Történelem
Élt harminc évet
A kérdés az volt, kiknek a neve kerüljön fel a pilonokra, akiket más temetőkben földeltek el, kiket helyezzenek el a sírsétányon, s kik nem kerülhetnek a kultuszhelyre

Kádár János 1989-es temetése után a panteonban nem nyitottak új sírt, legfeljebb a meglévőkbe temettek el egy-egy családtagot. A létesítmény 365 urna számára készült, de a Zsolnay-gyár termékeiből a rendszerváltozásig csak hetvenötöt használtak fel, a többi a raktárakban porosodik. Az emlékmű végleges kialakítását, a személyek kiválasztását hónapokig tartó viták előzték meg, mivel a munkásmozgalom minden korszakát reprezentálni kellett. A kompromisszumok nagyon nehezen születtek meg. Vita nélkül csak az illegalitás időszakának „főmártírjai”, valamint a mozgalom számára kisajátított művészek és tudósok kerültek be a névsorba.
Már-már követhetetlen, hogy a kevésbé rangos sírkertekből a sok szekunder temetéssel kiknek a földi maradványai kerültek ide. Volt, akinek külföldről hozták haza a hamvait (például Párizsból Frankel Leóét és Komját Aladárét), de olyan is akadt, akit a Kerepesi úti temetőn belül kellett áttemetni (így került 1978-ban a temető eldugott helyéről a „legelőkelőbb” részre Stromfeld Aurél). Egyesek sírját egyszerűen nem találták meg. De ezzel nem zárult le a hamvak vándorlása, mert volt família, amely a hozzátartozójáét visszavitette a családi nyugvóhelyre, méltatlannak érezvén a panteont.
A személyek kiválasztásakor az volt a kérdés: kiknek a neve kerüljön fel a pilonokra, akiket más temetőkben földeltek el (például Kun Bélát), illetve kiket helyezzenek el az urnákban, valamint a sírsétányon és a parcellában, a koporsókban. És kiket ne engedjenek be a kultuszhelyre. A mauzóleumon belül szigorú – részben ideológiai, részben pragmatikus megfontolásokon alapuló – hierarchia uralkodott. Érdemes bepillantanunk a Politikai Bizottság 1957–58-as jegyzőkönyveibe, amelyek a sokféle nézetről és a vitákról árulkodnak.
Kiss Károly volt miniszterelnök-helyettes vezette a Mártír Síremlékmű Bizottságot. Beszámolójában van egy mondat, amely megállásra készteti az olvasót. Így szól: „A bizottság gondolkodott azon, hogy ez a mű olyan legyen, amely az elkövetkező évtizedekre is szolgálja a megfelelő célt.” „Elkövetkező évtizedekre” – vajon Kiss Károly hány évtizedre gondolt? A későbbiekben majd kapunk tőle feleletet… De olvassuk tovább: „Alapos vizsgálat alapján lett összeállítva névről névre a javaslat azokra vonatkozóan is, akiknek a hamvait oda helyezzük, és azokra vonatkozóan is, akiknek [csak] a neve lesz oda felvésve. Ezek hamvai szerteszét vannak a vi-lágban.” Az „ezek” névmás – tiszteletlenül – többek felszólalásában visszaköszön…
Az avatásra vonatkozóan Aczél György – kérdésre válaszolva és Kiss Károllyal egyetértésben – kijelenti, hogy az emlékművet 1959. március 21-én, a Tanácsköztársaság kikiáltásának évfordulón avatják majd fel, de erről az építőknek nem szabad tudniuk. Ők csak fejezzék be 1958 végéig a munkálatokat. A megjegyzés az akkori építőipar kritikája volna?
