ki, amíg a helyére kinevezett Welden altábornagy megérkezik, addig Jellasics viszi a boltot, aki a drámai helyzetet majdnem tragikussá változtatja.
– A horvát bán ugyan a Habsburg-ház egyik legelkötelezettebb híve volt, ám tettei alapján az utókor akár a magyarok beépített vezetőjének is gondolhatná, hiszen az 1848. szeptember 29-i pákozdi csatától kezdve nem sok nehézséget okozott a magyar seregeknek.
– Abból a szempontból nem jó a fővezérváltás, , mert, miként Görgei emlékirataiban fogalmaz: még egyszer ilyen kellemes ellenfele, mint amilyen Windisch-Grätz volt, aki minden trükköt megevett, nem lehet. Az a vezetési válság, ami az ellenséges oldalon kialakul, éppen a döntő pillanatokban teszi lehetetlenné, hogy a császári csapatok rugalmasan reagáljanak a magyarok hadmozdulataira. Ez oda vezet, hogy a Garam mögött gyülekezik egy ellenséges hadtest, Ludwig von Wohlgemuth vezetésével, amelyiknek egyetlen dolga lenne, hogy védje a Garam átkelőit. Thaly Kálmán megfogalmazása szerint: „sebes víz a Garam, siet a Dunába”, tetejébe még tavaszi áradás nehezíti az átkelést. Az egymásnak ellenmondó, illetve késve kiadott parancsok következtében ez elmarad, és a magyar csapatok úgy tudnak hidat verni a Garamon, hogy az ellenség egy szalmaszálat nem tesz keresztbe. Április 18–19-én át is kelnek a folyón, majd 19-én részeként verik meg Nagysalló körzetében Wohlgemuth egyébként elég erős hadtestét. Neki ott annyi katonája van, mint másfél vagy két magyar hadtestnek.
– Így minden akadályt sikerült elhárítani Komárom felmentéséhez.
– Április 22–23-án elérik a várat, Lenkey János tábornok már kitör a Csallóköz irányába, ott is felszámolják az ostromzárat, és igazából ekkor kell dönteni, hogy merre is folytassák a hadműveleteket. Görgei vezérkari főnöke, Bayer József ezredes azt javasolja, hogy nem kell szórakozni az átkeléssel a Duna jobb partjára, hanem helyette nyomuljanak előre a Csallóközben Pozsony irányába, mert ezzel kimanőverezhetik az ellenséget az egész Dunántúlról, amelynek az ausztriai visszavonulási útjára komoly fenyegetést jelentenének. A haditanács azonban Klapka haditervét választja, amely a jobb parti átkelés mellett az ostromzár teljes felszámolását jelenti, illetve itt próbálják meg az ellenség visszavonulását megnehezíteni Bécs irányába. Április 25-ről 26-ra virradó éjszaka ezt a haditervet hajtják végre. Lehet, hogy a Bayer haditerve kisebb áldozattal és több sikerrel kecsegtetett volna, de a tábornokok többsége és maga Görgei is amellett voksol, hogy próbáljuk meg szarvánál fogva megragadni az ellenséget. Tegyük hozzá, hogy a pozsonyi előrenyomulás esetén komoly kockázatot jelentett volna az ugyan megvert, de szervezetten visszavonuló Wohlgemuth-hadtest a magyar sereg háta mögött, ráadásul úgy tudják, hogy Párkánynál még a császáriak kezén van egy átkelő.
– Ilyen előzmények után következett be a tavaszi hadjárat legnagyobb csatája április 26-án Komáromnál.
– A csata kezdeti része, amikor felszámolják a jobb parti ostromzárat, az egyértelműen magyar sikerrel jár, bár azt hozzá kell tenni, hogy maguk a császáriak is fel akarják számolni az ostromzárat, hiszen érzik, hogy ez már nem működik. Elkezdik az ostromütegek elvontatását, az ostromegységek kivonását. Később, a délelőtti óráktól, amikor a főút felé próbál előretörni a magyar sereg, és a Buda felől visszavonuló császári fősereggel csap össze, akkor egy elhúzódó adok, kapok alakul ki. Két magyar hadtest, az első és a harmadik, Klapka és Damjanich vezetésével, illetve a komáromi várőrség négy zászlóaljának bekapcsolódásával zajlik a csata. Alapvetően érvényesül az ellenség létszámfölénye, főleg a lovasság esetében érezhető, így a magyar csapatok a nap végére kénytelenek védhetőbb állásokba visszavonulni. Amolyan döntetlenszerű eredmény születik, hiszen mindkét oldal eléri a minimális célt, amit kitűz magának. A magyarok felszámolják az ostromzárat, a császáriak pedig ép bőrrel el tudnak takarodni Győr irányába, amiről kérdéses volt számukra, hogy meg tudják-e majd tenni.
– Mivel a biztosító feladatokra, mint a lőszerszállítmányok garantálására, a Wohlgemuth-hadtest féken tartására tartalékolt VII. hadtest eleve kimaradt a csatából, a császári fősereg vagy nagyobb egységek bekerítésére valós esély nem volt.
– Talán nem kellett volna az egész hadtestet ott tartani Perbete környékén, és ugyan 26-án indulási parancsot kapnak, de mire Komáromnál beavatkozhatnának, már vége a csatának. Arról nem szabad megfeledkezni, hogy a visszavonuló császári fősereg számbeli fölényben van az útját elállni igyekvő magyar sereggel szemben. Tegyük hozzá, a létszámviszonyok alapján a teljes VII. hadtest bevetésével is legfeljebb a cs. kir. főerőkkel azonos létszámú magyar katona lett volna ott a csatatéren, a tüzérség tekintetében pedig egyértelmű volt az osztrák fölény. A teljes bekerítésre ezért sem volt esély. Mivel a manőverezési lehetőséget végig megtartják a császáriak, egy összeomlásszerű kudarctól nem kellett tartaniuk.
(A folytatás kapcsán már napjainkig tart a vita, hogy valóban Buda ostroma volt a törvényszerű lépés, vagy inkább a császáriakat kellett volna üldözni, ám erre már Buda bevétele kapcsán készülő írásunkban térünk majd ki.)
