Élet-halál küzdelem

Báró Josip Jelačić altábornagy továbbra is a Ferenc-csatorna mögött tartózkodott, miközben doggenfeldi Vetter Antal altábornagy, a Déli hadsereg parancsnoka kötelékeit rendezhette. Július 12-én megérkezett Nemesmiliticsre Kmety György ezredes hadosztálya, így 20 ezer fővel kezdhette meg támadását. Vetter a Ferenc-csatorna keleti oldalán tüntetésre szorítkozott, míg a Kmety-hadosztálynak a csatornán átkelve, annak keleti oldalán haladva, Kulánál kellett Jelačić erőit meglepnie. Erről az ellenség is tudomást szerzett, így preventív támadást indított, és július 14-én Kishegyesnél rajtaütött a IV. hadtesten. A bán akciója azonban balul sült el, a honvéd előőrsök észrevették, ráadásul a magyar arcvonal hadteste oldalában állt. Támadásai rendre összeomlottak a honvédek gyalogsági és tüzérségi tüzében, csapatai megzavarodtak. Guyon Richárd vezérőrnagy ellenlökésre vezette honvédeit, amivel a császáriak Verbász felé hátrálását akadályozhatta meg. Jelačić elszelelt, de fennállt annak a veszélye, hogy mögötte Kmety megfutamítja a kulai helyőrséget és a hátába kerül. Ez azonban elmaradt, a bán Verbászon keresztül a Szerémségbe retirált. A Titeli-fennsíkon erőit koncentráló Vetter kezébe került a hadműveleti kezdeményezés, Jelačić pedig augusztus közepéig tanácsosabbnak vélte, ha a Szerémségben marad. Az uralkodó ezért Julius Jacob von Haynau táborszernagynak parancsba adta, hogy Jelačićot feltétlen támogassa. Vetter Péterváradon ütötte fel főhadiszállását, előbb az erőd teljes felmentését akarta elérni, azután nyílt lehetősége a Titeli-fennsík kiéheztetésére. A hadügyértől ekkor kapott utasítást: induljon a fennsík elfoglalására. Július 23-án Guyon eredménytelenül próbálkozott annak bevételével, támadásait rendre visszaverték. Felsőbb parancsra a IV. hadtest Szeged felé indult el, Kmety pedig a Tisza bal partján a Duna vonalát és a Titeli-fennsíkot tartotta szemmel.

Macska-egér játék Erdélyben

Az intervenciós csapatok rövid lefolyású erdélyi hadjáratra számítottak, és arra, hogy magyar ellenállás csak Kolozsvár térségé­ben várható. A legfontosabb tényezőt, JózefBem altábornagyot azonban kihagyták számításaikból, aki Erdély-szerte elhelyezett csapatai révén bárhol operálhatott, s ez jelentős nehézségeket okozott ellenfeleinek. A 39 ezer fővel és 107 ágyúval bíró Erdélyi hadsereggel szemben a császári–cári erők 53 ezer katonát és 133 löveget számláltak. A reguláris hadviseléssel párhuzamosan tovább tombolt az oláh polgárháború. Igaz, májusban Avram Iancu tárgyalóasztalhoz ült, hogy Ioan Dragossal megállapodjon, de Hatvani Imre őrnagy önfejűsége az abrudbányai tragédiához vezetett. Gyulafehérvár továbbra is az ellenség kezén volt, amely az oláh felkelők bázisaként is szolgált. Abrudbányát báró magyargyerőmonostori Kemény Farkas ezredes visszavette, de Iancu topánfalvi megerősített táborát nem tudta bevenni, eredményei nem bizonyultak tartósnak. Július elején Bánffyhunyad felől következett az újabb magyar támadás – kis számú erővel, mivel a csapatokra a császáriak és a cáriak ellen volt szükség –,amely katasztrófát eredményezett: július 5–6-án Havasnagyfalu mellett az oláhok tőrbe csalták Vasvári Pál „vezérkapitány” Rákóczi-szabadcsapatát, és a parancsnokkal együtt az állomány javát lemészárolták. Bem továbbra is figyeltette a havasokat, így a dévai és kolozsvári hadosztályok, valamint a gyulafehérvári ostromsereg e feladatot is ellátta, csupán a zömében újoncokból álló székelyföldi, brassói, nagyszebeni és besztercei hadosztályokra számíthatott a hadműveletekben, amelyeket egyenként vetett be.

