Rollernagyi

– Mi a legkorábbi emléke? A második világháború végén született, nyilván ennek megfe­lelő viszontagságok és szegénység közepette.

– Nagyon nehéz a kiskoromra visszaemlékezni, de két dologra azért tudok, mindkettő édesapámmal kapcsolatos. Négyéves voltam, amikor felköltöztünk Rákoshegyről. Apu ugyanis negyvennyolcban olimpiát nyert, és amikor az illetékesek megtudták a lakhatási körülményeinket, akkor kapott egy lakást a Mátray utcában. Üresen nagynak látszott, de hét embernek valójában kicsi volt, mégis ezt választotta. Csodálatos kertje volt, és minden szempontból jobb volt, mint a házunk, ahol én olyan rossz gyerek voltam, mint a fene. Kiugráltam az ablakon, meg ilyenek…

És amikor apu megmutatta nekünk az új otthonunkat, arra emlékszem, hogy mindnyájunkat egyesével felemelt az összes ablakhoz, és mindenhonnan megmutatta, ha innen leesünk, abból baj lesz, az nagyon veszélyes, azt nem szabad. Még a terasz korlátjánál lévő nagy réshez is leguggoltatott mindegyikünket azzal, hogyha oda bedugjuk a fejünket, akkor beszorulhat. Ezt soha nem felejtem. Meg azt se, pedig még kisebb voltam, amikor negyvennyolcban hazajöttek Londonból, és a pályaudvaron felemeltek hozzá. A vonatablakban tartott, a nővéremet, az öcsémet meg engem. Hároméves voltam. Nagy üdvrivalgás és boldogság volt, mindenki mosolygott, s valamit felfogtunk mi is abból az euforikus hangulatból. A nővérem nyilván többet, mint én, de az emlék megragadt, fénykép is készült róla…

– Ön volt az öt Bóbis-gyerek közül a legrosszabb?

– Mindenképp! Azért is vitt el vívni. Állati eleven voltam. Hamar megtanultam a leckét, muszáj volt lekötni valamivel. Zongorázni is jártam, amit sajnos később a vívás miatt abba kellett hagyni, mert amikor már sokat edzettem, akkor nagyon érzékeny lett a kezem a gyulladásokra és a sérülésekre. Így aztán nem tudtuk meg, lehettem volna-e egy új Fischer Annie. Ötvenhétben, tizenkét évesen kezdtem vívni, és hatvanegyben elértem az első osztályt… És tényleg úgy kezdődött, hogy irtó rossz voltam, fára másztam, verekedtem, teli voltam energiával, minden rosszaságban benne voltam. Ezt le kellett kötni.

Úgy érzem, hogy túl ezen, azért is vitt le – és egyedül csak engem – sportolni apu, mert én igazán rá ütöttem. Ugyanott volt anyajegyem, ugyanolyan volt a testalkatom, meglátta bennem a versenyszellemet. Így kerültem Nedeczky Laci bácsihoz, aki nagyon híres ember volt, és attól a perctől kezdve szerelmem lett a vívás. Még balhéim is voltak apámmal, aki azt mondogatta, nem fogok tanulni, miért vagyok ennyit ott. Én ugyanis a kétórás lábmunkás gimnasztika után a háromórás edzésre is ott maradtam, hogy két vívóiskolát is kaphassak. De aztán bebizonyítottam neki, hogy a vívás mellett még jobban tanulok, színjeles lett a hetedikes-nyolcadikos bizonyítványom. Akkor az apu a suliról leszállt, ahogy nagyobbacska lettem, elkezdett a fiúkkal nyaggatni. Ez nekem nagyon fájt…

– Abból, hogy az édesapja ennyire odafigyelt, és amilyen elővigyázatos volt a gyerekeivel, azt gondolom, jó nevelő lehetett.

– Inkább úgy mondanám, hogy nagyon féltett minket. Amikor a MÁV-nál dolgozott, állandóan hazatelefonált, és elkérdezte, ki merre van, mit csinál. Volt benne valami hajlam a pesszimizmusra, aggodalomra, örökké rosszra gondolt, rettegett értünk.

– Volt rá magyarázat, miért lett ilyen, hiszen vagány sportoló volt korábban?