Nemes Dezső veti fel, hogy ha az emlékmű a munkásmozgalom mártírjainak síremléke, akkor mit keres ott Táncsics Mihály. „Táncsics nagy volt az 1848-as forradalomban, mint a parasztság képviselője, annak ellenére, hogy lapjának neve Munkás Újság volt. [Helyesen: Munkások Ujsága.] A munkásmozgalomhoz 1869-ben csatlakozott, de 1870-ben kizárták a munkásegyletből.” Pontosítsunk: a szóban forgó hetilapot Táncsics a parasztságnak és a munkásságnak címezte. Az Általános Munkásegyletbe 1869-ben lépett be, amely megválasztotta elnökének. A belső nézeteltérések hatására 1870-ben mondott le, de kapcsolata a szocialista mozgalommal élete végéig fennmaradt. Kádár János is elmondja ezzel kapcsolatban a véleményét: „Kicsit komplikáltnak tartom Táncsicsot és Szántó Kovács Jánost is. Igaz, valamiféle szocializmusért ezek [!] is harcoltak, de az azért nem a munkásosztály szocializmusa volt. Persze véleményem szerint mind a kettőt fel lehet venni.”
Nagyobb vitát kavar Pálffy György altábornagy, Szőnyi Tibor orvos és Szalai András politikus személye, akiket a Rajk-per kapcsán, koncepciós eljárással ítéltek halálra és végeztek ki. „Szalaival kapcsolatban nincsenek aggályaim, de Pálffy nem tudom, ide való-e?” – jegyzi meg Nemes Dezső. Kiss Károly közbevág: „Nagy mérlegelés volt a névsor összeállításánál. Sokan közülünk ellene voltak. Pálffy mégis az illegális kommunista párt katonai bizottságának volt a tagja.” Nemes Dezső: „Szőnyivel kapcsolatban is vannak aggályaim. Ő a 30-as években csinált olyan dolgot, amit azután nem vizsgáltak ki.” Kállai Gyula: „Én a csoportosítást nem nagyon értem. A javaslat szerint 53 elvtárs hamvai legyenek felsorolva – és fel is sorolják az 53 elvtársat. A másik jegyzékben viszont van egy csomó olyan elvtárs, akiknek szintén itt van a hamva.” Aczél György: „Nincs itt, vidéken vagy külföldön vannak.” Kállai Gyula: „Akkor ez más kérdés. De véleményem szerint a névsor mégis nagyon egyenlőtlen. Itt van például Bottyánszky Pálné. Én ezt egy kicsit túlzásnak tartom. Rendesen, becsületesen részt vett a nőmozgalomban, de nem tartozik a munkásmozgalom kimagasló alakjai közé.” Kálmán Endre: „Az volt a jelszó, hogy lehetőleg minél több szocdemet is vegyünk be.” Fehér Lajos: „Javaslom, hogy Pálffy legyen benne a névsorban.
Kádár János: „Egy fogalomzavar van nálam. Az egésznek a neve: »Mártír síremlékmű«. Mikor a neveket nézem, látom, hogy ezek [!] között nagyrészt ágyban meghalt emberek vannak. Vagy ezek [!] nem valók ide, vagy helytelen az elnevezése. Ezt pontosan kell meghatározni. Ez az emlékmű olyan emberek emlékműve és temetkezési helyen legyen, akik életüket a munkásosztály ügyéért adták, akik lehetnek mártírok, vagy nem mártírok… Mártír az, akit az ellenség ölt meg, vagy harc közben halt meg. A mártír dolognál van egy ütközés is [nehezen fejezi ki magát]: azok, akiket nem az ellenség ölt meg. Például Szőnyi, Szalai, akik tragikus módon pusztultak el. Most ők a munkásmozgalom mártírjai, vagy nem mártírjai? Én azt mondom, hogy ilyen természetű esetekben induljunk ki abból, hogy az illető, amíg él[t], a munkásmozgalomért élt-e, és milyen szerepet töltött be a munkásmozgalomban. Ez legyen a határ. Szerintem ide tartozik Pálffy is. Szőnyi nem fér bele; nem azért, mert 1930-ban probléma volt vele, hanem mert amíg élt, nem tudom, milyen kiemelkedő szerepe volt. Tragikus körülmények között halt meg, de élete, tevékenysége nem mutat óriási, kiemelkedő szerepet.”
