Szenteste Budán, az ostromban

– Lucy néni 1944-ben tizenegy éves volt. Milyenek voltak a családi körülményei?

– Polgári család volt a miénk, édesapám a Kisipari Munkaszerző Szövetkezet, valamint egy német cég magyar képviseletének, az Ipari és Gázvédőeszközök Kft.-nek volt az igazgatója. Édesanyám a háztartást vezette itthon. A Várban 1941-ig az Úri utcában laktunk, azután költöztünk át egy budai családi házba, ami édesapám régi vágya volt, mert 1918-ban, amikor Aradról elmenekültek, mindenük odaveszett. A Pala utcai Angol-Magyar Magán Elemi Iskolába jártam 1944 tavaszán, amikor a háborús időkre való tekintettel előre hozták a vizsgákat. Ősszel lettem volna elsős gimnazista, a közelbe írattak be a szüleim, a Jurányi utcai Gizella Leánygimnáziumba, de mivel ott hadikórház létesült, egy magántanárt fogadtak mellém ’44 őszén, aki két barátnőmmel együtt tanított bennünket, míg a helyzet komollyá nem vált. Egyébként a légitámadások miatt szünetelt a tanítás a fővárosi iskolákban.

– Hogyan telt a szenteste?

– Már eléggé kaotikus volt a december, mert légitámadások voltak. A szüleimen láttam, hogy nyugtalanok, s hallottam fél füllel, hogy mi történik a városban. Decemberben édesapám már nem engedte át Pestre édesanyámat, mert azt mondta, olyan viszonyok vannak ott, hogy jobb, ha azokat nem látja. Készültek a karácsonyra és vettek egy fát, amit szépen feldíszítettek. Nem volt olyan díszes, mint az előző években. Készültünk délután a gyertyagyújtásra, amikor öt óra körül édesapám sofőrje, Bárány Antal telefonált, hogy az oroszok már Budagyöngyénél vannak. Elsötétítés volt érvényben, de meg­gyújtottuk a gyertyákat. Hat órakor, amikor vacsorázni szerettünk volna, már nagy robbanások hallatszottak távolról és közelről is. Este átmentünk a barlangba, de később visszajöttünk és az éjszakát még itthon töltöttük. A következő nap viszont újra a barlangba mentünk, ahova ágyneműket, iratokat és más, fontos dolgokat vittünk magunkkal. Ott nagyon jó elhelyezést kaptunk. Édesapám összeköttetései révén a nagy óvóhely egyik mellékbarlangjában kaptunk szállást. Az Úri utca 18. alatt volt a Miniszterelnökség sajtóosztályának az óvóhelye, ide hurcolkodtunk. Itt és az Úri utca 20. alatti barlangrészben magyar tábori csendőrök is tartózkodtak, a tisztek és a legénység nappal fent volt állandó járőrben. Ebben a barlangrészben éltük át a teljes ostromot, velünk volt a kutyánk is.

– Milyen volt az élet a fővárosban? A szülei készültek a nehéz időkre?

– Karácsony előtt még nyitva voltak a boltok, jártak a buszok és a villamosok. A telefon működött egy darabig, a gázszolgáltatás december 25-én akadozott, így nagy volt az izgalom, hogy a pulyka megsül-e ebédre. A szüleim élelmiszertartalékokat halmoztak fel, lisztet, cukrot, lesütött húst, zsírt, lencsét és krumplit. Ezeket részletekben vitték át az óvóhelyre, mert ott nem lehetett ezeket tárolni. A szüleim úgy gondolták, hogy a szükséges dolgokért időnként hazalátogatnak. A házmesterünk és a két másik lakó is rendszeresen visszajárt a házba, így ha valaki nagyon keresett minket, megtalálhatott az óvóhelyen.

– Milyen körülmények között éltek az óvóhelyen?

