Történelem
Ki volt Clark Ádám?
Széchenyi István röviddel halála előtt, 1860. január 3-i keltezéssel írta a naplójába: „Adam Clark látogat meg.” Vajon mi késztette a Lánchíd építésvezetőjét, hogy felkeresse a döblingi ideggyógyintézetben a legnagyobb magyart? És miről társalogtak? A hídról bizonyosan, amelyen csak éppen az nem ment át sosem, akinek a legtöbb joga lett volna hozzá: Széchenyi. A gróf 1848 őszén került dr. Görgen intézetébe, s a hidat 1849. november 21-én adták át a forgalomnak. Alighanem megkérdezte a döblingi remete, hogyan zajlik a híd élete. És Clarknak mesélnie kellett. Tetszik-e az embereknek, örülnek-e neki? De vajon szóba hozta-e valamelyikük, hogy 1849 tavaszán Heintzi, a Budát megszálló osztrák seregek parancsnoka fel akarta robbantani? És ebben a válságos helyzetben Clark vizet bocsátott a Lánchíd kamráiba. Beszélt-e Széchenyinek tizenegy év múltával ezekről a napokról? A menhelypokol lakójának összeszorult-e a szíve, amikor az egykori építésvezető mérnök, a „resident engineer” a hétköznapokat ecsetelte? Vagy a hídról egyáltalán nem esett szó? Ez szinte valószínűtlen. A képzelet mindenesetre szárnyalni kezd az egymondatos hír olvastán: „Adam Clark látogat meg.”
Széchenyi 1834 végén az osztrák kormány megbízásából Londonba utazott, hogy a Duna medrének megtisztítására kotróhajót vásároljon. A gépész, aki majd a Vidra összeszerelése végett Bécsbe érkezik: Adam Clark. S ő lesz az, aki a Lánchíd tervezőjének, a névrokon William Tierney Clarknak a megbízásából az építési munkálatokat is irányítja. Az első naptól az utolsóig Széchenyi és Clark Ádám kapcsolata felhőtlen és baráti. Érthetetlen is volna, ha Clark nem kopogott volna be a döblingi ajtón. Mert egyikük nélkül sem állna a híd! A valamikori „munkás” és az arisztokrata nélkül.
Kétségtelen, hogy Clark Ádám nem származott arisztokrata családból. Az apja millwright, azaz gépész és malomépítő volt Skóciában, és a jobb kereseti lehetőségek reményében költözött népes családjával Edinburghből Londonba. A legidősebb fiú, Ádám egy gépépítő üzemben gépész és mérnöki szakképesítést szerzett, függetlenül attól, hogy nem végzett egyetemet. De abban az időben maguk az üzemek vállalkoztak arra, hogy elméleti és gyakorlati alapképzést biztosítsanak azoknak, akikben megvolt a hajlandóság és a tehetség erre. A szüleinek írt, mélyen emberi és Ádám személyiségét megvilágító leveleiben egy helyütt az édesapjától kér tanácsot, hogy a leendő Lánchíd mellett rakodópartot kialakíthasson. „Amint megkapod ezt a levelet – írja –, szeretném, ha megtudnád, a nap melyik órájában áll alacsonyan a víz, hogy akkor oda tudj utazni. Vidd magaddal a sétapálcát, és jelölj be rajta láb- és hüvelykbeosztásokat, hogy mindent lemérhess anélkül, hogy a mérőlécedet használni kellene…”
Clark egyértelműen a jobb megélhetés reményében maradt Magyarországon. Huszonhárom éves, amikor összerakja a kotróhajót. Utána rövid időre visszamegy Londonba, majd megkapja a megbízást a Lánchíd megépítésére, és lényegében tíz évig itt van Magyarhonban. Amikor a hidat befejezik, ismét hazautazik a szüleihez. De újabb válaszút elé kerül: Angliában ragad, és esetleg névtelen mérnök marad, vagy visszajön ide, ahol közmegbecsülésnek örvend. A szaktudása magyar földön aranyat ér, megtisztelő megbízásokkal látják el. Széchenyi árnyékaként ott van minden új magyarországi létesítménynél. Egyebek mellett a Duna–Tisza-csatorna és a budapesti első gázhálózat megtervezésénél, az első köztéri szökőkút és az Újépület előtti, szintén első pesti sétatér kigondolásánál, később pedig az ő nevéhez fűződik a budai alagút. A döntés nem lehet hazaút. És mert így alakul, meg is házasodik. A Morvaországból érkezett, német nyelvű Áldásycsalád leányát veszi feleségül. (Eredeti nevük Swirak volt.) Feleségének, Máriának a keresztlevelén az áll: az apja foglalkozása hentes. Ugyanakkor rövidesen meglehetősen gazdag családdá váltak, és arra is van utalás, hogy a papa Buda városkapitánya volt. Valószínű, hogy Ádám nem tanult meg magyarul, és feleségével németül társalogtak.
