Művész páholy
A színek, formák, anyagok örvénylése elvezet a katarzishoz
Interjú Jovián György Munkácsy-díjas képzőművésszel
– A Műcsarnokban november 15-én nyíló kiállításának címe: A szépség rettenete. Számomra ez nagyon felkavaró cím. Mit kívánt vele kifejezni?
– Amikor megkaptam a felkérést a kiállításra, elkezdtem lázasan gondolkodni a lehetséges címeken, amelyek híven fejezhetik ki az utóbbi években festett képeim mondanivalóját. Végül is, egyik kedvenc költőm, Rainer Maria Rilke első Duinói elégiájában (Tandori Dezső zseniális fordításában) találtam meg a számomra legmegfelelőbbnek tűnőt: „Mert mi a szépség, ha nem annak a Rettentőnek a kezdete, melyet elviselünk még épp.” Ebből ragadtam ki a lényeget, amiről úgy gondolom, hogy a képeimet jellemzi.
– Milyen alkotásokat láthatunk a kiállításon, és milyen elv alapján született meg az elrendezés?
– Egy bizonyos életkoron túl minden egyéni kiállítás egyfajta összegzés is, az életmű korábbi korszakaira való visszatekintés. Ez a kiállítás alkalmat ad arra, hogy harminc évvel ezelőtti műveket is kiállítsak, mintegy demonstrálva a – reményem szerinti – jó irányba való fejlődésemet. Olyan művek is szerepelnek, amelyeket magángyűjteményekből kölcsönöztünk, ezek ugyanis viszonylag ritkán jelennek meg szélesebb nyilvánosság előtt.
– Kapcsolódik-e valamilyen társművészet, például zene a kiállításhoz?
– A zene kitölti azt a kevés űrt, amit a festészet még meghagy az életemben. A megnyitón két olyan zenész barátom lép majd fel, akik már több kiállításomat megnyitották külön-külön, itthon és külföldön, de most – mintegy kis magyar zenetörténeti csemegeként – első alkalommal muzsikálnak együtt: Baráti Kristóf világhírű hegedűművész és a Berlinben élő, lassan szintén világhírű Szabó Ildikó csellóművésznő.
– Hogyan alakult ki, és miért fontos az ön számára a zene és a képzőművészet közti kölcsönhatás?
– A zene elárasztja a lelkemet gyönyörűséggel és harmóniával, ellentétben a képözönnel, amely a nap minden pillanatában elözönli a horizontomat. Ebből én nagy erőfeszítések árán kiválasztom azt, ami alkalmas lehet arra, hogy megfessem. A zene pedig abban segít, hogy „szép” képeket fessek, azaz bármennyire is rettentő, ami körülvesz, a zene – Bach, Bartók, Mozart, Schubert, Wagner és még sorolhatnám, jelentik a megnyugvást. A katarzist.
– Nevezhetjük-e az ön művészetét öngyógyító művészetnek?
– Számomra a festészet „csinálása” nem annyira terápiát, hanem inkább az idő múlásának, az elmúlásnak a remédiumát jelenti.
– Amikor elkezdtem nézegetni a képeit, legelőször antikvitás érzésem volt. Valami ősi egység ködlött fel előttem. Ön mikor találkozott ezekkel az érzésekkel, belső képekkel először, lehet-e mindezt kötni tanulmányokhoz vagy másfajta inspirációhoz?
– Mindenbe, amit csinálok, szeretném belevinni a tudásom javát – a festőtechnikától az olvasmányaimig. Fiatalon rengeteget olvastam mindenféle mitológiát, próbáltam magam pallérozni művészet és vallástörténeti szempontból is, hiszen a festészet „titkos” nyelvét, szimbólumkészletét elsajátítani igazából lehetetlen, valójában kevés hozzá egy emberélet.
– Az ön témái gyakran olyan emberalakok, tárgyak, összehalmozott vagy szétdobált holmik, amikről a legtöbben inkább szeretnék elfordítani a tekintetüket, de több magyar költő verseiben, például József Attilánál, Radnótinál vagy akár Pilinszky műveiben is szépségként jelenik meg sok hasonló látvány. Önnek hogyan és miért szép a szemét, a roncs vagy a hajléktalan? De azt is kérdezhetem, hogy kinek a szemével szép?
– Amikor elkezdtem a „Bontás” sorozatomat 2008-ban, nemigen gondoltam arra, hogy egy hosszú sorozat – immáron huszonkét nagyméretű és hozzávetőleg harminc tanulmány – készül el az elmúlt évek folyamán egy véletlen élményből. Akkoriban bontották a mostanra felépült ferencvárosi buszpályaudvar és sportcsarnok helyén álló kiszolgált épületeket, és a rommező számomra annyira izgalmas látványnak bizonyult a megszámlálhatatlan apró, pitoreszk részleteivel, hogy több száz fotót készítettem, amelyekből aztán elkezdett alakulni egyre-másra a mai napig is formálódó sorozat.
Időközben megfogalmaztam magamnak, hogy miért is érdekes ez a folyamat számomra: most bontják azokat a házakat, amelyek jószerével a gyermekkorom idején épültek, és most átadják a helyet az új acél és üveg csodapalotáknak. Nem igazán a letűnt idők iránti nosztalgia az, ami vezérel, hanem a kihívás, amit a rengeteg részlet megoldása jelent a festőmesterség számára… Olyan képeket próbálok festeni, amelyeknek a kompozíciója beszippantja a néző tekintetét, nyugtalanítja a képzeletét, és a formák, színek és anyagok tömkelegének örvénylése elvezeti a katarzishoz.
