Emlékek a felkelő nap országából

– Milyen emlékei vannak az 1964-es olimpiáról?

– Csak felsőfokokban tudok róla beszélni. Az első ázsiai olimpián a japánok mindet megtettek azért, hogy különleges legyen, és az lett. Nem tudok olyat, amire azt mondanám, hogy jaj, ezt nem így kellett volna, vagy ebben hibáztak. Annyira odafigyeltek mindenre! A női faluban – akkoriban még külön volt a két falu – a fodrásztól kezdve minden volt, amire szükségünk lehetett. Lesték a gondolatunkat.

Például a tolmácsnőnk, Josiko tudta, hogy kétéves a kisfiam, és hogy ne hiányozzon annyira, behozta a hasonló korú kisfiát, Készkét. Gyorsabban etette meg pálcikával, mint én kanállal az enyémet. Meghatóan kedves gesztus volt… De mindenben nagyon figyelmesek voltak. Elvittek a Fudzsijama lábához, voltunk az akkor épült Sinkanszenen, láttunk szumóbirkózókat, minden olyasmit megmutattak, ami nekünk, európaiaknak különlegesnek számított.

Ami persze csak ráadás volt a csodálatosan megrendezett verseny és a siker mellé. Mert a legjobb rendezés sem jó, ha nem sikerül eredményt elérni. És mi, vívók nagyon sikeresek voltunk…

– Ráadásul a játékok elején, hiszen Rejtő Ildikó már az ötödik napon olimpiai aranyérmet hozott.

– Akkor még csak nyolc vívószám volt, és a nyolcból négyet mi, magyarok nyertünk. Ildikó egyéni győzelme mellett a női tőrcsapat, Pézsa Tibor kardban és a férfi párbajtőrcsapat. Az ötödiket is megnyerhettük volna, de akkor már nagyon „vigyáztak”, azt nem lehetett. Nekem ez dupla öröm, mert a férjem volt a szövetségi kapitány, és az egyik aranyban nekem is részem volt.

– Nem kicsi, az utolsó asszó az öné volt!

– Igaz, de ha előttem nem nyernek a többiek, akkor rajtam már nem múlt volna semmi. Mi egy nagyon jó csapat voltunk, a világ legjobbjai közé tartoztunk: Rejtő Ildi a friss bajnok, a világ legtechnikásabb vívónője, Juhász Katalin a legokosabb, Marosi Paula a legmegbízhatóbb, Mendelényiné Ágoston Judit a legmagabiztosabb, én meg nagyon gyors voltam.

Az előtte lévő világbajnokságon, Gdanskban egyéniben Rejtő, én és Juhász Kati az első három helyen végeztünk, a csapatot viszont elvesztettük. Tokióban esélyesek voltunk. Ahogy esélyesek voltunk 1960-ban is, csak Rómában nem sikerült. Akkor megfogadtuk, a következő olimpián mi győzünk.

– Emlékszik filmszerűen arra, mikor mi történt?

– Hogyne, a végén 4-3-ra „léptem le” – ezt mi, vívók viccesen így szoktuk mondani – az orosz ellenfelemet, és nagyon sokszor eszembe jut azóta is, neki milyen rossz lehetett. Átéreztem, hogy abban a pillanatban én a mennybe kerültem, ő meg egy életen át bánhatja.

– Hogyan készültek, hol és mennyit edzőtáboroztak?

– A férjem volt az első szövetségi kapitány, aki a fizikai felkészülést nagyon komolyan vette. Korábban úgy vélték, a vívásnak a vívás a kiegészítő sportja. Ő más elveket vallott, futottunk, gimnasztikáztunk, medicinlabdáztunk. Egerben edzőtáboroztunk, ahol erdőben futottunk és sokat kosaraztunk, a végső felkészülésre mentünk csak Tatára. Mindkét helyen három-négy hetet voltunk.

Nagyon szerettünk Tatán lenni, ahol csak arra kellett gondolnunk, hogy minél többet vívhassunk, edzhessünk. Szerettünk együtt lenni, családias volt a légkör. Ha a focistáknak meccsük volt, akkor megnéztük őket. A fiúk a szép tornászlányok edzését lesték. Igazi közösségi élet volt. Négyágyas szobáink voltak, közös tusolókkal, vasággyal, és boldogok voltunk benne…

Mi még teljes munkaidőben dolgoztunk, a versenyekre és az edzőtáborokra kikértek minket, és ha nagyobb felkészülés volt, akkor párórás munkaidő-kedvezményt kaptunk. De nekem olyan lelkiismeret-furdalásom volt, hogy korábban eljövök az IBUSZ-irodából, hogy igyekeztem három óráig megírni annyi repülőjegyet, amennyit a többiek ötig.

