Művész páholy
Musical III. Béla bizánci ifjúságáról
Bravúros alakítások és gyönyörű duettek a Pesti Vigadó színpadán
III. Béláról az iskolában megtanultuk, hogy gazdaságpolitikájával gazdagabbá tette az országot, és hadjárataival kiterjesztette a határait, valamint, hogy Anonymus az ő krónikaírója volt. De alakja a köztudatban nincs olyan mértékben felépítve, mint több más királyunké, pedig Magyarország egyik aranykora épp az ő uralkodásának idejére tehető.
Bélát, mint fiatalabb királyfit, nem is a trónra szánták a szülei. A napokban bemutatott opera-musical éppen azt a kilenc esztendőt meséli el, amelyben Béla herceget a magyar-bizánci szövetség biztosítékául Bizáncba, vagyis Konstantinápolyba küldi az édesanyja. Bizáncban Bélát trónja örökösévé teszi Manuel császár. A magyar királyfi az Alexiosz nevet kapja, majd amikor a bizánci császárnak fia születik, Béla bátyja, III. István pedig Magyarországon meghal, Béla számára megnyílik az út a magyar trónra, hazatér, és 1173 januárjában megkoronázzák.
Erről szól Az aranyváros hercege című darab, amelyben csak néhány mondatnyi próza hangzik el, minden más zene, dal, különleges hangzás, elképesztő duettek, rengeteg intrika, indulat, szeretet, szerelem és fájdalom.
Béla (Braga Nikita) kezdetben tudni véli magáról, hogy ki ő: egy herceg, aki nem lesz király, de attól fogva, hogy Bizáncba kell mennie, és egy teljesen más világba kell beilleszkednie, a darabban és persze a dalban - újra meg újra megkérdezi, ki is ő valójában.
Többször is hirtelen fordulatot vesz a sorsa, és csak azt választhatja, hogy elfogadja, azt is, hogy az anyja lemond róla, azt is, hogy Bizáncban új nevet kap, sőt új apát is Mánuel császár (Egyházi Géza) személyében. Majd meghal a szerelme, Anasztázia (Péntek Fanni), és a császár lánya lesz a jegyese, és azt is ellenvetés nélkül tűrni kénytelen, amikor a császár Chatillon Anna (Horváth Mónika) személyében új jegyest jelöl ki neki.
Hogy lesz belőle mégis erőskezű magyar király? Béla és Bese (Vajda Zoltán Richard), vagyis Béla ispánja kettőséből megtudjuk a titkot. Túl azon, hogy a meghitt férfibarátságot, a honvágyat és III. Béla belső világát ábrázolja a dal, a nézőben rengeteg képet mozdít meg az olyan magyar legényekről, akiket eltemetett a Napkelet, ahogy a dalban is elhangzik. Évszázadok vonulnak el előttünk, a török megszállás képei például, és életre kel az a régi Magyarország, amellyel íróink, költőink, zeneszerzőink mindig is össze akartak kötni minket.
A mű egészében nagy hangsúlyt kapnak az emberi kapcsolatok és viszonyulások. A nyílt harag, a méltatlan viselkedés például. Több magyarországi trónkövetelő is bemutatkozik a maga módján. II. László például (Papp Csaba) rekedt fiatal kakas módjára támad neki Lukács érseknek ( Zajkás Boldizsár) aki gyönyörű bassz-bariton hangján szinte geometrikus szerkesztésű dalban teszi helyre, míg a trónkövetelő ennek a motívumnak a kiforgatott változatával gúnyolja a főpapot.
A nyers, finomítatlan harag jellemezi Andronikoszt (Baksa András) is, aki Mánuel császár rokona, és mindenáron trónra akar kerülni.
