Bye-bye, Szása

Akik arra is emlékeznek, hogyan jöttek, kevesen vannak már közöttünk. E keveseknek pedig enyhén szólva nincsenek kellemes emlékeik. Hiszen az 1944-ben Magyarország területére lépő Vörös Hadsereg sem önmagát nem tekintette felszabadítónak, sem a magyarok nem tekintették annak. Nem is viselkedtek úgy, hiszen ellenségek voltunk. A szabadrablás, a nők megerőszakolása, a leg­-nagyobb rombolással járó harceljárások alkalmazása és a civilek kényszermunkára hajtása természetes volt számukra.

Persze itt sem az emberekben, sokkal inkább a rendszerben volt a baj, köztük is bőven akadtak emberségesek és jóindulatúak, de a nagy egészen ez alig változtatott. Így „szabadúltak” fel bennünket – mert hát felszabadítókként kellett ünnepelnünk őket több mint négy és fél évtizeden keresztül. Egy ismerősöm, aki üldözöttként, a pesti gettóban élte meg a háború végét, egyszer megkérdezte: „Azt hiszi, velünk különbek voltak?”

Hogy a saját kérdésére milyen kifejezéssel válaszolt, mindenkinek a fantáziájára bízom. Én nem merném ide leírni.

Az idő azonban telt, a körülmények változtak. Ki tudja, talán valóban nem akarták megszállókként láttatni magukat, mindenesetre a hódítókat felváltották a laktanyákba zárt sorkatonák ezrei. A hivatalosan csupán „ideiglenesen hazánkban állomásozó” szovjet bakák számára ugyanis nem volt kimenő, ez a kiváltság – a szocialista demokrácia és humánum nagyobb dicsőségére – náluk kizárólag az altiszteknek és a tiszteknek járt.

Két dolog jellemző volt rájuk: a kocsmákban nem volt olyan silány ital, amit ők meg ne ittak volna, a boltokban pedig nem volt olyan silány termék, amit a feleségeik fel ne vásároltak volna. A szovjet reflexek Európa közepén is elevenek maradtak.

Aztán beköszöntöttek a rendszerváltás évei, szétesőfélben volt az őket küldő Szovjet­unió is, nekik pedig menniük kellett. El is mentek. Csakhogy, sajátos módon, éppen ekkor vált láthatóvá itt-tartózkodásuk valódi jellege. Ahogy egy régi padlószőnyeget felfejtenek, és fokozatosan tűnik elő mindaz, amit addig eltakart, távozásukkor úgy vált nyilvánvalóvá betelepítésük stratégiailag átgondolt rendszere.

Ez a hadsereg azért volt itt, hogy adott helyzetben mi moccanni se tudjunk. Szinte minden városba, ahol magyar laktanya volt, települt egy szovjet is. A főútvonalak mellett is ott virítottak a szovjet laktanyák, Fényképezni tilos! tábláikkal messziről felhívva a figyelmet mindarra, amit titkolni akartak. A szisztéma, amivel elosztották őket, egyértelmű volt.

A lövészezredek azonnal blokkolták volna a magyar laktanyákat, a páncélos és a légideszant alakulatok (ezeket előszeretettel helyezték el a forradalomban szerepet játszó városokban) pedig pillanatok alatt reagáltak volna minden „ellenforradalmi” megmozdulásra. A szovjet hadvezetés tanult ’56-ból, taktikájuk pedig egyszerű volt, de hatásos. Az ország teljes területét lefedő hálót borítottak ránk, ami meggátolni volt hivatott mindenféle, a Nyugat felé kacsingató fickándozást.

Nos, 1989-től ezt a hálót kellett lebontani. Nem volt egyszerű. Ettől függetlenül politikai értelemben a korra jellemző gyors és váratlan folyamatnak lehettünk tanúi.

A Szovjet Hadsereg kivonulásáról persze nem mi döntöttünk. Amerika és a Szovjet­unió között először fegyverzetcsökkentési megállapodás született, ami vélhetőleg a legnagyobb eszközigényű és legnagyobb fenntartási költségű alakulatok felszámolásáról (legalábbis a másik fél látóköréből való kivonásáról) szólt.

Ennek az „ideiglenesen hazánkban állomásozók” meglepően készségesen tettek eleget, és 1989 tavaszán tízezer szovjet katonával, valamint legalább ötszáz páncélossal, illetve páncélozott járművel könnyebbülhettünk meg. Sőt történt egy még fontosabb dolog: ősszel elvitték a Nagy­vázsony környéki mobil bázison tárolt atom­tölteteket is.

A fegyverzetcsökkentés nyomán 1990 márciusában született kormányközi egyezmény a csapatkivonásról, ám a szovjet főtárgyaló, Matvej Burlakov tábornok igazi „kekec” volt, és számos dologban igen nehéz volt megegyezésre jutni vele. A magyar tárgyalók azonban következetesen álltak ki az érdekeikért. A szovjet birodalom képviselőinek ez igencsak új volt; már nem diktálhattak egyoldalúan, hatalmi szóval pedig semmire sem mentek. Alighanem ekkor érzékelték először, hogy lejárt az idejük. Burlakovot hamarosan felváltotta egy katona-diplomata, Viktor Silov tábornok. Ő már más stílust képviselt, és tudott tárgyalni.

A kivonulás 1990. március 12-én megindult, mi pedig csak ámultunk, mennyire fontos lehetett ez az ország a szovjeteknek. Több mint százezer állampolgáruk szállt vonatra, ebből legalább ötvenezren katonák voltak. A velük távozó fegyverzet egészen imponáló: huszonhétezer katonai jármű, ebből több mint nyolcszáz tank és hatszáz önjáró löveg, 260 ezer tonna lőszer és 100 ezer tonna üzemanyag. A Szovjetunió tehát egy komplett, önálló feladatokra képes és komoly elrettentő erőt képviselő hadsereget állomásoztatott magyar földön.