– Nem tudjuk, nem árulta el, mi már csak azt konstatáltuk, hogy ilyen a természete… Az az igazság, hogy kicsit én is ilyen lettem a covid alatt: aggódom a gyerekeim, az unokáim miatt. De a fiam visszavág, hogy anyu ne, pozitívnak kell lenni, ne ültess rosszat a fejembe. De azért én csak aggódom. Mert milyen egy anya?

– Meg egy apa! A sporttal kapcsolatosan kapott tőle útravalót?

– Abban is a rossz beállítottsága dominált. Mert a vívásban nem mindig nyer az ember. Amikor kiestem, mindig mondta, Tyutyi jó van, ne erőltessük…

– A nagy sikereit sajnos már nem élte meg…

– Hatvanhétben Montrealban világbajnokok lettünk, az utolsó tust én adtam, a kint élő magyar kolónia mind nekem szurkolt, a légy pisszenését meg lehetett hallani. Ezt megélte. Egy évvel korábban harmadik lettem Moszkvában, másodikak voltunk csapatban, megélte. És a mexikói olimpiai csapatezüstöt is megélte. Örült neki persze, de nehezen dicsért. Most látom a fiamon, aki az unokámat bátorítja, dicsérgeti, mennyivel jobb út az övé.

– A BVSC praktikus választás volt, hiszen ő is ott birkózott. A vívás pedig kiemelkedően jó szakosztálynak számított.

– Valóban. Valamennyi mesteremről csak szépeket mondhatok. Ott kezdtem, és ott is hagytam abba. Engem onnét elcsábítani se lehetett volna. A klub a MÁV-nál adott állást, és amikor két évig nem lehetett bejárni, az tulajdonképpen nehéz volt. Én jobb szerettem, ha sok a teendőm, ha be kell osztani az időmet, nem örültem neki, hogy kivételeztek velünk.

– Válogatott vívótársa, Sákovics Lídia mesélte, hogy a két órával rövidebb munkaidőt is szégyellte, és hajtott, hogy készen legyen annyival, amivel mások nyolc óra alatt.

– Becsület dolga volt. A fiúk másként élték meg, ők edzés után elmentek egy hosszúlépésre, együtt töltötték az idejüket. Ez ránk nem volt jellemző. A női vívócsapatban az összetartás, az összejárás a pályafutásunk után alakult ki, és tart mind a mai napig. Akkoriban inkább rivalizáltunk. Hiszen a csapatba bekerülni – mivel nagyon sok jó vívó volt – is nehéz volt. A hatvannégyes tokiói olimpián már ott voltam a válogatott edzőtáborában, de még húszévesen, a párizsi világbajnokságon sem fértem be a csapatba. Aztán hatvanhatban Juhász Kati sérülése idején Sákovics József szövetségi kapitány azt mondta, jöjjön a fiatalok közül a rangsorban következő, így lettem válogatott. Dagadt bokával érkeztem meg Moszkvába, és úgy lettem harmadik, hogy észre se vettem, mi történik a világbajnokságon, fásli fel, fásli le, s már a pástnál jöttem csak rá, hogy itt a következő ellenfél. Nem is ismertem őket. Nem volt mumusom, nem izgultam. A későbbiekben ez megváltozott.

– Ezután bekerült a mexikói olimpiai csapatba is. Hogy emlékszik az első olimpiájára?

– Sajnos egyéniben rosszul vívtam, és a csapat is csak második lett. De az olimpia csodálatos volt, bárhová mehettünk, minden nagyon családias volt. Órákat buszoztunk, ez alatt megkötöttem a férjemnek egy mellényt, még a mexikói gombokat is felvarrtam. Egy szomorú dologra emlékszem csak, hogy egy coca-colás bódénál megálltunk a Hungary feliratú mezünkben, és az ott lévő csehek egyike ránk nézett, és kiköpött. Akkor volt hatvannyolcban a bevonulás, úgyhogy tudtuk, miért csinálta, ha rosszul is esett. Azt mondtam, ez volt az utolsó szabad olimpia, de már ez se teljesen, a politika erre is árnyékot vetett. Tudtunk a mexikói diáklázadásról és annak véres leveréséről, és megéltük az amerikai fekete sprinterek olimpiai dobogós tiltakozását az apartheid ellen.

