Isten Veled, Mamba, köszönünk mindent! - Búcsú Kobe Bryanttől

Sorolhatnám az eredményeit, az öt bajnoki cím, a 33 643 szerzett pont meg az összes többi átlagember eszével felfoghatatlan statisztikai adat mind magáért beszél. Kobe Bryant azonban jóval több volt annál, ami ezekből a számokból kiolvasható, sőt, annál is, amit a meccseit nézve láttunk belőle. 

Őszinte leszek, a csapatát, a Lakerst egyenesen gyűlöltem, amióta az eszemet tudom. Kobet magát sem kedveltem különösebben, ezért is lepett meg borzasztóan, mennyire megrendített a halála. Persze az, hogy egy 41 éves ember életét veszti egy balesetben, ráadásul a 13 esztendős kislányával együtt, az mindig szörnyű tragédia, most mégis kicsit azt érzem, itt másról van szó, olyan, mintha egy barátot, de legalábbis egy jó ismerőst vesztettem volna el.

Különböző sportágak nagyobbnál nagyobb klasszisai emlékeztek rá Lionel Messitől Novak Djokovicon át Michael Jordanig. A sok tisztelgés közül számomra a legmegkapóbb Alex Ovecskiné volt. A Washington Capitals orosz hokisa gyermeki rajongással idézte fel, amikor egy Lakers-meccs előtt a Los Angeles-i Staples Centerben személyesen találkozhatott Kobeval, aki egy aláírt mezzel és cipővel ajándékozta meg a Caps zsenijét.

Azt pedig egyenesen letaglózó volt látni és hallani, hogy Shaquille O'Neal, a 216 centis, 149 kilós óriás, akinek az oldalán Kobe három bajnoki aranygyűrűt nyert - ennek ellenére a páros egy időben kifejezetten rossz viszonyban volt, később szerencsére rendezték viszonyukat - sírva mesélte el, hogy napok óta nem alszik és nem eszik, annyira megviselte barátja halála.

Lehetett Bryantet nem szeretni, nyilatkozatai alapján kifejezetten motiválta, ha utálták az ellenfelek szurkolói, de az biztos, hogy nem lehetett nem fölnézni rá. Elképesztő tehetsége mellett a munkabírása és a kosárlabdához való hozzáállása az, ami minden idők legnagyobb sportolói közé emelte. Sokszor talán éppen emiatt nem volt szimpatikus, mert az időnként már túlzott győzni akarása miatt nem egyszer előfordult, hogy a saját érdekeit a csapata érdekei elé helyezte. Pontosan ez a gondolkodásmód, a megalkuvást nem ismerő, mindenen átgázoló „Mamba-mentalitás” tette azonban generációjának egyik ikonjává.

Szentté avatni sem fogom, mindenki tudja, hogy követett el súlyos hibákat mind a pályán, mind magánéletében. Nem tisztem őt ezek kapcsán megítélni, már csak azért sem, mert innen távolról nem láttunk bele a részletekbe, de az tény, hogy már hosszú ideje példás családapaként nevelte gyermekeit. Második legidősebb lányára, Giannára - aki vele együtt életét vesztette a vasárnapi balesetben - különösen büszke volt, edzőként is segítette fejlődését, és meg volt róla győződve, hogy „Gigi” viszi majd tovább az örökségét a pályán.

Kobe Bryant imádta a sportágát, 2017-es, később Oscar-díjjal jutalmazott animációs filmje, a Dear Basketball - amelynek producere, írója és egyben narrátora is volt - gyakorlatilag egy szerelmes levél a játékhoz. Ez az alázat és szeretet tükröződik számos, visszavonulása utáni tettében. Ahogy egyfajta nagykövetként népszerűsítette a női kosárlabdát, akadémiát alapított és rendbe szedte a Los Angeles-i utánpótlásképzést, az mind-mind azt mutatta, hogy szeretett volna visszaadni valamit annak a közegnek, amelytől az évek során ő maga is annyit kapott. Még 2018-ban megjelent könyvével, a Mamba Mentalityvel sem pusztán az élettörténetét mesélte el, hanem oktatni, tanítani akart, megmutatni, hogy kellő tehetséggel, de főleg akaraterővel és munkával bármi lehetséges.

Ezt hagyta a következő generációkra Kobe Bryant: a kosárlabda feltétlen szeretetére, és arra tanított bennünket, hogy mindig, az élet minden területén a tőlünk telhető legjobb teljesítményre törekedjünk.

Erre pedig csak annyit tudok mondani, hogy köszönjük, Mamba, Isten Veled, és nyugodj békében!