Történelem
Mayerling – lehet-e még újat írni róla?
Bár ezektől függetlenül is mindig írni fognak Mayerlingről, mint minden olyan dologról, amiről a teljes igazságot talán nem ismerhetjük meg soha. Pontosabban: nem tudhatjuk, hogy a felmerülő legalább tucatnyi lehetőség közül melyik áll legközelebb az igazsághoz.
A harmincéves Rudolf főherceg, Ferenc József egyetlen fia, az Osztrák–Magyar Monarchia trónörököse 1889. január 30-ának éjjelén fiatal szeretőjével, a tizennyolcadik évét még be sem töltött Vetsera Mária bárókisasszonnyal együtt életét veszítette a Bécstől úgy húsz kilométerre fekvő mayerlingi vadászkastélyban. Ez a tény biztosnak tűnik: leírhatjuk tehát teljes bátorsággal. Mint ahogy azt is, hogy haláluk legnagyobb valószínűséggel úgy történt, hogy Rudolf előbb a szeretőjét lőtte le, majd később saját magával is végzett.
A horror távolról sem ismerhető fel mindig első pillantásra. A leginkább valószínűnek tűnő variánsból sem világlik ki azonnal, mennyire rettenetes dolgot mondtunk ki. Hiszen nincs itt másról szó, mint hogy egy Habsburg-főherceg közönséges gyilkossá válva úgy puffant le egy tizennyolc éves lányt, mint egy lábatörött hátaslovat. A ravasz elhúzásának pillanatában Rudolf élete is véget ért.
Ezek után, még ha életben marad, sem lehetett volna uralkodó, de nem lehetett volna arisztokrata, nem lehetett volna katonatiszt, sőt úriember sem. E pillanattól csak egy gyilkos volt. Ebből a helyzetből pedig kizárólag a saját élete árán menekülhetett, máshogy semmiképpen. Mary baronesse „előre küldése” egyszersmind a visszafelé vezető utak egyszer és mindenkorra szóló végső lezárását is jelentette; akár Rudolf zárta el önmaga elől ezeket az utakat – akár mások.
Az utóbbi években két forrás is elérhetővé vált magyar nyelvterületen: Rudolf feleségének, Stefánia belga királyi hercegnőnek a visszaemlékezései és Marie Larisch grófnő, Rudolf unokatestvére (akire Vetsera Mária vonatkozásában a kerítőnő szerepe jutott) erősen magyarázkodó jellegű memoárja.
Persze egyiktől se várjunk a végeredmény tekintetében semmiféle végső megoldást vagy drámai leleplezést. Sokat megtudunk azonban a szereplők emberi karakteréről, cselekedeteik és elhatározásaik mozgatórugóiról.
Stefánia visszaemlékezéseiben – amellett hogy a trónörökösné sokkal szimpatikusabb egyéniségként bontakozik ki előttünk, mint amilyet az „udvari emlékezet” sugall – bizony Rudolf fizikai és erkölcsi leépülésének szomorú stációit követhetjük nyomon. A halálát megelőző időkben gyakorlatilag állandóan ittas trónörökös még a szűkebb családi körben is számtalan alkalommal ragadtatta magát méltatlan jelenetekre, nemegyszer trágár és közönséges és általában teljesen kiszámíthatatlan volt.
Stefánia ugyan mindvégig lojális iránta, de sorai olvastán világosan érzékelhető a folyamat, ami úgy rántja ezt a rendkívül tehetséges fiatalembert az örvénybe, hogy hamarosan már nincs számára menekülés. Elgondolkodtató, hogy a kifinomult intellektuális igényekkel megáldott Rudolf szinte teljesen hátat fordít a saját szellemi színvonalának megfelelő időtöltéseknek: csapszékekben és nyilvánosházakban züllött, hatalmas ivászatokat rendezett, és közönséges prostituáltakkal vette körül magát.
Ha nem is a „sarki lányok” kategóriájába tartozott, de prostituált volt Mizzi Kaspar is, egyik állandó szeretője, akinek nem sokkal Mayerling előtt felajánlotta, hogy legyenek együtt öngyilkosok. Mizzi, aki persze még fiatal volt és szeretett élni – volt is neki miből –, kinevette, és nem vette komolyan. Pedig Rudolf neki beszélt először egy tervezett közös öngyilkosságról.