– Amikor már rendszeresen lőtték a Krisztinavárost, nagyon sokan költöztek a barlangba és kezdett megtelni. Kezdetben két-két padon tudtunk feküdni, a később érkezettek az óvóhelyen lévő faanyagból tákoltak össze emeletes ágyakat. Nagyon sok volt a kibombázott menekült, Pest elestét követően is nyilasok hurcolkodtak oda családjaik­kal. A zsúfoltság miatt a levegő odabent állandóan nedves, párás volt. Január elején a szüleim engedélyével magyar légvédelmi tüzérek költöztek a házunk pincéjébe – megígérve, hogy vigyáznak a házra, ahonnan nem fog semmi sem eltűnni – és az utcán egy légvédelmi löveget vontattak tüzelőállásba. A főzés nagyon nehéz volt, a barlang feletti rendes pincében működött egy tűzhely, azon főztek az asszonyok, ami nagyon sok vitára és összetűzésekre adott alkalmat. A vízhiány jelentette az egyik legnagyobb problémát. Vízellátás nem volt, a barlangi kutak zavaros vizét csak főzéshez lehetett használni. Akadtak élelmes emberek, akik az ivóvizet árulták. Az Ostrom utcában találatot kapott egy főnyomócső, ezért nem volt víz, de ezt csak utólag tudtuk meg. A Halászbástyánál csordogált egy forrás, ott sorba kellett állni és néha a Szentháromság téren a templom előtt is lehetett vízhez jutni. Több vízgyűjtő ciszterna volt a Várban – ezeket légó­medencének is hívták –, de azok befagytak, így csákánnyal lehetett csak kibányászni. Ilyen volt a helyőrségi templom mellett is a Kapisztrán téren, ahol most a parkoló van. Ott sokan megsebesültek, meghaltak. A légó­szolgálat feladatai közé tartozott a higiénia fenntartása, nagy volt a sorbanállás az egy darab hordozható illemhely előtt, a légó­sok azt vitték kiüríteni és hozták vissza.

– Ilyen viszonyok között nem csoda, ha tömeges megbetegedések fordultak elő.

– Édesanyám tüdőgyulladást kapott, őt Förster Gyula főorvos kezelte. Superseptylt és Ultraseptylt kapott, édesapám szerzett neki vizet, hogy teát ihasson. Lassan javult az állapota. Sokan kaptak „ukránkát”, vagyis hasmenéssel járó fertőzést, ez a gyerekek számára volt a legveszélyesebb. Nekem a számon és az arcomon jöttek ki herpeszszerű kiütések. Ekkor édesapám átvitt a Sziklakórházba. Az Úri utca 30. pincelejáratán keresztül mentünk le, ahol szörnyű látványban volt részünk. A lépcső két oldalán egymásra rakva sorakozott a rengeteg eltemetésre váró holttest. Január végén újra le kellett mennünk oda a Lovas utcai bejáraton át. Már a bejáratnál egymás hegyén-hátán feküdtek az eltetvesedett magyar és német sebesültek, akik igyekeztek az élősködőktől megszabadulni. Odabent lépni sem lehetett a sok sebesülttől és betegtől, elviselhetetlen volt a pokoli bűz. Csodáltuk az orvosokat és az ápolókat, ahogy emberfeletti módon próbáltak helytállni.

– Katonai élelmezésben részesültek? A harcok alatt azért lehetett még élelmet vásárolni?

– Az ostrom alatt csak a saját készleteinket fogyasztottuk, mert a katonáknak is kevés ennivalójuk volt. A légószolgálat tagjai azonban minden reggel hoztak katonakávét és kenyeret, ami nagyon rossz minőségű, de kenyér volt. A reggeli így biztosítva volt. Más ellátásra én nem emlékszem, hogy kaptunk volna ott a barlangban. Mindenki a tartalékaiból élt, főzött. A pékek és boltosok ameddig tudták, kiszolgálták a vevőket. A Várban a Szentháromság utcában volt a Belényi nevű pék, amíg tartott a liszt, ő sütött kenyeret, és azt el is adta. De volt aztán már olyan, hogy a családok is vitték át a tartalék lisztből készült kenyeret és azt meg lehetett süttetni nála. Amíg fűteni tudta a kemencét, volt kenyér. A Szentháromság és az Úri utca sarkán állt a Zellech fűszer- és csemegekereskedés, ők sokáig kitartottak, de aztán az a ház telitalálatot kapott és őnekik is mindenük elpusztult. És a többiek is így voltak ott. Emlékszem az Adamecz kereskedésre a Hajadon és a Tárnok utca sarkán, akkor mellette még egy Párkányi nevűre, ezek voltak a közelünkben.