Alekszandr Nyikolajevics Lüders gyalogsági tábornok, miután elfoglalta Brassót,Nagyszeben felé indult, hogy felvegye a kapcsolatot a Vöröstoronyi-szorosnál betörő császáriakkal, de a Hasford-dandárt a Székelyföld ellen küldte. Ez Prázsmár és Kökös között megverte a székelyföldi hadosztályt, aztán július 2-án Kökös és Uzon között csíkszentgyörgyi Gál Sándor ezredes ismét megütközött Gusztav Hrisztianovics Hasford altábornagy csapataival, ahol halálos sebet kapott a honvédek tüzérségi parancsnoka, Gábor Áron őrnagy. Lüders Nagyszeben alól visszafordult, és július 5-én Sepsiszentgyörgy alatt a székelyföldi hadosztállyal csapott össze. Uzon felől lepték meg a székelyeket, és mivel az alakulatok az Olt hídjánál felbomlottak, Gál elrendelte a visszavonulást. A csíki 85. honvédzászlóalj 6. százada fedezte őket, amelynek parancsnoka a 22 éves GyertyánffyFerenc százados volt. Az Eprestetőn védekezőkre a bugi ulánusok rontottak, ahol a honvédek mind egy szálig elestek. Önfeláldozásuk tette lehetővé hadosztályuk Csíkszeredára való menekülését, és hőstettük a szépmezei csata néven került be a székely legendáriumba. A Székelyföldön gróf Eduard Clam-Gallas altábornagy császári hadteste maradt, Lüders ismét Nagyszeben felé vehette az irányt. Fogarasnál és Fenyőfalvánál megverte a nagyszebeni hadosztályt, amely a Székelyföld felé hátrált. Itt csupán ihászi Ihász Dániel ezredes honvédei tartottak ki a Vöröstoronyi-szorosban, de július 20-án Havasalföldre szorultak, ahol a törökök előtt kapituláltak.

Lüders Nagyszebenből a Maros mentén nyomult tovább, hogy elérje a Temesközt. Vele szemben csak az 1600 fős dévai hadosztály védekezett, Bem pedig mindenképp el akarta érni, hogy ellenfelét eltérítse eredeti szándékától. Magnus Johann von Grotenhjlem orosz altábornagy július 10-én Beszterce mellett gyűrte le a honvédeket, aztán visszahúzódott a Borgói-szorosba, így Bem joggal vélte, hogy az ellenség kisebb részeinek feladata az erdélyi szorosok és az utánpótlási vonalak biztosítása. Azzal számolt, ha valamelyik szorost visszafoglalja, és betör a román fejedelemségekbe, akkor Lüders visszafordul.

A segesvári vereség

A besztercei hadosztály parancsnokságát Bem átadta némethi Damaszkin György ezredesnek, és a Székelyföldre sietett, ahol 8500 honvéd állt rendelkezésére. Ütközetek sorozatát vívva július 21-én kiűzte onnan Clam-Gallast, s július 23-án egy 2000 fős különítménnyel Ojtoznál betört Moldvába, megverve az ottani orosz csapatokat, Oneşti-ig és Târgu-Ocnáig tört előre. Kiáltványt intézett az oláhsághoz, ám azok nem ragadtak fegyvert a cári erők ellen. Bem július 26-án visszatért Erdélybe, de egy kisebb kontingenst hagyott vissza Grozeşti-ben, amely később a Székelyföldre hátrált. Időközben Grotenhjelm a Borgói-szorosból újra előnyomult, és Szeretfalvánál megverte a besztercei hadosztályt, amely Szászrégen irányába visszakozott. Damaszkin mindegyre hátrált, majd az oroszok július 23-án Szászrégennél támadták meg, azonban sikerült kicsúsznia a bekerítésből. Innen Erdőszentgyörgyre vonult, ahonnan a hó végén Marosvásárhelyre és Marosszentgyörgyre tért vissza.

