Akit a szókimondásáért megbüntettek

Ezt követően Sárosi Imre mindent elkövetett, hogy bebizonyítsa az igazát, de a fiatalember is mindent elkövetett, hogy ne legyen a mesternek igaza. Így lett Tumpek Györgyből egy évvel később, 1950-ben a 100 méteres pillangóúszásban magyar bajnok. Aztán az évek során összesen tizenegyszeres. (Hatszoros 100-on, ötszörös 200-on.)

A lexikonok 1929. január 12-ét jelölik meg születése napjául, de amikor Melbourne-ben, az olimpia ötvenedik évfordulóján rákérdeztem, így válaszolt: „Ti tévedésben vagytok, mert nem 12-én születtem, hanem 27-én.” Kevés dolog árt úgy egy kapcsolatnak, mint a pontatlanság – tartja egy francia mondás. Hozzátehetjük: a pontatlanság – tiszteletlenség is. De hát… De hát Tumpek György világéletében szókimondó volt, miért lett volna ezúttal más. Az volt az ötvenes években is, amikor a szókimondás nem volt mindig bölcs magatartás.

A helsinki olimpia előtt tett megjegyzéséért például súlyos árat fizetett. Előzőleg Moszkvában és Leningrádban versenyzett a magyar úszócsapat, és Székely Éváék sorra nyerték az egyes számokat, jóllehet a szovjeteknek sem volt akkoriban rossz gárdájuk. Hazajövetelük után a párközpontban fogadták a magyar úszócsapatot. A hosszú asztal egyik oldalán a „fejesek” ültek, a másikon Tumpekék. Az általános téma az volt, hogy milyen jók a szovjet úszók. Ebben az ömlengő hangulatban Tumpek megszólalt és kijelentette, hogy a nagyszerű magyar csapatról sem szabad megfeledkezni. Őket legalább annyi dicséret illeti, mint a szovjeteket. Megdermedt a levegő, és úgy is maradt. A nagy esélyes Tumpek György, aki – még ortodox lábtempóval – utcahosszal vert mindenkit, nem utazott a helsinki olimpiára! Pedig már megvolt az egyenruhája is. (Ugyanez történt hasonló okok miatt Szusza Ferenc labdarúgóval és Somos Béla vívóedzővel. Utóbbi többek között Kárpáti Rudolf mestere volt.) Soha nem mondták meg neki, hogy miért nem utazik.

Persze Tumpek utána is sorra nyerte a versenyeket. Hogy melyik volt az a győzelem, amelyik a legnagyobb örömet szerezte neki? Sok volt. Mégis talán az 1954-es torinói eb-siker 200 pillangón felülmúlta valamennyit. De az örömbe ürüm is vegyült, mert az Alpok lábánál hatalmas vihar kerekedett, és elmaradt az eredményhirdetés.

Az 1956-os forradalom idején is kellemetlensége volt. A család akkoriban a Baross utca–Nagykörút sarkán lakott, és Tumpek a Szabadság-hegyi edzőtáborból élelmiszercsomagot vitt haza. A csodával határos módon jutott be a harcok közepette a házukba. S aztán a nymburki edzőtáborban, ahová – útban Melbourne- felé – a prágai feszállás reményében érkezett meg a magyar csapat, a szemtanú hitelességével mesélte fűnek-fának, hogy mi történt Budapesten. A csehek internálással fenyegetőztek.

1957-ben edző lett. Dolgozott a Bp. Honvédban, három évig a Fradi utánpótlás csapatában, majd a Vasas sportiskolában. Kevesen tudják, hogy olimpiai ezüstérmes úszónk, Cseh László edzője, Túri György is az ő szárnyai alatt nevelkedett. Egyébként ötvenkét (!) magyar bajnokot nevelt. Munkamániás volt mindig. „Csak az elején nem…” – vallott be a világ végén. Aztán ő is úgy hagyta abba, ahogy a legtöbb edző Magyarhonban: keserű szájízzel. Egy idő után nem hívták, nem kellett. Pedig még tanulni lehetett volna tőle.

Otthagyott csapot-papot, leköltözött Szigethalomra, és bezárkózott abba a házba, ahol élete végéig élt. Egy évben kétszer járt Pesten. „Melbourne csodás élmény volt – mondta az ötvenedik évforduló után. – Álmomban sem gondoltam volna, hogy még egyszer eljutok arra a helyre, ahol valaha »vitézkedtem«. Az akkor kapott formaruhát nagy becsben tartotta. A valamikori úszócsarnok Melbourne-ben már nincs meg. Csak a tetőszerkezet van a helyén, de a vizes sportok helyett labdajátékot űznek benne. Tumpek György így is vizet látott a parkett helyén. „A 2-es pályán rajtoltam – emlékezett. – De eltaktikáztam a versenyt. Nem volt nagy állóképességem, viszont gyors voltam. Át kellett állnom arra a taktikára, hogy a végére is maradjon erőm. Elengedtem őket, és mire 150-nél észhez tértem, addigra már tetemes előnyük volt. Hátulról robbantam rájuk. Ha előbb tudok robbantani, nem csak bronzérmes vagyok… Most keseredtem el igazán…”

Egészsége jó volt sokáig, csak az izületei fájtak kissé. No és a bokája. (Nota bene: egy nappal a melbourne-i verseny előtt is rálépett egy labdára, és kiment a bokája…) Nem érdekelte a világ zaja, a politika. Egyetlen dolog éltette: hasznosnak maradni. Éppen ezért barkácsolt egész nap 94 éves koráig. Bárha még a magyar úszósport nagy üstjében is kevergethette volna a kanalat!