Egy ismeretlen Radnóti-levél

– Sík Sándor 1929 decemberében rendes tanári kinevezést kapott a Szegedi Tudományegyetem akkor létesített második irodalom tanszékére – emlékeztetett Sándor József sebészprofesszor. – Az ő tanítványai voltak a híres szegedi kör tagjai, köztük Ortutay Gyula, Tolnai Gábor, Baróti Dezső és Radnóti Miklós. Édesapám pedig a Szegedi Tanárképző Főiskolán volt a magyar irodalom tanszékének a professzora. Úgyhogy teljesen nyilvánvaló volt a megismerkedésük. Később nagyon sokat leveleztek, kölcsönösen tisztelték és szerették egymást.

– Megvan ez a levelezés? – kérdeztem.

– Sajnos nincsen. Mi elmenekültünk Szegedről a háború alatt, mert a lakásunk a vasútállomás mellett volt, stratégiai célpont a bombázásra; az is lett, minden elpusztult. De az ötvenes években, amikor már Sík Sándor is itt élt Pesten, többször eljött hozzánk a pasaréti lakásba baráti beszélgetésre, és elhozta magával legújabb verseit. Felolvasta őket, és azt kérte néha, hogy mondjunk egy jó címet a versek élére. Ilyenkor édesapám mellett mi fiúk is – ketten gimnazisták voltunk, a legidősebb bátyánk már egyetemre járt – ott ültünk az asztal körül. S mivel édesapám nagyra értékelte tanárunkat, Vasbányai Ferencet (akinek a napokban ünnepeltük kilencvenedik születésnapját), az egyik találkozóra meghívta őt is. 1958 tavasza volt. Amire én határozottan visszaemlékszem: furdalt a kíváncsiság, hogy Radnóti megkeresztelkedése hogyan történt, éppen ezért rákérdeztem. Sík Sándor a következőket válaszolta: „Egyszer, teljesen váratlanul Miklós odafordult hozzám, és azt mondta, hogy »Szeretnék megkeresztelkedni«. »Na de hát, Miklós, mi erről sohasem beszéltünk!« Mire azt felelte Radnóti: »Talán éppen ezért.«” Ez azt jelentette, hogy valami már korábban megérlelődött benne, és elérkezett az a pillanat, amikor ki is mondta.

Vasbányai Ferenc, a magyar irodalom és történelem tanára ezen a baráti összejövetelen Radnóti egyik levelével szembesült, amelyet egyetlen monográfia sem említ. Így idézte fel az élményt:

– Sík Sándor az állólámpa fényénél elővett egy négyrét hajtott, kézírásos levelet, és felolvasta nekünk. A levelet Radnóti Miklós írta válaszul arra a meghívásra, amely Major Tamástól érkezett a költő megkeresztelkedése (1943. május 2.) és a német megszállás (1944. március 29.) között. Major, aki abban az időben tagja volt a Független Színpadnak és Hont Ferenccel a Vigadó Esteket rendezte, meginvitálta Radnótit egy önálló estre. A költő azzal utasította vissza a meghívást, hogy ő nem zsidó, hanem katolikus magyar költő. Tehát bár mindvégig közösséget vállalt a zsidósággal – egész költészete ezt bizonyítja –, az azonosságot elutasította.

Ismeretes, hogy 1942-ben verseket kértek tőle egy zsidó költők műveiből összeállított antológia számára, és Radnóti válaszlevelében már akkor is elhárította a felkérést, és az elutasítást belemásolta a Naplóba: „Zsidóságomat soha nem tagadtam meg…, nem érzem zsidónak magam, a vallásra nem neveltek…, hogyha valláshoz egyáltalán közöm van, akkor a katolicizmushoz van közöm.” Emlékeztetett a tizenegy évvel korábbi esetre, amikor Arckép című, Krisztus alakját idéző verse miatt fogták perbe, és el is ítélték mint vallásgyalázót. Súlyosbító körülménynek vették, hogy „más vallás tisztelete tárgyához hasonlítja magát”. Ehhez fűzte hozzá: „Akkoriban elhatároztam, hogy megtérek…, mert ez nékem nem »más« vallás…” Később sokat vitatkoztak azon, hogy a költő kulturális rokonszenvéről, azonosságérzetéről van-e itt szó, vagy ébredő hitéről. Ugyanebben a levélben azt is olvashatjuk, hogy azért halogatta Radnóti az áttérést, mert mint írja: „itt-ott előnyöm is lehetett volna a »vallásváltoztatásból«.”

Ismeretes az is, hogy a költő a szegedi egyetem professzorát, Zolnai Bélát kérte fel keresztapának. Ebben a levélben fogalmazta meg, hogy: „Mintegy tizenöt esztendeje határoztam el magamban, hogy harmincnegyedik évem betöltése előtt megkeresztelkedem. Krisztus harminchárom esztendős múlt, s még nem volt harmincnégy, mikor megfeszítették, – ezért gondoltam így.” Tehát akkor, amikor – a diszkriminatív intézkedések miatt – e lépésnek már semmiféle pozitív egzisztenciális következménye nem lehetett.

A Szent István-bazilikában tartották a keresztelőt 1943. május 2-án. Radnóti feleségét, Gyarmati Fannit is megkeresztelte Sík Sándor. Zolnai Bélát Ortutay Gyula helyettesítette. Az eseményt titokban tartották, és nem értesítették a szűk baráti kört sem. Radnóti katolicizmusának értelmezése hosszú ideig problémát jelentett kritikusainak. Rónay László irodalomtörténész professzor emlékeztetett arra, hogy Radnóti katolikusnak vallotta magát abban a levélben is, amelyet Sík Sándornak írt 1942 elején, amikor a Vigíliában otromba és megmagyarázhatatlan támadást tett közzé Horváth Béla és Just Béla Vajthó László költői antológiája ellen. Feljelentette és alviláginak nevezte a beválogatott zsidó származású költőket, köztük Radnótit. Ugyancsak Rónay említette, hogy Komlós Aladár megírta az Élet és Irodalomban Radnóti megkeresztelkedésének történetét, de Tolnai Gábor – aki legsötétebben gazdálkodott a Radnóti-örökséggel – megtámadta, és cáfolta a sorait. Pedig Komlós Aladárnak volt igaza, aki ezután már nem kapott lehetőséget a viszontválaszra.

Nem tudjuk, hogy a Vasbányai Ferenc tanúsította levél hogyan került Sík Sándor birtokába. Vélhetően Radnóti feleségétől kapta. Arra sem tudjuk a választ, hogy Radnóti elküldte-e a sorait Major Tamásnak. Feltételezhető, hogy az ismeretlen dokumentum a Sík-hagyatékban található.

Jelenits István piarista szerzetes szavai kívánkoznak e rövid eszmefuttatás végére: „Hisszük, nemcsak költői halhatatlanságának tudata erősítette a Szerbiától Abdáig tartó keresztútján. Mint az első keresztény vértanú, végső kiszolgáltatottságában ő is »nyitva láthatta az eget, s az Emberfiát az Isten jobbja felől állva«.”