Marie Louise von Larisch-Moennich grófnő, Rudolf unokatestvérének visszaemlékezései 1945 előtt megjelentek egyszer már magyar nyelven, azóta viszont nélkülöznünk kellett őket, noha információk tekintetében valóságos kincsesbánya. Abban az értelemben mindenképpen, hogy a lehető legközvetlenebb és legélettelibb ábrázolását adja e történet másik főszereplőjének, Vetsera Mária bárókisasszonynak. Igaz, maga a kép különösebben nem árnyalt: az érzelmei és velük párhuzamosan a hormonjai rabjává és eszközévé váló, végletesen ingadozó kedélyállapotú és nem túl intelligens, alapjában hisztérikus természetű lányt állít elénk.
Az első bicsaklás éppen itt esik a széplelkek által feltupírozott, mindet elsöprő szerelemről szóló történetben: Mary baronesse semmiképpen nem az a nő, akit elképzelhetnénk Rudolf élete szerelméül. „Semmi, de szó szerint semmi intellektuális érdeklődése nem volt…” – írja róla egy másik forrás, és Marie Larisch visszaemlékezései sem éppen egy csillogó szellemet rajzolnak elénk. Igaz, az idő tájt a nőktől nem is vártak el különösebb „intellektuális jelenlétet”, de anélkül, hogy kegyeletsértők lennénk, ki kell mondanunk: Vetsera Mária szellemi színvonala nemigen haladta túl egy átlagosnál is átlagosabb tizennyolc éves lány nívóját.
Persze egy lánynak az ő korában bőven akad az intellektusnál jóval komolyabb fegyverzete ahhoz, hogy bárkivel is észrevétesse magát – ám itt sokan egy végzetes, elementáris erejű szerelemről beszélnek. Az viszont meglehetősen bajosan elképzelhető egy olyan férfi részéről, aki barátjának, Szőgyényi-Marich Lászlónak írt búcsúlevelében kikötötte, hogy „…a kis Vetsera hozzám intézett minden levelét azonnal meg kell semmisíteni”. Így senki nem beszél arról a nőről, akibe halálosan szerelmes.
E két forrás ismeretében már összerakhatjuk egy lehetséges alternatív valóság két legfontosabb elemét: a tervezett öngyilkosságot, továbbá a végrehajtásához segítséget és megerősítést nyújtó társ keresését. Akit – ha ezt a gondolatmenetet szőjük tovább – Rudolf meg is talált Vetsera Mária személyében.
Van itt azonban egy harmadik forrás, amelynek elvileg minden egyéb visszaemlékezést és emlékiratot „stornóznia” kellene, hiszen a lehető legautentikusabb helyről, a Habsburg család legbelsőbb köreiből származik. Eredője nem más, mint az utolsó osztrák császárné és magyar királyné, Habsburg Ottó édesanyja, a matrónakort megélt Zita Bourbon-Pármai hercegnő. Ő először még 1982-ben Jean des Cars főúri származású francia történésznek, aztán nem sokkal 1989-es halála előtt a bécsi Kronen Zeitungnak beszélt mindarról, amit tudott.
Márpedig információi magától Ferenc Józseftől származtak, lényegük pedig az volt, hogy Rudolf és Mary nem öngyilkosok lettek, hanem megölték őket. A Kronen Zeitung ezzel párhuzamosan már 1983-tól (ne feledjük: Zita az előző évben beszélt először des Cars-ral) több cikket megjelentetett, amelyek az özvegy császárné és királyné közlései alapján tálalták a Mayerling-sztorit.
Az ember felkapja a fejét: elvileg mindezt el kéne fogadni, annyira magas és annyira hiteles helyről származik. Ha belegondolunk: az összes többi információnak együttvéve sincs akkora súlya és értéke, mint Zita szavainak.
Ám éppen fia, Ottó főherceg sietett ugyanebben az újságban kijelenteni, hogy semmiféle bizonyíték nincs a gyilkosságra – és ebben igaza is volt. Bár, pláne ennyi idő után, ugyan miféle bizonyítékot vártak? Tán valamelyik európai hatalmasság írásbeli gyónására, hogy ő adott utasítást Rudolf megölésére? Mindenki tudja, hogy ilyesmit sosem fogunk találni. Így aztán, valami titokzatos konszenzusnál fogva, amit a közvélemény kötött a történelemmel, Zita emlékeire is jótékony köd borult.