– Hogy utaztak Tokióba?

– Talán Amszterdamból KLM-mel, nem maradt meg. De az utazásról eszembe jut a 2014-es út az ötvenéves évfordulóra az Olimpiai Bajnokok Klubjával. A japánok az emlékezésben is kitettek magukért. A stadiont, ahol ’64-ben a megnyitó volt, másnap kezdték el lebontani, hogy a 2020-as olimpiára egy nagyobbat építsenek, de figyeltek rá, hogy mi még tudjunk benne egy utolsót vonulni.

A másik megható a Vaszeda csarnok volt. Aranytáblán ott a nevünk… Sírtunk… Olyan megrendítő volt. Mondták, hogy meghívnak a 2020-as olimpiára, azt feleltem, azt hiszem, akkor már tolókocsis leszek. Nem azt mondták udvariasan, hogy nem, dehogy, hanem hogy szívesen tolom. Ilyen a lelkületük.

– Arról tudtak valamit anno, hogy a japán emberek milyenek?

– Nem, be voltunk oltva a háborús japánokkal, hogy azok olyan harcias, önfeláldozó emberek. De amit tapasztaltunk, az egy másik Japán volt, a szeretet, a vendéglátás, a veled érzés, az udvariasság hazája. Büszkék voltak és nagyon felkészültek. Amikor az edzésen a két önkéntesnek, akik franciául, a vívás nemzetközi nyelvén beszéltek, undokul azt mondtam, hogy én nem tudok franciául, azt felelték nagyon udvariasan, hogy jó, holnapra megtanulunk angolul. És másnap azt a pár szót angolul mondták a kedvemért. Hihetetlen, hogy erre odafigyeltek. Ez szívből jött.

– Kevés magyar ember Wikipedia-oldala néz úgy ki, mintha japán lenne, a nyitóképen épp csak kimonót nem visel.

– Az olimpiai faluban a fodrászok felajánlották, hogy csinálnak japán hajviseletet annak, aki akar, és én szerettem volna kipróbálni. Persze nem lehetett meghagyni, a sisak is összenyomta volna, csak pár óráig volt így, de kedves emlék. Arról, hogy épp ez a fotó látható az oldalon, persze nem tehetek.

– Hogy nézett ki ott egy nap?

– A versenyig teljes transzban voltunk, csak edzettünk és imádkoztunk, hogy jól sikerüljön, utána mi is bementünk a többiek versenyeire az uszodába, az atlétikai stadionba. Drukkoltunk a magyaroknak, olyan családias volt minden. Elkértük a belépőkártyákat és beosontunk. Általában reggelente összedugtuk a fejünket és megbeszéltük, mire menjünk. A kirándulásokra, mint a fudzsijamai, a csapatirodán lehetett jelentkezni.

– Vásároltak-e?

– Akkoriban nagy szó volt bármilyen kis japán ketyere, úgyhogy a többség ilyesmit vásárolt. Én a gyereknek hoztam mindenfélét.

– Azt olvastam, Tokióban érmet vettek az edzőiknek.

– A mai napig büszke vagyok rá, hogy ez eszünkbe jutott. Úgy gondoltuk, óriási dolog, amit az ő segítségükkel elértünk, és mivel nekik nem járt aranyérem, vettünk nekik köszönetképp egy-egy kis aranyérmet.

– Tárgyi emlékei vannak onnét?

– Van egy japán váza, amit a bajnokok után küldtek és az aranyérmeseknek járó diploma itt, a falon. Az alatta lévő plakátot az Olimpiai Akadémiával Olümpiában járva láttam meg, kint volt egy kirakatban, bementem megkérdezni, hogy mennyibe kerül, és nagyon sokat mondott az eladó. De a társaim mondták neki, hogy egy ’64-es olimpiai bajnokkal áll szemben, megnézte a nevemet, és nekem adta ajándékba.