Bem moldvai betörésének eredményeként Lüders harmadjára fordult vissza a Maros mellől. Eközben Gál július 23-án Szemerja mellett vívott döntetlen ütközetet Clam-Gallas csapataival, Sepsiszentgyörgyre vonta vissza csapatait, és a császáriak is meghátráltak. Lüders a Székelyföldet akarta pacifikálni, miközben Nagyszebenből Segesvár felé indult. E támadásban 30-35 ezer katona vett részt, a Lüders vezette oszlop 9200 főből és 32 lövegből állt. Bem is koncentrált támadásra készült a besztercei, székelyföldi, nagyszebeni hadosztályokból álló erőkkel, illetve a kolozsvári hadosztály egyes részeivel, és dobói Dobay József alezredes dandárjával akarta Lüderst több irányból megtámadni. Bem 8000 honvédre számíthatott, ha minden elképzelései szerint alakul. A gyulafehérvári ostromsereg parancsnoka, báró Stein Miksa ezredes utasítást kapott, hogy Nagyszeben felé indítson elterelő támadást. Kemény kolozsvári seregrészei csak Marosvásárhelyig jutottak, Dobayt Kőhalomnál orosz csapatok verték meg, így Bemnek július 31-én csak 2400 honvédje és 16 ágyúja volt. Lüders Marosvásárhely felől várta Bem támadását, délutánig védekezésre szorítkozott. Azután az orosz lovasság áttörte a magyar jobbszárnyat és megsemmisítette. A katasztrofális vereségről szentgyörgyi és gyalokai Gyalokay Lajos táborkari százados is megemlékezett: „honvédeink tüzes rohama elől az erdőbe vonultak vissza az oroszok, (…) a fák között fölébresztett visszhang egész idáig hallatta tüzéreink bátor csatakiáltását, onnan most egyszerre zavart és félelmet jelentő kiál­tások, vegyítve a muszkák ordításával törtek elő (…) az észtvesztő rémület vad futásával láttam csapatainkat az erdőből kiomlani. (…) A segesvári úton (…) huszáraink sikertelen támadása után, nagy tömegben, fellobogózott lándzsaerdővel vágtattak az oroszok ulán ezredei, s zilált gomolyba gyűrt katonáinkat maguk előtt söpörték.” Segesvárnál 1300 magyar veszett oda, köztük hősies küzdelemben zeykfalvi Zeyk Domokos százados és – civil gúnyában – a menekülő Petőfi Sándor őrnagy. Bem megsebesült és huszárjai alig tudták kimenekíteni az éj leple alatt. Az oroszok 250 katonát vesztettek, vezérkari főnökük, Grigorij Jakovlevics Szkarjatyin vezérőrnagy tüzérségi találat következtében szenvedett halálos mellkassérülést.

Komáromi oroszlánok

Miután a Feldunai hadsereg elvonult Komáromból, a Klapka György vezérőrnagy parancsnoksága alatti várőrség immáron két hadtestből (II. és VIII.) állt, 19 124 honvéddel és 292 löveggel. Klapka aktív védelemre szánta el magát, vagyis kitörések sorozatával akarta elérni, hogy minél több császári erőt kössön le. Döntésében az is közrejátszott, hogy július 23-án az erőd körül táborozó császári I. és II. hadtest közül gróf Franz von Schlik altábornagy I. hadtestét Pestre vezényelték, ezért az ostromzár jelentősen meggyengült. Július 24-én érkezett be az a hírszerzőjelentés, amely szerint a kevés számú ellenséges katonaság által megszállt Tatán a császáriak nagyobb mennyiségű élelmiszerkészletet halmoztak fel, így Klapka annak megszerzését adta parancsba.

Július 25-én, miközben a várőrség egy része elterelő támadást indított, kosztolányi Kosztolányi Mór ezredes különítménye rajtaütött a tatai helyőrségen, annak nagyobb részét elfogta, és jelentős zsákmányt szerezve még aznap visszatért Komáromba. Klapka visszaemlékezése szerint „a legjobb fogás (…) a bécsi postakocsi volt, amelyben egész tömeg újságot és sok fontos iratot találtunk. (…) Az iratok között megtaláltuk a körülzáró sereg diszlokációját is, mire elhatároztuk, hogy az ellenséget itt és a Csallóközben támadjuk meg, és ha ez sikerülend, a döntő csapást a Duna jobb partján intézzük az ellenség ellen.” A várőrség akciója július 29–30-án indult meg, amely a szabadságharc utolsó magyar támadó hadműveleteként vált ismertté.