A katonai vereség

Klapka György vezérőrnagy találóan állapította meg, hogy „Világos csak zárjelenete volt a szomorú drámánknak. Szabadságunk valóságos sírja Temesvár.”

A félig-meddig elkészült Szeged körüli sánctáborba lóhalálában megérkezett bonyhádi Perczel Mór vezérőrnagy Közép-tiszai hadseregének nem sok ideje maradt a pihenésre. A császári fősereg ugyanis három menetoszlopban közeledett, báró Julius Jacob von Haynau táborszernagy úgy tervezte, szárnyaival a Maroson és a Tiszán átkelve kikényszeríti Szeged feladását.

A sánctáborban 48 ezer honvéd tartózkodott, Perczel csapatai mellett a Guyon Richárd vezérőrnagy-féle IV. hadtest és a tartalék hadtest, míg a Bánságban további 30 ezer honvéd állomásozott – Josef Kollman ezredes, Kmety György vezérőrnagy és Bene Lajos ezredes erői, gróf hernádvécsei és hajnácskeői Vécsey Károly vezérőrnagy Temesvárt zároló V. hadteste és az aradi várőrség. Miután július 29-én pacséri Mészáros Lázár altábornagy leköszönt a fővezérségről, azt gróf Henryk Dembiński altábornagy vette át, aki szokásához híven ismét a visszavonulást választotta, holott lehetősége nyílt arra, hogy Haynau szárnyai ellen sikerrel operáljon. Augusztus 2-án Haynau kardcsapás nélkül jutott a szegedi sáncok birtokába, Dembiński a Tisza bal partjára húzódott, ennek hírére doggenfeldi Vetter Antal altábornagy lemondott a Déli hadsereg éléről. Másnap a császáriak átkeltek a Tiszán Újszegedre, amit Dembiński nem akadályozott meg.

Augusztus 5-én Haynau Újszeged és Szőreg között vezette be a támadást, míg jobb szárnya Törökkanizsánál fenyegette Dembińskit. Guyon Óbesenyő felé retirált, Dembiński erre Béba felé vonult vissza. A császári bal szárny másnap Makónál kelt át a Maroson vert hadihídon, miután kiűzte onnan a magyarokat. A kormány ekkor az aradi összpontosításról döntött, azonban Dembiński inkább Temesvár felé vonult, hogy felvegye az összeköttetést Vécseyvel és Kmetyvel. Augusztus 9-én, Temesvárnál Dembiński újfent a hátát mutatta Haynaunak, és Lugos felé kezdte meg a visszavonulást, amikor váratlanul megérkezett Erdélyből Józef Bem altábornagy, aki Kossuth utasítására átvette a főparancsnokságot. Nem akart harc nélkül Aradra vonulni, így 42 692 főből és 157 lövegből álló seregének támadást vezényelt. A túlerőben lévő honvédek kezdetben sikereket értek el, aztán elfogyott a tüzérség lőszere, s kisült, a lőszertartalék már Lugoson van. A császári IV. hadtest ekkor kapta oldalba a magyar jobb szárnyat, Bem odasietett, ám lováról lebukva súlyosan megsérült. Kötelékei felbomlottak és csak 30 ezren verődtek össze Lugoson. Egervári (Potemkin) Ödön, a 14. Lehel-huszárezred hadnagya emlékezetében így őrizte meg e pánikjelenséget: „Napalkonyatkor általános lőn a hátrálási zavar, még pedig olyan, amilyenről fogalmam addig nem volt; az összes sereg hátrálása a középponton kezdődött, a jobbszárnyon folytattatott (…) s oly romboló tolongássá fajult, hogy azt többé emberi erő fenntartani nem volt képes. E hátrálás zavarát élethűen le nem írhatom, csupán annak fogalmat szerző vázlatát adhatom. A tüzérség »helyet az ágyuknak« kiáltással s földet rázó robajjal sietett hátrafelé, s a gyalogságot páni borzalommal eltölté.

A nagy zavart még rémületesebbé tette a lovasság rendetlen visszavonulása, mely a gyalog hátrálókat agyongázolással fenyegette.” Temesvárt sikerrel mentették fel a császáriak és a csatavesztéssel Kossuthék minden reménye odaveszett.