Közismert, hogy a mayerlingi vadászkastélyt közvetlenül a tragédia után maga Ferenc József alakíttatta át oly módon, hogy a bűnbánó karmelita apácarend kolostorává tette. Az épületnek arra a részére, ahol fia meghalt, egy nagyméretű kápolnát építtetett, amúgy pedig az egész épületet belsőleg átalakíttatta; még a tapétát is kicserélték a falakon. Ha azonban az ember kicsit alaposabban néz körül a helyszínen, sőt néhány légi felvételt is megszemlél, hamar észreveszi, hogy az átalakítás messze nem merült ki a kápolna felhúzásában. Az épület eredeti alaprajza és szerkezete teljesen megváltozott: az egykori tágas belső udvarnak nyoma sincs, oda legalább három új épületszárnyat húztak fel, a bejárat is egészen máshol van, és egy csomó kisebb toldaléképítmény, fal- és kerítésrész is eltűnt.
Az emberen fokozatosan uralkodik el az érzés: itt mintha valamit meg akartak volna semmisíteni. A szerencsétlen sorsú trónörökös életét persze már nem lehetett meg nem történtté tenni, szégyenletesnek tartott halála helyszínét azonban el lehetett tüntetni egyszer és mindenkorra. Hiszen méltatlanul meghalni is sokféleképp lehet. Ha a végzetes mayerlingi éjszakán történtek óta felmerült variánsokat nézzük: történhetett részeg verekedés, családi bosszú, politikai gyilkosság, tiltott magzatelhajtással beálló kényszerhelyzet, és történhetett kettős öngyilkosság úgy, ahogy bizony a leginkább életszerű. Rudolf lelőtte Maryt, utána pedig a saját koponyájába is golyót röpített.
Szégyenletes halál ez? Bizony, az. Ahogy a politikai gyilkosság kivételével az összes többi variáns is. Senkinek nem jutott volna még eszébe, hogy a politikai gyilkosság verziója talán épp azért szökkent szárba oly hamar, mert a lehetséges halálokok közül mindenképpen ez volt a legkevésbé szégyenletes?
A magyarok előtt mindig is rendkívül népszerű volt Rudolf – Rezső királyfi –, és a közvéleményben százharminchárom év óta változatlan iránta az érdeklődés. Kár, hogy éppen Jean des Cars Rodolphe, et les secrets de Mayerling (Rudolf, és Mayerling titkai) című könyvét nem fordították le még magyarra, pedig már több mint másfél évtizede, 2004-ben megjelent. Érdemes lenne pedig kiadni, biztosan sok benne az izgalmas újdonság – hiszen elsősorban Zita királyné közlésein alapszik. Egyelőre azonban csak a franciául tudók egyre szűkülő körének szolgálhat olvasmányul.
A „mayerlingi titokkal” való találkozásakor a hétköznapi embernek pedig előbb-utóbb lúdbőrözni kezd a háta. Talán valóban igaz, hogy az életünk két csatornán zajlik? Az egyik a szemünk előtt van, többé vagy kevésbé irányítani is tudjuk, esetenként még akaratunkat is érvényesíteni tudjuk saját sorsunkkal kapcsolatban. A másik csatorna azonban rejtve marad, befolyásolni sem tudjuk, csak a kész tényekkel szembesülünk, amik néha apróbb kellemetlenség vagy akár nagyobb győzelem képében, esetenként azonban eget rengető tragédiák formájában válnak láthatóvá előttünk?
Ki tudja, Ferenc József talán jól is tette, hogy olyan csapdát állított az igazságnak, ami hosszú időre elzárja a napvilág elől. Azonban nem csak a titkok fáradnak – rozsdásodnak a zárak is. Egyszer biztosan megadja magát valamelyik, talán nem is soká. Vajon örülni fogunk-e az igazságnak? Vagy megértjük, hogy az mindig is ott volt előttünk, csak botor módon nem tudtuk vagy nem akartuk felismerni?
Addig is Rezső királyfi, ha tudsz, nyugodj békében. Egy dologban legalább biztos lehetsz: mi még mindig szeretünk. w
A szerző jogász, író