– Emlékszik az ünnepélyes megnyitóra? Kulcsár Gergely vitte a magyar zászlót, a megnyitóbeszédet Hirohito császár mondta…

– Borzasztóan megható volt, hogy annyi náció fiatalja csak azért gyűlt össze, hogy összemérje az erejét. Pedig nem volt sétagalopp órákkal korábban odatántorogni, de szinte először találkozni mindenkivel, baráttal, ellenféllel, sírnivalóan felemelő volt… Most, öregkoromban értékelem igazán, hogy a sportnak az eredményességen kívül van még egy nagy hozadéka, hogy barátaid vannak mindenhol, Luxemburgtól Ausztráliáig. Az itthoni csapattagokkal szinte havonta összejövünk és emlékezünk, büszkélkedünk az unokáinkkal. Sajnos Judit itt hagyott már minket, de hozzá is mindig elmegyünk, és gondolunk rá.

– Volt olimpiai formaruhájuk?

– Persze, és nagyon büszkén hordtuk. A franciák, a németek és mi voltunk a legelegánsabbak, legcsinosabbak kosztümben. A megnyitón kívül is felvettük, amikor csak lehetett.

– Volt-e akkoriban sajtóközpont? Azt tudjuk, hogy a rádióból Szepesi György és Szűcs Ferenc tudósított, a televízió nem közvetített élő műsort, a stáb Berlinből adott összefoglalókat fekete-fehérben.

– Sajtótájékoztatónk biztosan volt a győzelem után. Emlékszem, a nemzetközi sajtó meglepődött azon, hogy mi munka mellett sportoltunk, és hogy többünknek volt már gyereke is. De ünneplés nem volt. Csak berogytunk az ágyba, ott üldögéltünk és boldogok voltunk. Másnap a kutya sem ismert meg minket… Arról nem tudtunk, hogy itthon milyen hatása volt a sikerünknek, de amikor hazaérkeztünk, sok kedves sztorit hallottunk.

Pécsi Sándor, a színész mondta azután, hogy hajnalig a rádiót hallgatta: „Örömömben majdnem belefulladtam a fürdőkádba, amikor hallottam, hogy maguk győztek!” Később mondtuk Szepesinek, hogy a tizenegyedik magyar aranyérem neki járt volna, mert annyi sok szépet mondott. Az emberek munkába menet, kisrádión hallgatták a tokiói közvetítéseket.

– Találkozott-e ott más országokból hírességekkel? Bikila, Dawn Fraser, Don Schollander, Latinyina…

– Schollanderre emlékszem, olyan helyes szőke kisfiú volt, sokat néztük az úszókat. Tátva maradt a szánk a gyönyörű uszodától. De a kosárra is emlékszem. Az amerikai csapat úgy cserélt, hogy volt egy alacsonyabb és egy nagyon magas sora, egyszerre mentek le. Latinyinával sokszor találkoztunk a faluban. Eseményről eseményre jártunk, jól megszervezték a buszokat, a faluban pedig biciklivel közlekedtünk. Emlékszem, a labdarúgó-győzelmünknél is jelen voltunk… Csodálatos a himnuszt egy távoli stadionban is hallani…

– Milyen volt az étkezésük? Épp beleolvastam a Terítéken az olimpia című könyvbe, amit Dávid Sándor és a főszakács, Kurucz Tóni írt.

– Tóni úgy szeretett minket, hogy kitalálta a gondolatunkat. Én például verseny közben nem is tudtam enni, de ő csak mondogatta: „Lídiám, egyen egy kis diplomatapudingot!” Tündéri volt. Amikor kérdeztük tőle, hogy otthon is ő főz-e, mondta, ő nem tud kicsiben főzni. Tokióban már nem volt önálló magyar konyha, mint Melbourne-ben, ahol az angol királynő férje csak hozzánk járt ebédelni, de megtaláltuk, épp Tóni miatt, aki a közép-európai konyháért felelt, a nekünk való ízeket.

– Mit gondol a mostani tokiói szereplésünkről?

– Őszintén hiszek a jó szereplésben! A vívókéban különösen: a férfi kardozók akár két éremre is esélyesek, a női tőr és a női kard csupa lelkes fiatalból áll, akik még sokáig sikeresek lesznek. És a párbajtőröző Siklósi gyerek nagyon nagy tehetség, neki külön drukkolok, és örülök minden kijutottnak, hogy megízlelhetik az olimpiát. Mert abban biztos vagyok, hogy ezen megcsonkított körülmények között is nagyon ki fognak tenni magukért a japánok. Ahogy abban is bízom, hogy az egész magyar csapat a körülmények ellenére is hagyományosan sikeres lesz. Már alig várom hogy drukkolhassak értük! Hajrá, magyarok!