Művész páholy
Bazsinka József: A türelmetlenséggel pont azt a szépséget veszíti a hangszer, ami a hang gyönyörűsége

– Egy korábbi interjúban említette, hogy „elbírta a tubát”, ezért választotta ezt a hangszert. Nem bánta meg, hogy így alakult?
– Sosem bántam meg, sőt fel sem merült a gondolat. Szinte isteni érintés volt a tanárom által. Rám nézett, és azt mondta: te leszel a tubás. Olyan különleges dolognak érzem ezt a mai napig, hogy nem vágyódom el a hangszerem mellől. Rengeteg kitartással, türelemmel, alázattal dolgozom a hangszerem. Természetesen ez onnantól számítandó, amikortól megjött az eszem a tubázáshoz. Az első időben még, az úttörőzenekaros időszakban mindig bele volt írva az ellenőrzőmbe, hogy „csak fél órát gyakorolna naponta, mert tehetséges”. Tizennégy éves koromban viszont, amikor bekerültem Szabó László tanár úrhoz a szakiskolában, akkor kezdett egyre komolyabbá válni bennem az érzés, hogy ez egy csodálatos dolog. Onnantól kezdve – túlzás nélkül mondhatom – biztos nem gyakoroltam öt óránál kevesebbet naponta. Ez az a fajta hihetetlen szeretet volt, ami az embert egyszer csak utoléri, és nem tud tőle szabadulni.
– Többféle formátumban is színpadra áll a hangszerével, legyen szó a kamaraegyüttes vagy a szimfonikus, esetleg a szólista létről. Melyik áll önhöz közelebb?
– Szeretem a basszusmeneteket, a fúvószenekari muzsikálásban vagy egy szimfonikus zenekarban játszani a szólamomat, ami sokszor csak egypár hangból áll. De szimfonikus zenekari zenélésben nagyon szeretek játszani, mert ha nem is kell fújnom, hallgathatom a többiek játékát. Ezen felül mégis a szólózás volt az, ami, több lehetőséget ad az érzéseim megmutatására. Ez most is aktívan jelen van az életemben. A kamaramuzsikálással kapcsolatban mai napig úgy érzem, hogy egy olyan beteljesülése az életemnek, ami rettenetesen hiányozna, ha nem lenne. A kamaramuzsika és a szólózás mindenekelőtt, a szimfonikus zenekari muzsikálás pedig egyfajta korona a zenei életemben. Nem nagyon tudok a háromfajta megmérettetés közül választani.
– Érdekes, hogy azt a szót használta, hogy „megmérettetés”. A zene mellett pedig rendszeresen fut, sőt versenyeken is indul. Erősen hajtja a versenyszellem?
– Fiatal koromban, kezdő tubásként sokat versenyeztem, hazai és nemzetközi rézfúvós kamaraversenyeken és tubaversenyeken. Ezek nagyon komoly felkészülések, odafigyelések és megmérettetések voltak. A rézfúvós kvintett versenyeken mindig első díjat kaptunk. A tubaversenyeken, ha második, vagy harmadik díjat kaptam, nagyon csalódott voltam, és egyáltalán nem értettem egyet a zsűri döntésével, hisz a tanáraim és a saját elképzelésem is különbözött a zsűri véleményétől. Ha ezt versenyszellemnek vesszük, akkor az ott volt bennem erősen. Mára bölcsebb lettem. Elfogadom mások szubjektív véleményét. Játékká alakult bennem a versenyszellem, amiben nem feltétlen a győzelem a fontos, hanem a felkészülés egy adott versenyre. Persze fontos a jól időzített „szereplés”, akár egy futóversenyen, akár a növendékeim versenyein.
– Tehát fontos a visszaigazolás, de már nem mindenáron.
– Igen, az első szólólemezem csaknem harminc éve – a krisztusi korban – Waves címmel jelent meg, amin kortárs zenét játszom 68 percben. Az első 60 perc kíséret nélküli szóló tubamuzsika. Ezt a lemezt nagyon nehéz egyben meghallgatni. Amikor a hallgatóságom megemlíti, hogy megvan nekik ez a lemezem vagy felfedezték a Spotifyon, mindig arra kérem őket, hogy csak részletekben, egy-egy darabot többször meghallgatva jussanak el lemez végére. Csak így lehet befogadni a hullámokat, a rezgést, amit a művek, az előadás és az előadó ébreszt a hallgatóságban.
– A Pécsi Tudományegyetem Művészeti Kara Zeneművészeti Intézetének egyetemi docense. Mit gondol az utánpótlásról?
– Változik a világ, a növendékeimen azt látom, hogy hozzák a kor jellemző tüneteit, amik ezelőtt 50 évvel még nem voltak, vagy akár 30 évvel ezelőtt sem voltak, legyen szó a technológiai fejlődésről. Hamarabb akarnak elérni sikereket. Tulajdonképpen gombnyomásra megtörténik minden, ezért a hangszernél az a fajta alázat kicsit nehezebben megérthető számukra. Én viszont azt sulykolom beléjük, hogy egy hangot hogy tudunk megszólaltatni, hogy pontosan tudja a technikáját, anélkül nem engedem tovább a növendéket. Ezt viszont meg is értik. Türelmetlenebb a világ, és nagyon sok olyan növendékről hallok, akik a virtuozitásukkal vagy a hangosságukkal szeretnék lenyűgözni a közönséget, ez viszont engem nagyon sokszor taszít, mert pont azt a szépséget veszíti a hangszer ami a hang gyönyörűsége. Tehát én nem lassúságra intem őket, csak a lassan gyakorlásra, hogy amit ők meg akarnak tanulni, amögött tartalom legyen. Igyekszem őket egy kicsit lecsendesíteni, hogy ne siessenek, ugyanis vannak azok a mérföldkövek amiket mindnyájunknak meg kell élni. Nem engedem, hogy idő előtt túlterheljék saját magukat.
Bazsinka József és két muzsikus fia gyakran játszik együtt, többek között november 16-én a Szatyor és Hadik Bárban 21 órakor a Budapesti Fesztiválzenekar szervezésében a Zene Éjszakáján lépnek fel mint Bazsinkák.
Az interjú a Magyar Művészeti Akadémia támogatásával készült