Görgei Arad felé vonuló Feldunai hadserege július 30-án kettévált, és Nagysándor József vezérőrnagy
I. hadteste biztosította bal oldalukat. Debrecennél augusztus 2-án Nagysándort gróf Iván Fjodorovics Paszkevics-Erivánszkij cári tábornagy főserege támadta meg, aki nem tért ki a hétszeres létszámbeli és hatszoros tüzérségi túlerő elől. Katasztrofális vereséget szenvedett, de az oroszok előrenyomulását lassítani tudta, amelynek ellátási gondjai támadtak. Az egérutat nyert Görgeinek ekkor még esélye volt arra, hogy a Déli hadsereggel egyesülve Haynaut legyűrje. Felvette a kapcsolatot az oroszokkal, akik rá akarták bírni a mielőbbi megadásra, ám Görgei úgy vélte, fellazíthatja a császáriak és a cáriak szövetségét.

Az augusztus 10-i aradi minisztertanács döntéseit már a kapkodás jellemezte, s ekkor találkozott utoljára a két pertu barát. Kossuth kérdésére Görgei kijelentette, ha Temesvárnál vereséget szenvedünk, a katonai sakkjátszmában sakk-mattot kapunk és az egyedüli észszerű döntés a fegyverletétel lehet. Ellátási gondokkal küzdő harmincezres – ebből ötezer fegyvertelen újonc – hadseregével öngyilkosság lett volna csatát vállalnia, honvédeinek puskánként másfél tölténye volt csupán. A temesvári csatavesztés hírére Kossuth leköszönt, átadva Görgeinek a hatalmat, aki diktátorként jegyzett kiáltványát így zárta: „Mit Istennek megfejthetetlen végzése reánk fog mérni, tűrni fogjuk férfias elszántsággal s az öntudat azon boldogító reményében, hogy az igaz ügy örökre veszve nem lehet.” Igyekeznie kellett, ugyanis Haynau előőrsei Újságnál már megütköztek Nagysándor hadtestével.

A cári III. hadtest parancsnokát, Fjodor Vasziljevics Rüdiger lovassági tábornokot levélben tájékoztatta fegyverletételi szándékáról, s az utolsó haditanács – két fő kivételével – az értelmetlen vérontás elkerülése végett jóváhagyta az oroszok előtti megadást, mivel tudták, Haynautól semmi esetre sem nyernek kegyelmet.

Augusztus 13-án, a világosi várrom alatti szőlősi síkon 29 838 honvéd tette le a fegyvert, Görgei ezen utolsó lépésével akarta a világ tudtára adni, hogy szabadságharcunk végső kimenetelét nem a császá­riak, hanem az orosz túlerő döntötte el. A szomorú végjátékról a tábornok öccse, görgői és toporczi Görgey István százados így számolt be: „Ekkor végtől végig felhangzott az utolsó magyar vezényszó. A gyalogságnál: »fegyvert gúlába!« (…)

A huszárok leszállva s a kardot a nyeregkápára akasztva, rövid kantárszáron tartották a lovat. Az ágyúk szorosan egymás mellett. Megjelent Rüdiger orosz altábornagy, és Görgey [sic!] Arthur oldalán síri csendben, az esti szürkületben végig lovagolt a lefegyverzett hadsorok előtt. Aztán a csatorna felől, hol a III. hadtest, és ennek bal szárnyán a Hannover-huszárezred állott (…) felhangzott: »Éljen Görgey! [sic!]« utolszor… Ekkor bátyám hirtelen leborult – egy percre – hű lova nyakára.”

