A Heysel emléke örökké kísérti a riportert

– Annyi riport és interjú után, mi lenne az első kérdésed Gulyás Lászlóhoz?

– Az, hogy miként szolgál az egészsége, kedves Gulyás úr!

– És az első válaszod?

– Mit mondjak? Nem panaszkodom. Dolgozom, sportolok, a családommal vagyok elég sokat, s ezt korábban nem tehettem meg.

– A neten azt olvastam, hogy rádiózol.

– Nem, már nem rádiózom. Tavaly május elsejével lezárult életem ezen fejezete is.

– Mivel telnek a napjaid?

– Reggel sportolok, utána napi teendők következnek. Ha tehetem, horgászom, s hetente kétszer nyolc órát tanítok. No meg keresem a lehetőséget, hogy mást is tehessek. Egyébként meg a ház körül, mint Micsurin, szorgalmasan kertészkedem. Ültetem például a paradicsompalántákat.

– Mi van a családdal? Emlékszem, a válogatott kosaras Beloberk Évát vetted el feleségül.

– Azóta is ő a feleségem.

– Aztán úgy tudom, született egy srácotok, aki vízipólózott. Vele mi van?

– Igen, a fiúnk, Ábel jogot végzett, s most bírósági végrehajtó. Ifi Európa-bajnok, sokáig az OB I-ben pólózott, de néhány éve befejezte. Végül Nagykanizsán némileg örömpólót játszott.

– Visszanézve a pályádra, mit látsz, mi maradt meg benned? Hogy érzed, otthon voltál a mikrofon mögött?

– Igen, otthon voltam, ám biztos, hogy az első öt-hat évet másként csinálnám. Átgondoltabban, szerényebben. A „végén” azért már ment ez is.

– Hány éven át osztottad meg velünk, tévénézőkkel a tapasztalataidat, a látottakat?

– Több mint négy évtizeden át.

– Milyen volt a Vitray-istálló? A korodbeli kollégák, Knézy, Gyulai, Regős, no meg az idősebbek, Vitár Róberték?

– Sokat segítettek, össze-összejártunk. Bár vetélytársak voltunk, mégis jól kijöttünk egymással.

– Majd aztán jött Palik, Faragó Ricsi, Gundel Takács, Hajdú B. Kivel szerettél – mondjuk egy világversenyen – együtt dolgozni?

– Mi mindig is magányos farkasok voltunk, velünk akkoriban nem ült össze szakkommentátor vagy másik kolléga. Egyedül vittük el a balhét.

– Mit gondolsz, számodra mennyi előnyt jelentett, hogy édesapád, Gulyás Gyula neves rádióriporter volt, és Szepesivel meg Szűcs Ferenccel dolgozott együtt?

– Legfeljebb annyit, hogy a sport világában tudták, ki vagyok. Ő, sajnos, 1974 szeptemberében eltávozott közülünk. Néha-néha felvetődött, hogy ő miként dolgozott, és hogy én hogyan teszem dolgomat. Mondanom sem kell, az összehasonlításból nehéz volt jól kijönnöm.

– Tudom, kaptál jó néhány kitüntetést, például MOB Életműdíjat Is. Előveszed valamelyiket néha?

– Nem, de jó rájuk nézni a vitrinben, illetve a falon. Büszke is vagyok, hiszen ezek egytől egyig szakmai díjak.

– Volt-e kedvenc csapatod?

– Volt és van is, de soha nem árultam el senkinek sem, hogy melyik.

– Mennyire kellett vigyáznod, hogy esetleges elfogultságod közvetítés közben ki ne derüljön?

– Ez érdekes felvetés, hiszen úgymond szakmai díjként könyvelem el azt, hogy Szegeden Veszprém-, Veszprémben pedig Szeged-szimpatizánsnak könyveltek el sokan a kézilabda-szurkolók közül.

– És Beloberk Éván kívül volt-e, van-e kedvenc sportolód?

– Mindig is igyekeztem bizonyos távolságot tartani a versenyzőktől, bár szerettem azokat a sportembereket, akik képesek voltak akár önmagukat is ostorozni, ha valami nem sikerült. De igazi, komoly barátom nincs a korábbi sportolók közül. Inkább az edzőkkel kerültem nagyon jó kapcsolatba. Megértettem sokukat. A sikerek, a véltek és a valósak, ezzel a pályával együtt járnak. Idővel az emberfia megtanulja értékelni a kudarcot is, hiszen abból kell igazán levonni a tanulságot, s értékelni, ha korábban volt eredmény.

– Volt-e kedvenc városod, ahova mindig örömmel mentél közvetíteni?

– Több is, de talán Barcelonát emelném ki. Meg Riót.

– Hány olimpiáról tudósítottál?

– Nyolc nyári és három téli olimpián dolgoztam.

– És hány futballvébén?

– Öt labdarúgó-világbajnokságról közvetítettem, s emlékszem, 1990-ben, a vébé után volt olyan kritika az egyik napilapban, amely engem emelt az első helyre az akkori kommentátorok közül. Nem tagadom, jólesett.