Széchenyi kétségek között vergődött, hogy felépül-e a híd. Félt, hogy nagy álma torzó marad. „A híd az én politikai hőmérőm” – írta naplójában 1848. augusztus 8-án. De mintha nagyon megnyugtatónak hatott volna, hogy Clark Ádám ott volt mellette. „Találkoztam, és együtt elmentünk. Találkoztam, és kilovagoltunk.” Írhatjuk, hogy Széchenyi az egész hídharcban mindenképpen partnerének tekintette Clarkot. Abból adódóan, hogy tudta: az ő kezei között fog megszületni, ezért aztán lelki támaszt jelentett neki.
A Lánchíd ma országszimbólum és nemzeti jelkép, de kevés az, ami az építés befejezésének pillanatában is megvolt. Ami ma is megvan, lényegében a hídfők, a két pillér és a kapuzatok. Ha egyik napról a másikra a régi hidat látnák a mai helyén, nagyot néznének a budapestiek, mert az eredeti híd sokkal kecsesebb, vékonyabb, karcsúbb szerkezet volt. Ma a gyalogjárdákat a kocsipályától egy nagy, robusztus, szaknyelven szólva acél merevítőtartó választja el, amelyik megakadályozza az átláthatóságot. Ezzel szemben az eredeti hídon az átkocsizó vagy -gyalogló jobbra is, balra is a teljes panorámában gyönyörködhetett. Keskenyebbek voltak a gyalogjárdák, a külső korlát pedig fából készült. A gyalogjárda és a kocsipálya között is ugyanolyan fakorlátot helyeztek el, mint a híd két szélén, méghozzá két sorban, a kettő között pedig volt egy légrés, ahonnan látható volt a vízfelület. A láncszemek hossza a mostaniaknak a fele, és sűrűbbek voltak a függesztőrudak, így aztán a híd oldalnézete sokkal áttetszőbb, könnyedebb szerkezetnek tetszett. Vitathatatlan, hogy a híd faszerkezetű merevítőtartója mai szemmel kívánnivalót hagyott maga után, de hát a 19. századi, a Lánchíddal egyidős hídépítéseknél ezt a kérdést nem is sikerült megnyugtatóan megoldani, és a későbbiek során sok nehézség forrása volt. A 20. század elején, a technikai szintnek megfelelően, már olyan hidat akartak építeni, amely a kor teherbírási követelményinek megfelel, de azt is kikötötték az 1914–15-ös átépítéskor, hogy a sziluettje nem változhat meg, így a nyílásbeosztás és a láncok belógási aránya maradt a régi.
Széchenyi István nagysága abban is megmutatkozik, hogy ő volt az a személy, aki képes volt Pest-Buda első állandó hídját megvalósítani, amely megépültekor tekintélyes, 202 méteres középső nyílásával saját kategóriájában a legnagyobb nyílású lánchíd volt a világon! (Kábelhíd már volt nagyobb.)
Clark Ádám levelezése, kisebb-nagyobb személyes tárgyai, pecsétnyomója, díszes teafőzője, íróasztala a Kiscelli Múzeumban található. De a leszármazottaknak is vannak féltve őrzött relikviái. Az építésvezetőnek négy gyereke született, de csak kettő ért meg magasabb kort. Aránylag fiatalon, ötvenöt éves korában, 1866-ban hunyt el. Nagy embernek kijáró pompával temették el a buda-vízivárosi temetőben. Innen helyezték át a temető felszámolásakor a Kerepesi úti temetőbe (a mai Fiumei úti sírkertbe), az Áldásy család sírboltjába. A Lánchídon fekete zászlók lengtek, a tömeg hálás szívvel emlékezett a resident engineerre. Koporsóját angol zászlóval takarták le.
Hogyan búcsúzhattak 1860. január 3-án Döblingben, ahol a gróf valószínűleg lekísérte a lépcsőn, majd átölelte. „Isten segítse meg Magyarországot!” – mondhatta Széchenyi. „A híd…” – mondhatta Clark Ádám, de már nem tudta befejezni a mondatot, mert a gróf megfordult, és felsietett a lépcsőn.
A szerző újságíró