A neves író, Albert Camus szerint a mártíroknak választaniuk kell: vagy elfelejtik, vagy kigúnyolják, vagy kihasználják őket. Hogy megértsék őket – nos, arra semmi esélyük.
Kádár János még folytatja: „Hogyan lesznek majd a nevek csoportosítva? Olyan különbözőek a nevek, hogy ha egyszer feltámadnának, akkor talán össze is vesznének.” [Aligha jár messze az igazságtól.] Aczél György: „Halálozási sorrendben lesznek feltüntetve. Kádár János: „Nem jobb az ABC?” Aczél György: „Nem lehet megcsinálni.” Kádár János: „Itt még a betűk nagysága is számít. Nekem az a véleményem, ha valaki meghalt, megszűnt a rang. [A panteonban uralkodó hierarchia nem ezt igazolja később.] Szerintem a neveket egyforma betűkkel kell írni.”
Orbán László visszatér Rajkékhoz: „Felmerült itt négy elvtárs: Rajk, Pálffy, Szalai, Szőnyi. Mindegyiknek oda kell kerülni, még akkor is, ha egyiknél-másiknál mérlegelés lenne szükséges. Ezek [!] négyen a közvéleményben nagyon együtt szerepelnek. Együtt vannak eltemetve. Most onnan elviszünk hármat és egy ott marad? Hogy néz ez ki?! Hallatja hangját Marosán György is: „A névsor hetven százalékával egyetértek – mondja –, amennyiben én a 35 éves munkásmozgalmi tapasztalatomra támaszkodom. De vigyázni kell a névsor összeállításánál, hogy a magyar munkásmozgalom nagy halottainak emlékművén kiknek a nevét örökítjük meg, illetve az emlékműben kiket temetünk el.”
Apró Antal nehezményezi, hogy a spanyol polgárháborúban részt vettek közül keveset lát a névsorban. Kállai Gyula visszatér Táncsicsra: „Én nem bolygatnék meg egyeseket még akkor sem, ha holttestük feltalálható [sic!]. Például Táncsicsnak a Kerepesi úti temetőben van mauzóleuma. [Helyesen: Nincs mauzóleuma. Szülőfalujában, 1886-ban avatták első szobrát; szülőházában Ácsteszér községben emlékmúzeuma áll. Budapesten hunyt el, a Fiumei úti sírkert 34-es parcellájában nyugszik.] Inkább azt javaslom, hogy Táncsics nevét véssük fel a táblára, mint a munkásmozgalom nagy halottainak nevét, de a sírját hagyjuk ott. József Attilának elég gondozatlan a sírja, meggondolandó, hogy őt átvigyük-e ide.”
József Attilát négyszer temették el: először Szárszón, aztán 1942-ben a Kerepesi úti sírkertbe, majd a munkásmozgalmi hősök parcellájába, végül pedig Etelka nővére elhatározásából végső nyughelyére, a családi sírba.
Kádár János kér újfent szót: „Ez a névsor azért lett ilyen vegyes, mert kétféle elgondolás van; részben a temetkezési hely, részben pedig az emléktábla. Most újból elölről kezdeni nehéz lenne. Jó lenne az emlékmű elnevezésnél a „nagy” szót kihagyni. A „nagy” ellen szól az, hogy ezek [!] között sok „kicsi” is van… akik nem játszottak nagy szerepet a mun-kásmozgalomban, mégis ide tartoznak.”
Kiss Károly megnyugtatja a jelenlévőket: „Olyan embereket nem akarunk ide felvenni, akiknek a neve ugyan ismert a mozgalomban, de később tudomásunkra jutott, hogy árulást követtek el. Azon kívül azt is igyekeztünk elkerülni, hogy olyanok neve kerüljön az emlékműre, akik nem oda valók, mert ez az emlékmű – és kimondja, amit már korábban fejtegetett –: száz év múlva is emlékmű lesz!”
Tévedett.