Más lapra tartozik, hogy az elrettentés elsősorban nekünk szólt, nem a NATO-nak.

Hogy a különböző tüzérségi eszközök és harcászati-hadműveleti rakéták között még mennyi lehetett a nukleáris töltettel rendelkező vagy azzal felszerelhető – örök titok marad. Lehet, hogy jobb is így. Az atomháború elmaradtával ki tudja hányadszor védték meg az égiek Magyarországot a teljes megsemmisüléstől.

Nincs olyan rossz üzlet, amin azért ne keresne valaki. Ez alkalommal is akadt egy nevető harmadik: a szovjeteknek legalább harmincötezer vagonra volt szükségük a kicuccoláshoz. És ezen a MÁV több száz millió forintot keresett. Akkor…

A katonák, a tankok, a páncélozott járművek, a lövegek, a megszámlálhatatlan lőszeres láda és benzines hordó pedig csak úgy özönlött ezekbe a vagonokba. Aki látta, sosem felejti el. Az országunkra évtizedeken át rátelepedő idegen erő ekkor vált a szó fizikai értelmében is láthatóvá-érzékelhetővé.

Érdekes, végül is nem voltak unszimpatikusak ezek a szovjet fiúk. Gyűlölni semmi esetre sem gyűlöltük őket, tudtuk, hogy ők is ugyanolyan emberek, mint mi, és ugyanolyan katonák, mint az összes többi: mennek, ahová vezényelik őket. Mégis, úgy éreztük akkor, hogy valami végtelenül idegen, nem ide való, bénító méreg távozik az ország testéből.

Hogy mi maradt utánuk? A kiürített laktanyákban olykor egészen elképesztő higiéniai viszonyokat találtunk (a pottyantós vécé, de a nyitott emésztőgödör fölé fektetett lyukas deszka sem legenda!), holmi környezetvédelemről pedig beszélni sem lehetett. Az ideiglenesség és igénytelenség birodalma azonban még elhagyott, romos és olykor gusztustalan állapotában is regélt valamiféle, igen büszkén megélt birodalmi öntudatról.

Aztán a következő tavasszal a repülőgépek is nekiiramodtak a tököli repülőtérről. Két századnyi, körülbelül harminc korszerű vadászgép szállt fel ekkor, hogy már valame-lyik relatíve közelebbi szovjet repülőtéren landoljon.

Azokban a napokban megértettük – de alighanem ők is – hogy minden idők megszálló hadseregeinek sorsa ez. A szovjet politikusoknak egy elégtételük mindenesetre maradt: lám, kivételesen nem hazudtak, katonáik ittléte valóban ideiglenesnek bizonyult. Igaz, nem rajtuk múlott…

Viktor Silov altábornagy, a Déli Hadseregcsoport parancsnoka utolsó szovjet katonaként 1991. június 19-én elegánsan elbúcsúzott magyar tárgyalópartnereitől, és szépen át­autózott a záhonyi Tisza-hídon.

Mi pedig egyszerre csak itt álltunk – „ruszkik” nélkül.

Vállunkon az irdatlan felelősséggel, ami pillanatok alatt, minden átmenet nélkül szakadt ránk. Talán éppen itt és ekkor történt az első illúzióromboló felismerés: a szabadság elsősorban felelősséggel jár, csak másodsorban felhőtlen örömmel. Ezt addig nem tudtuk, nem is gondoltunk rá. No, akkor megtanultuk.

Vajon tényleg megtanultuk-e? Nem kell nagyon rosszmájúnak lenni ahhoz, hogy kimondjuk: a rendszerváltás utáni húsz elvesztegetett év éppenséggel nem erről tanúskodik. Mintha az idegen megszállás tudatával felnőtt generációk elveszítették volna a választáshoz, a döntéshez szükséges bölcsességet. Mert választottunk mi sokféleképpen: indulatból, bosszúból, inkább a kevésbé rosszat- alapon, vagy sokszor csak a pillanatnyi hangulatunknak, érzelmeinknek engedelmeskedve. Az eredményben pedig ott tükröződött egy egész társadalom tétova útkeresése, következetlensége, ide-oda kapkodása. Szóval voltak a mi döntéseink mindenfélék, csak éppen bölcsek nem.

A keleti frontot megjárt édesapám mondta az oroszokra: az a legnagyobb tragédiájuk, hogy sosem tudta őket leigázni senki – mégsem voltak szabadok soha.

Minden elfogultság nélkül állíthatom, hogy mély értelmű mondás, érdemes elgondolkodni rajta. Én akkor érzékeltem e szavak igazságát, amikor félig-meddig hivatalos minőségben talán elsőként jártam be a Komáromba telepített, kiürített szovjet páncélos laktanyát és a szintén elhagyott, egészen lenyűgöző méretű Monostori erődöt, amiről még most, emberöltő múltával sem tudjuk pontosan, tulajdonképpen milyen alakulatok, milyen fegyverzettel állomásoztak ott. Furcsa ezt leírni, de én akkor és ott értettem meg, hogy ezek a mi megszállóink elsősorban önmaguk rabjai voltak. Pedig őket senki nem tartotta megszállva.

Akik akkor születtek, mára felnőttek, sokuknak családjuk is van. Ők már szabad emberként élik az életüket, márpedig csak a szabad ember felelős a döntéseiért, a jókért és a rosszakért egyaránt. Elsősorban ők felelősek a jövőnkért.

Ugye, megbízhatunk bennük?

A szerző jogász, író