A fekvő figurák pedig – akik amúgy csak ritkán hajléktalanok – én inkább elesettekként választom ki a modelleket – a kiszolgáltatottság esztétikájának részei – ahogyan egy méltató barátom nevezte őket. Nem a sajnálat avagy az együttérzés kiváltása a szándékom, ellenkezőleg. Inkább a fekvő férfiak és nők – az ember – időtlen szépsége az elsődleges. Hiszen nincs semmi csodálatosabb az embernél, ezt már az ókori görög filozófia is fennen hirdette.
– A kiállításhoz kapcsolódó szövegben a szakralitásról is esik szó. Lehetséges az, hogy bizonyos stílusokkal képtelenség kifejezni a sacrumot, vagy minden csak a művészen múlik, hogy ő mit lát, mit érez, és mit akar megmutatni?
– A művészet számomra mindenképpen transzcendens eredetű és tartalmú. Nagyon erősen hiszek abban, hogy az ember lelke szomjazza mindazt, amit a művészet képes létrehozni, azaz a Teremtő és a földi lét közötti párbeszédet. A zene, amely megmagyarázhatatlan gyönyörűségével képes a beteg lelket meggyógyítani.
A kép és a szobor a szem és az értelem által jut el a lélek jobbításához. Az alkotás pedig – amikor megszűnik az idő érzékelése, és minden kikapcsol, ami nem odavaló – az az emberi tevékenység, amikor a Teremtő vezeti a kezet, és sugallja a gondolatot. A fű, fa, virág – a végtelen természet, ami körülvesz, és amit minden erőnkkel rombolunk, hogy végessé silányítsuk – minden molekulája hordozza a szakralitást, és a művész bármit is emel belőle az alkotás terébe, a Teremtőnek tetszőt művel.
A saját szakmai életem egyik meghatározó élménye a Nagyváradon található egyetlen nagyméretű köztéri munkám, egy épület homlokzatára felrakott 350 négyzetméteres márványmozaikom sorsa, amely három fának a koronáját ábrázolja, az őt hordozó épülettel együtt lebontatott – hiába, ez esetben is megkísértett a bontás. (…) Azonban a környéken lakók tiltakozása és az új épületet tervező építész empatikussága által megmentetett és újjászületett… Mi más lehet ékesebb bizonyíték a Fennvaló hathatós közbenjárására, mint hogy a fáim koronái újra beborítják az immáron teljesen kicserélt épület homlokzatát!
– Gondolt már arra, hogy olyan szakrális festményt alkosson, amely templomban, szakrális térben kaphat helyet?
– Természetesen foglalkoztam már a gondolattal, hiszen alkalmam volt kiállítani 2003-ban Lisszabonban egy román kori bazilika terében, amely a tizennyolcadik században ráépült képzőművészeti egyetem épületének víztartályaként szolgált a huszadik század kezdetéig, amikor is kiszárították és az egyetem kiállítóterévé avanzsálták. A szürreálisan gyönyörű román stílusú bazilika terébe festettem egy „apokrif” oltárképet „Resurrectio homini” címmel, és tizennégy „Stációt”.
– Ön sokféle anyaggal dolgozik. Mit ad hozzá az alkotáshoz és a végeredményhez, ha szokatlan alapanyagokat használ fel?
– Fiatalon sok mindennel kísérleteztem – saját kifejezési módot keresve – különféle anyagokkal, amelyek nem igazán jellemzők a hagyományos festészet eszköztárára, nem utolsósorban azért is, mert sokszor nem volt miből igazi olajfestéket venni… A szándék a kép felületének mindenáron való gazdagítása volt. De a felnőtté válás azt is jelentette, hogy lassan elmaradoztak az ilyenfajta próbálkozások, hiszen a régi mondást parafrazálva a jó festő is holtig tanul, és a technika csiszolgatása mind a mai napig tart…
– Több írást is olvastam arról, hogy az ön képeinek sajátos a viszonya a térhez és az időhöz. Pontosabban nincs idő, és nehezen meghatározható a tér. Akkor hát hová kalauzolja ön a képeivel a szemlélőt?
– Minden kép az idő könyörtelen folyásának a feltartóztatását hivatott megkísérelni. Amikor csinálom, akkor kilépek a valós időből. És nagy megelégedésemre szolgálna, ha a néző, aki megáll a kép előtt, ugyanezt élné át: azaz megszűnik körülötte múlt és jövő, testi-lelki fájdalom, minden, ami zavaró. Azonban létezik egy, az előbbieknek ellentmondó elem, éspedig az az apró, színes – a képben nem szereplő színű – négyzetek rácsa, amely arra hívja fel végső soron a néző szemét és értelmét, hogy a valóság – az igazi – a néző oldalán van, ahol ő áll – és amit lát, az csak egy kép!
– Megtudhatunk-e valamit a további, a kiállítás utáni terveiről?
– Életkoromnál fogva nem ildomos hosszú távú, évtizedre előre tekintő terveket szőni, azonban eltökélt vagyok, hogy amíg a kezemet fel tudom emelni, addig festeni fogok. Reményem szerint továbbra is – szép – képeket.
Az interjú a Magyar Művészeti Akadémia támogatásával készült.