– A tábori csendőrök mellett láttak más katonákat is?

– Az óvóhelyre a németek nem jöttek le, csak a sebesültjeiket hozták oda, amikor a Sziklakórház megtelt. A Lovas úti bejáratnak volt egy nagyon széles bevezető folyosója a barlangba. Itt és nagyobb termekben rendeztek be lazarettet. Valamikor januárban édesapámat német tisztek keresték fel és arra kérték, hogy adja át katonai használatra személygépkocsiját és garázsát, amelyben gyógyszer- és kötszerraktárat akartak létesíteni. Bár úriember módjára viselkedtek, közölték, ha a kérésüket nem teljesíti, akkor lefoglalják a kért dolgokat. Így édesapám kénytelen volt átadni az autó slusszkulcsát. Az óvóhelyre harcoló német katonákat nem szállásoltak be, csak február első napjaiban. Csupa fiatal, tizenhat-tizennyolc éves sváb gyereket láttunk, akik egyenruhában voltak, azokat is betelepítették az Úri utca 16. és 18. alatt, a Királyi Palota felé eső folyosóra. Csak éjjelre jöttek le, de az ostrom vége felé a rokonaik valahogy megtalálták őket, és hoztak civil ruhát nekik, amibe átöltöztek. Az Úri utca 18. felső pincerészén láttam még német katonákat, és gyerekszemmel is feltűnt, hogy mindig írtak valamit, gondolom, a hadinaplókat vezethették és jelentéseket gyárthattak. Villanyvilágításuk volt, amit a Sziklakórházból kaptak, így a mécsesek mellett olykor nálunk is égett egy villanykörte. A németek ezt le akarták kapcsolni, de az óvóhelyparancsnok elérte, hogy a világítás maradhasson. Február 10. után a németek nagyon izgatottan pakoltak és tüntették el az iratokat. Az Úri utca 18. udvarán máglyát raktak a papírokból. Onnan gondoltuk, hogy most már hamarosan vége lesz az ostromnak. Valami volt a levegőben, de a kitörés idejét titokban tartották. A pincébe nem jöttek le a német katonák az emberek közé és nem csellengtek vissza a kitörés után.

– Mikor merészkedtek le a szovjetek az óvóhelyre?

– A kitörés éjjelén a felnőttek imádkoztak és töprengtek, mit hozhat a holnap. Az első orosz katona február 12-én hajnalban jött le a pincébe. Előtte a férfiak rohangáltak, hogy híreket hozzanak és ők mondták, most már a kórházban vannak az oroszok! Egy fiatal orosz jött, aki már jócskán felöntött a garatra, de jóindulatú volt, mondta: vojna kaput és mindenki pasli damoj. Másnap jött egy politruk és több tiszt egy magyar tolmáccsal. Névsort állítottak össze, hogy ki van a mi óvóhely részünkben, és a komisszár kikérdezett mindenkit, miközben feltette azt a furcsa kérdést is, hogy miért van itt az illető. Nagyon megnézték az óvóhelyet, német és magyar katonákat kerestek. A karórákat „elkérték”, aztán jöttek kósza oroszok, azoktól kellett félni. Nekünk szerencsénk volt, nálunk nem erőszakoskodtak. Azt hallottam, hogy a kórházban nagyon féltették az ápolónőket, az orvosok valahogy elrejtették őket, de nekem, a gyereknek nem mondtak el mindent a szörnyűségekről. A fiatal nők elmaszkírozták magukat, a férfiak szakállt növesztettek, és mindenki toprongyosan járt.

– Ekkor még maradtak az óvóhelyen?

– Pár napig még igen, aztán hazamentünk. A ház belövéseket kapott – de a szüleim egy szobát lakhatóvá tudtak tenni – és a kertünkben két nagy bombatölcsér éktelenkedett. Sok dolgunk eltűnt. Az értékeinket nemcsak a katonák vihették el, hanem a zavarosban halászók, akiket a köznyelv „honi kozákoknak” hívott. Ez volt hát nekünk hetvenöt éve a „felszabadúlás”.