– München milyen volt?

– Ameddig a terrorcselekmény meg nem történt, nagyszerű. Esténként barátkoztunk, táncoltunk, már az, aki kész volt a versenyével… A müncheni szörnyűség pont a születésnapomon történt. Két napig semmit nem csináltunk, megállt az élet. Édesanyám vigyázott a hároméves kislányomra, szegény drágámat hívogattam, és mondtam, hogy ezt csinálja, azt csinálja, ha nem jönnék haza. Szörnyű volt… Mindent hallottunk. Hajnali négykor arra ébredtünk, hogy ropognak a fegyverek, légvonalban rettentő közel laktunk. Reggel kilenckor már nagyon éhesek voltunk, lementünk a szuterénba, ahonnét indultak a buszok, az meg teli volt tankokkal. Nem engedtek ki a faluból.

– Milyen volt a verseny? Ezüstérmes lett, de sokak szerint elcsalták az aranyérmét.

– Hatan voltunk a döntőben, hat legjobb nemzet egy-egy vívója. Nehéz volt pártatlan zsűrit találni, és nem is sikerült. A magyar származású kanadai Pallaghy Csaba korábbi kardvívóként nem értett a tőrvíváshoz, de nagyon meg akarta mutatni, hogy nem húz a szíve a magyarokhoz, vagyis hozzám. Így a kétlámpás tusokat mindig az ellenfelem nyerte, nem is akartam visszamenni a pástra… Nagyon nehéz volt megemészteni, hogy nem lettem olimpiai aranyérmes. Valamiért azt gondoltam, hogy az apu fentről látja, hogyan vívok. Miatta szerettem volna győzni…

Ezzel kapcsolatban van egy kedves történetem. Amikor hazajöttem az olimpiáról, a lakásom ajtaja előtt egy öreg bácsi ült hokedlin, amit a szomszéd adott neki, azt mondta rám várt, mert szeretne egy ólomkristály vázát nekem ajándékozni, mert számára én voltam az aranyérmes. Vicces volt, mert még egy átvételi elismervényt is fogalmazott, amit persze aláírtam. A nagyon súlyos szép váza pedig ott áll a többi serleg mellett a szekrény tetején.

– Montrealról mit mesélne?

– Félelmetes volt. Mindenhová géppisztolyosok kísértek. Az olimpiai faluban minden emeletre jutott belőlük, senki nem akart egy újabb Münchent.

– A válogatottban a híres Bay Béla volt a mestere. Milyen embernek látta?

– Béla bácsi csodálatos ember volt. Ő minket nagyon szeretett, a tanítványait a gyerekeinek tartotta. Nagyon sokszor a hosszú, hathetes edzőtáborban az edzés után felhívott minket a szobájába, beszélgettünk a vívásról, segített kikapcsolódni, mesélt könyvekről, az élet dolgairól. Nagyon szeretett adomázni. Számtalanszor előfordult, hogy iskolázás alatt levette a sisakját, és belekezdett valami odaillő történetbe, s az ember el is felejtette, hogy már kész grogyi.

– Hogy telnek a nyugdíjas napok?

– Nem sok időm van, itt a két kutya, velük napjában háromszor sétálok. Újabban elektromos rollert használok, mert már két éve meg akarták a térdemet műteni, de a covid elsöpörte. Yuki nagyon fegyelmezett, Bobo pedig okos, minden sarkon leül és megvár. Reggelente tornázom, a focimeccsek alatt – hajrá Barca! – többnyire a szobakerékpárt tekerem.

Három gyerekem született három évtizedben, vannak unokáim, és remélem, még lesznek. Ezt a karácsonyt pedig, ha Isten is úgy akarja, Ágnes lányommal és olasz férjével meg a családjával töltöm a comói tónál. Viszem az egyik kutyust is, aki tulajdonképpen a lányomé, a másikra a nagyobbik lányom vigyáz majd. Izgatottan várom. De addig még ezer a dolgom, koncertre megyek, sütök-főzök, ajándékokat csomagolok, és feldíszítem a karácsonyfát.