A segesvári ütközet másnapján hiába próbálta meg feltartóztatni csíkszentgyörgyi Gál Sándor ezredes székelyföldi hadosztálya Tusnád alatt és a Moldvából visszavonuló kézdipolyáni Tuzson János őrnagy maroknyi különítménye Nyergestetőnél gróf Eduard Clam-Gallas császári altábornagy kombinált hadtestét, Háromszék után Csíkszereda is elesett, miközben az oroszok Marosvásárhelyt foglalták el. Gál hadosztálya maradékával Kolozsvár felé hátrált, de báró Stein Miksa ezredes gyulafehérvári ostromserege is vereséget szenvedett Szerdahelynél Gusztav Hrisztianovics Hasford orosz altábornagytól. Augusztus 1-jén Bem Marosvásárhely felől kísérelt meg támadást a kolozsvári és a besztercei hadosztály maradékával, hogy meggátolja a Székelyföld elvesztését. Kolozsvár alatt kétezer honvédet hagyott, Steinnek Nagyszeben alá kellett érkeznie, ahová maga is hatezer emberrel vonult. Azzal számolt, ha az oroszok havasalföldi utánpótlási vonalait elvágja, az oroszok nem vonulnak a Székelyföld ellen. Nagyszebenből augusztus 5-én Hasfordot a Vöröstoronyi-szoros felé kergette, azonban Stein helyett Alekszandr Nyikolajevics Lüders orosz gyalogsági tábornok érkezett Nagyszeben alá. Másnap Nagycsűrnél a dél-erdélyi magyar erők döntő vereséget szenvedtek. Szászsebesen Bem átadta Steinnek a parancsnokságot, maga pedig elindult, hogy átvegye a főhadszíntéren a főparancsnokságot. Erdély ekkorra az intervenciós erők birtokába került, a Piski felé hátrált Stein hatezer katonája mellett csak a székelyföldi hadosztály maradéka és báró magyargyerőmonostori Kemény Farkas ezredes csapatai tartózkodtak Kolozsvárott. Stein augusztus 12-én Szászsebes mellett ismét ütközetet vesztett, így Dévára szorult vissza – ahol gondatlanság miatt a vár felrobbant –, majd onnan Dobra felé hátrált. Az erdélyi harcokban Bem seregének 75 százaléka odaveszett, de sikerrel akadályozta meg, hogy az ellenség idő előtt kijusson a magyarországi főhadszíntérre.

A világosi fegyverletétel a többi seregtestet is hasonló lépésre ösztönözte. A Lugoson összeverődött csapatokból csupán Vécsey hadteste és Kmety hadosztálya maradt intakt. Kossuth itt találkozott Bemmel, aki a további harcra ösztönözte, ám a leköszönt kormányzó értelmetlennek vélte a további vérontást. Orsova felé igyekezett, s több tábornok (Dembiński, Mészáros, Per­czel) is vele menekült. Augusztus 15-én Haynau Lugosnál megtámadta a szétzilált Déli hadsereget, amelyet Facsétra szorított vissza. Az itteni haditanácson Bem az erdélyi harcok folytatását szorgalmazta, ám leszavazták. Nem adta fel, és Déva felé indult, míg Vécsey Borosjenő, a IX. és X. hadtestek maradékai Karánsebesre tartottak. Bem Dobránál egyesült Stein csapataival, de mivel azok teljesen demoralizálódtak, Stein társaságában a török határ felé indult el. Baróthi Beke József ezredes vette át a parancsnokságot, akinek nem maradt más választása: augusztus 18-án Dévánál megadta magát az oroszoknak. Szkárosi Lázár Vilmos ezredes és cserneki és tarkeöi Dessewffy Arisztid vezérőrnagy hadtesteinek maradványai délre szorultak és augusztus 19–20-án a császáriak előtt tették le a fegyvert. Az V. hadtest augusztus 20–21-én Borosjenőnél tett ugyanígy az oroszok előtt, Hátszegnél pedig a szétszóródott Déli hadsereg IV. hadtestének egyik dandára. E hadsereg Kollman-féle bánsági hadosztálya az olasz és a lengyel légiókkal azonban kitartott, és zárt kötelékben hagyta el az országot.

Mivel Magnus Johann von Grotenhjelm cári altábornagy augusz­tus 14-én Kolozsvár alá ért, az onnan kivonuló Gál és Kemény hadosztályai Bánffyhunyad mellett ütköztek meg az oroszokkal. Az északon lévő magyar csapatokat addigra már a cári erők szétverték, csupán kazinczi és alsóredmeczi Kazinczy Lajos ezredes máramarosi hadosztálya maradt meg, amely augusztus 20-án Zsibónál egyesült az erdélyi csapatok maradékával. Haditanácsuk elhatározta, hogy az oroszok előtt adják meg magukat, de augusztus 24–25-én csak a tisztek és pár száz honvéd tett így, a zöm szétszéledt.

A magyar kézben lévő erősségek közül augusztus 17-én Arad, kilenc nappal később pedig Munkács kapitulált. Pétervárad és Komárom azonban szilárdan tartotta magát, sőt Klapka csapatai augusztus 3-án sikeres kitörést hajtottak végre, jelentős zavart okozván a császá­riak utánpótlásában, de a főhadszíntér hadműveleteire már semmilyen befolyással sem bírtak.