– Melyik volt a legemlékezetesebb vébéközvetítésed?

– Talán az 1994-es, amerikai vébén, amikor egy mérkőzésen kiállították az olasz kapust, s nekem hirtelen nem „esett le”, hogy miért visznek le egy mezőnyjátékost is. Pedig hát az ő helyére állhatott be így egy másik kapus. Persze, ez csak egy számomra érdekes momentum volt.

– Melyik meccset, versenyt felejtenéd el szívesen?

– Az 1985-ös brüsszeli futball BEK-döntőt. A Heyselt. Elég, ha csak annyit mondok, Juventus–Liverpool?

– Hát, elég, bár magának a meccsnek a neten utána kellett néznem. Ezt találtam, rövidítve felolvasom: „Nagyjából egy órával a kezdőrúgás előtt az angol huligánok betörtek az olaszok szektorába, menekülésre késztetve őket. A stadion fala nem bírta a nyomást, az emberekre dőlt, s harminckilenc, többségében olasz szurkoló halálát okozva. A mérkőzést a tragédia ellenére lejátszották.”

– Hát, az maga volt a borzalom: vérben gázolva futballmeccset játszani. És azt még közvetíteni is a világnak.

– A közvetítésedre még ma is élénken emlékszem, mert az volt az érzésem, hogy egyszerűen nem tudsz mit kezdeni a helyzettel. Elég hamar vissza is adtad a hangot Budapestnek.

– Igen, de nem magamtól. Visszakérték. De mindenképpen pályám egyik nagy, sok mindent befolyásoló tragédiája volt a Heysel. Sokan azt hitték és hiszik talán még ma is, hogy nem tudtam megbirkózni a feladattal, ezért korán visszaadtam a szót Pestnek. Csak éppen az a bökkenő, hogy magamtól nem tettem volna. Itthonról szóltak a fülemre, hogy adjam vissza a hangot. Utána NDK-s ajándékkosár-zenét játszottak a borzalmas brüsszeli képek alá. Na, szép kis közvetítés volt.

– Te ép bőrrel megúsztad?

– Ezt hogy érted? Itthon, a főnökeimnél?

– Nem. Ahogy mondom. Nem sántítottak le, nem vertek meg?

– Á, hova gondolsz? Nem, nem voltam életveszélyben, de előttem három sorral az olasz kolléga mellett infarktust kapott egy olasz szurkoló, aki valahogy bejutott a sajtópáholyba. A mai napig rossz érzés fog el, ha zavargó tömeget látok. Igazából máig nem tudtam feldolgozni magamban, amit akkor ott átéltem. Majdnem negyven éve kísért a Heysel-borzalom. És még soha nem mondtam el a „kudarcom” igazi origóját. A visszakért hangot.

– Sok mindenen változtatnál, ha utólag lehetne?

– A tévés pályafutás első éveit kellett volna – ahogy ezt már említettem – visszafogottabban megélni.

– Mit gondolsz, így is teljes volt az életed?

– Nem biztos. Több alkalommal is ígéretet kaptam arra, hogy vezetőként is bizonyíthatok. Talán ez az, ami hiányzik.

– Mondtad, hogy tanítasz. Sok-sok aranyszabályt adsz át az utódoknak?

– Igen, tanítok, s büszkén mondhatom, többen már kollégák is lettek a tanítványaim közül. Ám az is igazság, hogy a maiak először nem értik meg, hogy miért is kell az általános sportismeret. Ők azt hiszik, elég ismerni az angol meg a német és a spanyol focibajnokságot, s akkor már mindent tudnak.

– Egyébként mikor közvetítettél utoljára?

– Nem jegyeztem meg, hiszen az ember nem arra készül, hogy na, ez lesz az utolsó közvetítésem.

– Jársz még meccsre, versenyekre?

– Nem, nem járok, de már hiányzik. Nagyon. Úgyhogy előbb-utóbb újra felbukkanok majd a lelátón. Én biztosan nem fogok kalapot lengetni a sajtópáholyban, inkább csendes rezignáltsággal figyelem majd az eseményeket.

– Akkor már aligha vagy otthon a magyar sportban.

– Dehogy is. A magyar sportot figyelem, és otthon vagyok a világ sportjában is. Te is tudod, az újságíró élete végéig újságíró marad.

– Mikor voltál utoljára stúdióban?

– Vendégként néhány napja. Profiként régen. Igen régen.

– Nyakunkon Párizs, az olimpia. Ilyenkor persze kötelező a várakozásról is beszélni.

– Soha nem tippeltem, most sem teszem. Várom, nagyon várom már az olimpiát. Nézem, mint ahogy a magyar focit, kézilabdát, kosárlabdát és többi sportágat is figyelemmel kísérem. Ugyanakkor azt kívánom a fiatal meg kevésbé fiatal kollégáknak, hogy sokszor éljék át azt az örömöt, amelyet nekem volt részem megélni, amit nekem a sport és a munkám adott.