A nyers harag, indulat, amelyet a művészet többnyire szublimál előbb, és nem finomítatlanul használ fel, az utóbbi időben több művészeti alkotásban is megjelent, például magyar filmben is. Az aranyváros hercegében azonban ez nem öncélú, és nincs a művészeten kívülálló célja sem, inkább megmutatja, milyen egy ember, amikor ráönti a frusztrációból, tehetetlenségből vagy akár hamis elvárások miatti dühét a másikra, és mi történik akkor, ha ez a harag utat kap a más emberek sorsa feletti döntésekben is. Andronikosz például hatalomra jutva megparancsolja, hogy mindenkit meg kell ölni Konstantinápolyban, aki nem görög.
Zeneileg is nagyon érdekes mindez, mert nagyon sokféleképpen kapcsolták már össze a klasszikus operát és a rockot, metált, punkot, de így, hogy pont a nyers dühöt emeli ki a zeneszerző a lázadó zenei műfajokból, nagyon izgalmas elegy és egyben nagyon aktuális a végeredmény.
A dühöngő figurák ellenpontja Lukács érsek mellett Mánuel császár (Egyházi Géza) titokzatos nyugalmával, szinte nem evilági és keleties lényével, szeretetével, valamint Eusébiosz (Peller Károly), Béla tanítója. Ő is eléggé összetett figura, nyájas és művelt, de a szeme folyton ravaszul villan, és visszatérő nagyon érdekes keleties hangzású, több műfajt ötvöző dala, amelyben arról énekel, hogy aki Konstantinápolyba érkezik, nem marad ugyanaz, aki volt, nem csak a város varázslatosságát sejteti, hanem, hogy vannak még titkai Eusébiosznak is, amiket nem ismerünk.
Béla is egészen másfajta anyagból van, mint a dühöngők. Sebezhető, de mégis erős, hajlik, de nem törik, és nem is keseredik meg. Anasztázia (Péntek Fanni) halála után tudja szeretni Máriát (Haraszti Elvira), vonzalmukban sok a bájos egyéni részlet, amit a közös dalukban meg is mutatnak. Később Chatillon Annával (Horváth Mónika) megint más, felnőttesebb, komolyabb a szerelem. A szerelmes dalok inkább a musicalek világához esnek közelebb.
Fruzsina (Göbölyös Krisztina), Béla és III. István anyja a darab elején határozott döntéseket hozó uralkodónőként jelenik meg, de amikor III.István (Pomázi Máté) meghal, Béla pedig hazatér, összetörik, meghasonlik, nem tudja elfogadni, hogy minden másképpen történt, mint ahogy eltervezte. Halott fiát, Istvánt sirató dala megrázó, gyönyörű, csak közben ugyanez az anya Bélának azt mondja, minek jöttél, mikor én már eltemettelek.
A mű fontos vonása, hogy a történelmi alakokat, akikről manapság nagyon keveset tudunk, húsvér, esendő sebezhető emberként állítja elénk. Nagyon emberi például, amikor Mánuel császár fia megszületik, és az uralkodó, akinek büszkének és boldognak kellene lennie, elmagyarázza, hogy ennek a gyermeknek a születése és korai trónra kerülése miért nem olyan ígéretes, mintha Béla lenne a császár.
Az előadás egészében a különféle hangulatú és ritmusú jelenetek, a nagy duettek, és a zene után a néhány mondat próza nagyon jó ritmusban követik egymást, különösen az első felvonás nagy részében, de a felvonás végére feltorlódnak az érzelmek és a nem feltétlenül érthető látnivalók. A második felvonás levegősebb, líraibb, könnyebben emészthető, és helyreállítja az egyensúlyt.
A színészek, énekesek mind nagyon lelkesek, nagyon élvezik a színpadi munkát, és mi is csak dicsérhetjük a szereplőválogatást.
Az Aranyhang kórus fiatal énekesei pedig gyönyörű hangzást adtak a keleties daloknak.
Ennek a koncertszerű előadásnak az is a tétje, hogy a műnek legyen további élete valamelyik színházban jelmezzel-díszlettel előadva.
